Itt, a nemzeti oldalon kettős érzések munkálnak bennünk manapság. Egyfelől kifejezetten élvezetes nyomon követni mindazt, ami az ellenzéki térfélen a választások óta zajlik, másfelől viszont átfut rajtunk a dermesztő rémület már annak a gondolatától is, hogy ha más eredmény születik április 3-án, akkor – nem lévén más ellenzék – ezek az erők vezetnék most az országunkat.
Annak ellenére, hogy már a választások előtt is kirajzolódni látszott több törésvonal az állítólagos ellenzéki egység mélyrétegeiben, mégis döbbenetes az, ami az elmúlt szűk két hónapban az ellenzéki térfélen zajlik. Aki csak egy kicsit is nyomon követte a közéletet és a Jobbikkal felturbósított szélsőségesen liberális politikai erők tevékenységét, annak komoly illúziói persze nem lehettek. Azzal is tisztában lehettünk – sokan meg is írtuk –, hogy összefogásuk kizárólag két dologra alapult: az Orbán Viktor elleni fékevesztett gyűlöletre, valamint az Orbán-ellenességgel megnyerhető reménybeli mandátumokra és az ebből következően ölükbe hulló négy évnyi, biztos megélhetésre. Mégis: április 3-án este a televízió előtt ülve, és várva az eredményeket, jómagam először valamiféle kommunikációs fogásnak gondoltam, amikor megláttam Márki-Zay Pétert az ellenzéki összefogás színpadán, háta mögött a saját családjával.
Jöhet itt bárki azzal, hogy Márki-Zay ezt maga kérte, megerősítheti ezt személyesen az érintett is, mégis: vérciki, hogy amikor kiderül, hogy méretes zakó van, akkor a nagy dérrel-dúrral beharangozott összefogás és világgá kürtölt “kormányzóképes, demokratikus egység” vezető tisztségviselői közül egyszerűen senki nem vállal közösséget saját addigi “Kapitányával”. Amikor egy országvezetésre összeállt közösségben Donáth Anna és Karácsony Gergely nevezhető világítótoronynak – mert hiszen ők ketten legalább ott voltak és felmentek arra a színpadra, amely Márki-Zay politikai vesztőhelye lett –, akkor ez bizony már önmagában is tökéletesen példázza számunkra azt a kétségbeejtő erkölcsi, tisztességbeli és morális állapotot, amelyben a jelenlegi magyar ellenzék található, s amelynek mélysége el sem képzelhető.
Márki-Zay Péter miniszterelnök-jelölt az ellenzéki összefogás eredményváró színpadán április 3-án este. Saját családjával a háta mögött kényszerült értékelőbeszédet mondani, mert szinte valamennyi szövetségese cserben hagyta. Fotó: MTI/Illyés Tibor
Ha a választások másnapja óta újra fennhangon hirdetnék teljes egységüket, hűségeskük egész sorát tennék egymás iránt, még akkor is egy megvédhetetlen, megmagyarázhatatlan eset, egy klasszikus lakmuszpapír volna mindaz, amit az összellenzéki színpadon április 3-án késő este láthattunk. Ám a helyzet azóta csak fokozódott, a mélységek még nagyobbak lettek, és lényegében minden hétre jut két-három újabb bonmot az ellenzéki oldalról, amely világosan mutatja: nem az a valóság, amelyet a választások előtt kifelé hangoztattak, és még csak nem is az, amely április 3-án este tárult elénk. Az ellenzék jelenlegi állapota, helyzete minden korábbit alulmúl, és minden bizonnyal eljutott arra a szintre, ahonnan a jelenlegi konstellációban immáron nincs felállás, nincs folytatás, nincs visszaút.
Az ellenzék valódi vezére, Gyurcsány Ferenc, valamint legszánalmasabb “táskás embere”, Jakab Péter már április 4-én reggelre “beleszállt” a “Kapitányba”, őt téve felelőssé a történelmi léptékű vereségért. Legyünk azonban korrektek: az önkritikát teljesen nélkülöző, a hibákat kizárólag másokban kereső hozzáállás nem csupán Gyurcsány és Jakab sajátja. Önkritikus és tisztességes elemzést, megnyilvánulást a vezető politikusok közül Kunhalmi Ágnestól és Ungár Pétertől hallhattunk csupán, miközben annál több volt a gyalázkodás, amely negatívan minősítette a szavazókat, minősítette a választási rendszert és mindent, amit csak lehetett.
Azóta aztán rátettek erre jó néhány újabb lapáttal, és ami a legszebb, hogy ők maguk végzik ezerrel a saját szennyesük kiteregetését. A Jobbik háza táján feltárult egy undort keltő erőszak-ügy, amelynél csak az a kérdés, hogy vajon ha ellenzéki győzelem születik, akkor napvilágra kerül-e valaha? Mert bizony, több mint érdekes, hogy csak a választási vereség után, és az egyik érintett politikus pozícióvesztése után tudta meg a nyilvánosság, hogy mik is történnek egy látszólag ártalmatlan, jobbikos disznóvágáson.
Jakab Péter, a Jobbik elnöke a közös eredményváróra nem ment el, magára hagyta a “Kapitányt”, ám alig néhány órával az urnazárás után máris beletörölte a bakancsát Márki-Zay Péterbe…
A korábban kizárólag kormánypárti témákban cikkeket publikáló Direkt36 tényfeltáró írása után – amelynek terjesztéséhez a Telex tette hozzá a legtöbbet – vélhetően azoknak is érdemes elgondolkodniuk az elköteleződésükön, akik a korábbiakban az ellenzék mellett kardoskodtak, illetve akik rájuk szavaztak. A hangsúlyozandóan balliberális portál cikkéből ugyanis egy totális morális deficitben lévő, kizárólag a hatalomra ácsingózó, kicsinyes, szánalmas, egyes esetekben egyszerűen nevetséges bagázs képe rajzolódik ki a honi ellenzék vonatkozásában, amelynél ráadásul most már arra sem lehet hivatkozni, hogy a nemzeti oldali sajtó jelentette meg az ellenfél lejáratása céljából.
Sőt, a dolog éppen fordítva van: ebből a cikkből, valamint az innen-onnan összeszedhető nyilatkozatmorzsákból minden, a nemzeti oldal által hosszú ideje hangoztatott tény és vélemény igazolást nyer. Kiderül, hogy végig igazat mondtunk, amikor azt állítottuk – és állítjuk most is –, hogy az ellenzék vezére továbbra is Gyurcsány. Végig igazat mondtunk akkor is, amikor feltártuk, hogy Bajnai Gordon – mint szürke eminenciás, rejtőzködő háttérember – komoly befolyással bír a baloldalon. Igazat mondtunk akkor is, amikor cikkeinkben folyamatosan felhívtuk a figyelmet arra, hogy az ellenzéket csak a hatalomra kerülés, a saját politikai túlélése érdekli, semmi más. Igazat mondtunk akkor is, amikor igyekeztük tudatosítani, hogy ez az ellenzék minden szegmensében alkalmatlan arra, hogy vezesse ezt az országot. És igazat mondtunk akkor is, amikor állítottuk, hogy Márki-Zay Péter jó esetben is csak egy báb lenne, ha az ellenzék nyerne, de még báb-szerepkörben sem biztos, hogy sokáig eltűrnék a jelenlétét. Mindaz, ahogyan a “Kapitánnyal” szemben viselkedik az ellenzéki pártok nagy része, vastagon igazolja ezt a véleményünket.
Nem lehet persze kihagyni a klasszikus kérdést: “Cui prodest?”, vagyis kinek az érdeke vajon a szennyes ilyen nyílt kiteregetése, ki húz hasznot ebből?
A balliberális média önleplezéseinek háttere még nem egyértelmű, ám ne lepődjünk meg azon, ha majd Gyurcsány nevet a végén…
Mert nem lehetünk annyira naivak, hogy azt higgyük: az ellenzéki sajtó hűséges zászlóshajói (Telex, Direkt36 stb.) hirtelen valóban objektív médiává váltak, amelyek számára elvi kérdés lett az ellenzék viselt dolgainak feltárása is. Erről nyilvánvalóan szó sincs; biztosra vehető, hogy az ellenzéki oldal újrarendeződése és az erőviszonyok kialakulása játszik szerepet ebben. Vagyis valaki(k)nek az érdekeit szolgálják a belső ügyek nyilvánosságra hozatalai. Hogy ezeknek a “feltáró” cikkeknek a hullámaiból valójában kik profitálnak majd az ellenzéki oldalon, arra a jövő adja meg számunkra a választ.
Azt viszont már most kijelenthetjük: a Jóisten végtelen áldása szállt hazánkra április 3-án, mert ha ennek a bagázsnak a kezébe került volna a hatalom, történelmünk talán legsúlyosabb kataklizmája várna ránk. Ezt a választók bölcsességének köszönhetően szerencsére elkerültük, így végső soron némi élvezettel, egy gőzölgő, finom kávé társaságában olvashatjuk az újabbnál újabb önleleplezéseket.
Vezető kép: MTI/Szigetváry Zsolt
Facebook
Twitter
YouTube
RSS