Molnár Tamás néhány társával együtt helyettünk is lázadt, helyettük is beszélt, helyettünk is provokált a nyolcvanas években. Szolnokról elüldözték, állásából kirúgták, ma pedig azt mondják neki, ne számítson nyugdíj-kiegészítésre, mert itt nem volt nemzeti ellenállás. Tényleg nem volt? Miért nem szóltak a nyolcvanas években is a Lipóton kínzott Pákh Tibornak vagy Molnár INCONNU-s társának, Bokros Péternek, aki nyomorogva halt meg pár éve. Molnár úgy látja, rendszerváltásról nem beszélhetünk, inkább csak arról, hogy az internacionalizmust átváltotta a globalizmus. Keresetlen sorok és egy keserédes, de szórakoztató portré a PestiTV A Hálózat című műsorában.
Molnár Tamást akkor ismertem meg személyesen, amikor Huth Gergellyel első közös dokumentumfilmünket, a Lejáratást és bomlasztást forgattuk. Öröm volt látni egy olyan embert, aki nem maszatol a rendszerváltással kapcsolatban, hanem annak hívja azt, ami.
Vagyis nem hívja sehogy. Ahogyan mostani beszélgetésünkben mondja: nehezére esik kiejtenie ezt a szót.
Molnár Tamás és az INCONNU a nyolcvanas évek fenegyerekei voltak. Rendmániás avangardisták – ahogy ő fogalmaz –, vagy összeférhetetlen lázadók – ahogyan a rezsim.
Az SZDSZ-esekkel már akkor sem voltak túl jóban, Molnár hamar átlátott rajtuk, antikommunizmusuk hamisságán, azon a mázon, amit rájuk festettek. Molnáréknak (is) Krassó György volt a példaképük és a ma már közel száz esztendős Pákh Tibor vagy a megtörhetetlen forradalmár, Rácz Sándor. Mindhárman megingathatatlan, elvhű emberek. Krassó már régen nincs velünk, Rácz Sándor 2013-ban ment el, nagy szerencsénk, hogy a mindent látó, mindent túlélő Pákh Tibor még velünk van.
Más nem volt ilyen szerencsés.
Molnár Tamás társa és barátja, Bokros Péter néhány évvel ezelőtt halt meg – szegényen, szinte nyomorogva.
A tehetséges képzőművész sohasem kapta meg az azt elismerést, ami járt volna, elfelejtve, margóra téve halt meg. „Páriák voltunk és páriák maradtunk” – mondja most Molnár és nehéz nem így látni a helyzetet.
Nem tagadja, hogy szabályosan rosszul lett akkor, amikor egy államtitkár – mostanában (!) – közölte vele, hogy ne is számítson nyugdíj-kiegészítésre, hiszen Magyarországon, a Magyar Népköztársaságban nem volt nemzeti ellenállás a hetvenes-nyolcvanas években. És nem szakadt rá az ég.
Talán szólni kéne azoknak, akiket üldöztek, akiket megfigyeltek, akiket kirúgtak az állásukból, akiket elmegyógyintézetekben kezeltek, akiket megvertek, bebörtönöztek, akiket tönkretettek, hogy egyszerűen nem léteztek. Nem léteztek és léteznek.
Helyettük nézzük az átmentett kommunistákat, hálózati embereket, olyan embereket, akik 1990-ben még a MÚOSZ főtitkárai voltak – és a KGB alá tartozó NÚSZ kincstárnokai –, ma meg már jobboldaliként tetszelegnek. Csinos állásokban terpeszkednek. Vagy olyan rendezőket, akik a nyolcvanas években még a Tanácsköztársaságot és Kun Béláékat ünnepelték, hogy aztán rosszabbnál rosszabb filmekkel járassák le a konzervatív filmművészetet.
Undorító az egész.
Molnár azt mondja, ezért lett remete.
A történelmet mindig át lehet írni
Nem azért küzdöttek, hogy az internacionalizmust felváltsa a globalizmus, hogy még most is az újra és újra „megújuló” kommunizmust nézzék. Nem azért harcoltak, hogy harminc évvel később magát a harcot is kétségbe vonják.
„Az üres koporsóba végül mi is befeküdtünk” – mondja a nagy színjátékról, Nagy Imréék újratemetéséről, ahol a reformkommunista Vásárhelyi Miklós szimbolikusan átölelte a sztálinista Mező Imrét – vagyis annak özvegyét –, hogy megbocsássanak egymásnak, egymás bűneiért.
Molnárékat pedig – akik 301 kopjafát állítottak a temetőben – 1989 nyarán végül be sem engedték oda.
Molnárt Szolnokon megkeresték. Egy feketébe öltözött állambiztonsági tiszt. Azt mondta, népművelő maradhat, ha aláír, ha jelent, ha besúg. Cserébe felveszik arra az egyetemre, amit kiválaszt magának. Nem vállalta. Kocsmárosként dolgozott. Művész maradt. Lázadó. Szuverén ember. Becsüljük meg, mert valódi rendszerváltó volt és maradt. Nem sok hasonlót láthatunk.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS