Pesti Srácok

Kétélű fegyver

Kétélű fegyver

Caius Marius, a hétszeres konzul, nagy hadvezér és politikus praktikus férfiú volt, így aztán a nevéhez olyan egyszerűnek látszó, ám roppant fontos újítások fűződnek, mint például a pilum lándzsa szerkezetének megváltoztatása. Ez a fegyver egy fa nyélből és a ráerősített hosszú vas hegyből állt. Igen hatékony fegyver volt, azonban egy rossz tulajdonsággal is rendelkezett. Az eldobott és célt tévesztett lándzsát ugyanis az ellenség felkapta és visszadobta. Kétélű fegyver volt tehát. Marius annyit tett, hogy a hegyet rögzítő vas szegeket fára cserélte. Így becsapódáskor az eltört, a lándzsa elnyaklott és lehetetlen volt visszadobni. Ezzel vette elejét annak, hogy az ellenség a saját fegyverét fordítsa ellene. Az egyszerű megoldások a legjobbak.

Mostanában is láthatjuk, hogy a saját fegyvereinket fordítják ellenünk, ám nem látszik egy újító, aki ezt lehetetlenné tenné. Olvasom, hogy az ISIS vereségével egyre több fanatikus rablógyilkosban érik meg a felismerés: ő tulajdonképpen amerikai, brit, vagy bármely más nyugati állam polgára, és most, miután véget értek a boldog idők, „haza” szeretne térni.

PestiSracok facebook image

Oda, ahonnan állítólag azért ment el, mert mélyen megvetette, mi több ellenségnek tartotta az ottani társadalmat.

Persze, amíg a rablóbandák uralkodtak, és szabadon gyötörhettek, rabolhattak ki bárkit, addig semmi bajuk nem volt, roppant jól érezték magukat. Most, hogy a helyzet megváltozott, és nagyon demokratikus módon, egyenlőek lettek a többi kecskepásztorral, már nem érzik olyan jól magukat és visszavágynak a megvetett, dekadens nyugatra, a biztonságba és jólétbe. Kiszórakozták magukat, megkomolyodtak, jöhet a szociális segély. További – és bizonnyal fontosabb ok – hogy szeretnék elkerülni a találkozást áldozataik rokonságával, akiknek vannak ötletei a megbüntetésükre vonatkozóan. Nem is akármilyenek.

A „nyugat” országai több-kevesebb elánnal tiltakoznak ez ellen, hiszen ki a fenének hiányzik néhány kiképzett rablógyilkos. Persze nem mindenki van így ezzel. A haladó sajtó és politika erőit megfeszítve küzd a derék haramiák azon „jogáért”, hogy visszatérhessenek azokba az országokba, ahonnan nekivágtak a nagy kalandnak. (Már amennyiben a gyilkosságok, erőszakoskodások és rablások kalandnak minősülnek.) Ennek bevett módszere a sajnálat és az együttérzés felkeltése. Így aztán nem nagy, kövér, nemezes szakállú mohamedánokat mutogatnak, akiknek fizimiskája láttán a boldogult Lombroso professzor sírva fakadna a gyönyörtől, hanem „védtelen” nőket és gyerekeket.

Így vált a sajtó kedvencévé Shamima Begum és Hoda Muthana.

Ez a két ronda nőszemély süldőlány korában utazott Szíriába, azzal a céllal, hogy ott férjhez menve segítsék a mohamedánok harcát. Hogy ez a segítség miből állt, azt az olvasó fantáziájára bízom. Annyit jegyeznék csak meg, hogy az elégedett rabló jobban rabol.

Eredetileg rendelkeztek nyugati állampolgársággal, ám azt most, a megtagadott országuk, megvonta tőlük és nem akarják visszaengedni őket. Mindketten, a nyugat elleni hősies harc eredményeként, rendelkeznek gyerekkel is, hogy még meghatóbb legyen a dolog. Miután elutasították őket, jogi útra terelték az ügyet, és – ismerve a jogász szakma hozzáállását – könnyen lehet, hogy sikerül is a nagy visszatérés. Hiszen „nem bizonyítható”, hogy valahol egy távoli koszfészekben bármilyen bűnt követtek volna el. Ezen kívül életük (amúgy saját cselekedeteik miatt) veszélyben van, mert mint említettük, áldozataik rokonságának bizonyára vannak kreatív ötletei.

Zárójel. Roppant érdekes, hogy az említettekkel szájából most semmiféle vallási utalás nem hangzik el. Nincs szó Allahról, Mohamedről az ő prófétájáról, a sariáról, vagy más a mohamedán folklórhoz tartozó bájos dologról. Pedig, állításuk szerint, eredetileg ezekért mentek oda. Úgy tűnik, a vallásos buzgalom csak addig tartott náluk, amíg kifizetődő volt. Zárójel bezárva.

Bármit gondoljunk is a jogról és annak alapjairól, bizonyos, hogy a nyugati társadalmak működésének alapfeltétele az évszázadok alatt kialakult jogrend. Ennek pedig egyik legfontosabb eleme, hogy csak az bűnös, akit a bíróság, bizonyítékok alapján, jogerősen annak nyilvánít. Akikről szó van, azok, többek között, ezt a jogrendet tagadták meg, mikor felcsaptak az igaz hit harcosának, és most pontosan ezt akarják ellenünk fordítani. Határozottan követelik, hogy eszerint, és ne mondjuk a saria szerint – aminek nevében ők mindenféle embereket fejeztek le – ítéljék meg ügyüket, mert ez nekik „jár”. Pedig a saria szerint nem kéne más tenni, mint kiadni őket az áldozatok rokonainak, akik aztán gondoskodnak róluk. Ez olcsó és tanulságos eljárás.

Bárki, pusztán a józan ész alapján, láthatja, hogy akikről szó van, azok gazemberek.

Élvezettel hatalmaskodtak, erőszakoskodtak, amíg az áldozatok nem tudtak visszaütni. Most, hogy fordult a helyzet már „törvényességet” követelnek, méghozzá a nyugati törvényességet, mert az kedvező nekik. Százával, ezrével fogják elárasztani a nyugati országokat a kiképzett haramiák, akik – gondolom – jót röhögnek a markukba a nyamvadt hitetleneken, akik a saját hülye szabályaik miatt nem tudnak mit kezdeni velük.

Ideje lenne újításokat bevezetni, hogy ne tudják visszadobálni a lándzsáinkat.

Ajánljuk még

Kegyelemre várva: a Budaházy család és a terrorvád 14 éve

Exkluzív 2023 január 7.
A Hunnia-ügy tizenhét vádlottja közül hétnek adott kegyelmet a közelmúltban Novák Katalin köztársasági elnök. Tíznek nem, azaz esetükben a döntést elhalasztotta. Budaházy Györgynek, a 2006-os nemzeti ellenálás vezéralakjának az újév nem hozta el a szabadságot. A háromgyermekes gépészmérnök édesapa 2009 óta áll büntetőeljárás alatt, a legsúlyosabb terrorváddal olyan események miatt, amelyek a gyurcsányi rendőrterror idején történtek és amelyekben egyetlen ember haja szála sem görbült meg. Amikor Budaházyt először elvitték a rendőrök, a legkisebb lánya mindössze 3 éves volt. Három gyermek nőtt fel úgy, hogy az édesapa fontos helyzetekben, amikor szükség lett volna egy apára, nem lehetett mellettük. A PestiSrácok.hu exkluzív riportjában most ők, a családtagok mesélnek: Bernadett, a feleség, akinek össze kellett tartania a családot; Villő, akinek kisgyermek korában konkrétan nélkülöznie kellett az apát; Boglárka, az NB I-es röplabdázó, aki éveken át hiába nézett a lelátó felé, édesapja büszke tekintetét keresve; és Botond, aki a közös filmnézésekre, íjászatokra emlékezve merített erőt, amikor tizenévesen neki kellett lennie a férfinak a családban, az erőt tartani édesanyjában és húgaiban. A közgazdász feleség ma egy ügyvédi irodában dolgozik, a két nagyobb gyermek egyetemre jár, élsportoló, a legkisebb még gimnáziumba – minden nehézség ellenére olyan emberekké váltak, akikre édesapjuk büszke lehet.