Az ukrajnai válság előzményeinek vizsgálatához egészen a Kijevi Rusz (Nagyfejedelemség) idejéig, a IX. századig kellene visszamennünk, mivel ez volt a mai Oroszország és Fehéroroszország előzménye. Mégis megelégszünk a ’90-es években, a Szovjetunió felbomlása után történtekkel, hiszen a mai erővonalak akkor alakultak ki.
Orosz értékelés szerint a Nyugat megbízhatatlan, szószegő és ellenséges Oroszországgal szemben. Az ukrajnai válság mögött is az a meggyőződés áll, hogy a NATO újabb államot akar bekebelezni Oroszország határán, hogy ezzel elzárja a Fekete-tengeri kijárattól. Putyin elnök 2014. április 18-án, az orosz parlamentben elmondott beszédében a Krím-félsziget elfoglalását többek között azzal igazolta, hogy a Nyugat megszegte Oroszországnak tett ígéreteit, például azt, hogy a NATO nem fog az egyesült Németország határain túl terjeszkedni Kelet felé.
A NATO-nak az az álláspontja, hogy soha nem hangzott el ilyen, politikai vagy jogi szempontból kötelező ígéret. A tények azonban mást mondanak.
Németország újraegyesítését számos tárgyalás előzte meg. Arról is dönteni kellett, hogy az újraegyesített ország melyik katonai tömbhöz fog tartozni, hogyan változhat az erőegyensúly Európában. 1990. január 31-én Hans-Dietrich Genscher német külügyminiszter leszögezte:
A NATO-nak egyértelműen ki kell jelentenie, hogy történjen bármi a Varsói Szerződésen belül, a NATO nem fog Kelet felé terjeszkedni, azaz a Szovjetunió határaihoz közeledni.
James Baker amerikai külügyminiszter és Genscher 1990 februárjában, Moszkvában még azt ígérte Gorbacsovnak, hogy a NATO egyáltalán nem fog Kelet felé terjeszkedni, tehát a volt NDK területére sem! Gorbacsov ugyanis ezt elfogadhatatlannak nevezte. Ezt az ígéretet sem tartották be, de Gorbacsov nem tehetett semmit.
A német egyesítéssel szembeni szovjet ellenérzéseket Bonn – akkor még ez volt a (nyugat-)német főváros – és Washington részben nagyvonalú pénzügyi segítséggel, részben azzal akarta semlegesíteni, hogy a 2+4 szerződésben kötelezettséget vállalt arra, hogy Németország területén nem fognak külföldi NATO-erők állomásozni. Ezen túl személyes megbeszélések sokaságán is igyekeztek meggyőzni Gorbacsov szovjet pártfőtitkárt, hogy a Nyugat nem fogja kihasználni a Szovjetunió gyengeségét és azt, hogy kivonja csapatait Közép-Európából.
Ez az amerikai szándék akkor őszinte volt. Bár az egyesült Németország NATO-tagságát támogatták, nem akarták ezen túl kiterjeszteni a NATO-t. 1991 júniusában Manfred Wörner, a NATO akkori, nyugatnémet főtitkára kijelentette, hogy a korábbi Varsói Szerződés-tagok felvétele a NATO-ba
komoly akadály lenne a Szovjetunióval való kölcsönös megértés elérésének útjában.
A Szovjetunió összeomlása után az első Bush-adminisztráció is ezt a politikát folytatta, sőt, a Clinton-adminisztráció sem változtatott ezen eleinte. Később viszont felülkerekedtek azok az erők az amerikai kormányon belül, amelyek ki akarták használni a stratégiai előnyt, és eleget tettek a volt Varsói Szerződés-tagállamok „kérésének”, hogy vegyék fel őket a NATO-ba (valójában meghívást kaptak). Azóta is rájuk hivatkoznak, mint akik követelése miatt elkerülhetetlenné vált a NATO bővítése, a szerződésszegés.
Warren Christopher amerikai külügyminiszter még 1993 októberében is azzal igyekezett megnyugtatni az orosz vezetőket, hogy a NATO 1994. januári csúcsértekezletén Amerika nem fogja támogatni új tagok felvételét. Ehelyett békepartnerséget ajánl a Varsói Szerződés összes volt tagállamának. Nem fogják Oroszországot kirekeszteni az európai biztonsági rendszer kialakításában való teljes részvételből. A békepartnerség a NATO minden tagja előtt nyitva áll, és az lesz a korábbi szovjet és Varsói Szerződés-tagállammal való párbeszéd színtere. Jelcin briliánsnak nevezte azt az ötletet, hogy a kevesek tagsága helyett mindenki partnersége legyen a jövő útja, és kérte, hogy ezt közöljék Bill Clinton amerikai elnökkel is. Jelcinen látszott a hatalmas megkönnyebbülés. Az orosz keményvonalasokkal való küzdelme a csúcspontjához közeledett, nem volt szüksége külpolitikai konfliktusra.
1994 szeptemberében Clinton már azt magyarázta Jelcinnek, hogy a NATO ugyan bővülni fog, de nincsenek még dátumok:
A NATO bővítése nem irányul Oroszország ellen. Nem szeretném, ha azt gondolná, hogy minden reggel azzal ébredek, hogyan vehetném fel a Varsói Szerződés volt tagállamait. Én erre nem így tekintek. Azon gondolkodom, hogy a NATO bővítése hogyan szolgálhatja a magasabb cél, az európai biztonság, egység és integráció elősegítését. Tudom, hogy osztja ezeket a célokat.
Clinton még azt is felvetette, hogy Oroszország valamikor akár a NATO tagja is lehet. Ezt Jelcin, sőt, Putyin is pozitívan fogadta. Jelcin 1994 decemberében Budapesten, a Biztonsági és Együttműködési Konferencián már keserű szavakkal illette Clintont, és kijelentette:
Európa, mielőtt megszabadulhatott volna a hidegháború örökségétől, a hideg békével béklyózza le magát.
Azóta már nemcsak a Varsói Szerződés volt közép-európai tagállamai, hanem az Oroszországgal határos Lettország és Észtország, továbbá Litvánia, és a volt Jugoszlávia tagállamai közül Horvátország, Montenegró, Észak-Macedónia, és Szlovénia is NATO-tagok lettek. Oroszország ebből azt a logikus következtetést vonta le, hogy a NATO étvágya kielégíthetetlen, és meghatározta a maga számára azokat a vörös vonalakat, amelyeket semmiképpen nem hagy átlépni.
A 2008-as orosz–grúz háborúnak nagyon hasonló előzményei voltak, mint az ukrajnainak. „Színes forradalommal” leváltották az oroszbarát vezetőt, közeledtek a NATO-hoz. Oroszország az oroszajkú lakosságot használta fel az ország destabilizálására és a Nyugathoz való közeledés megakadályozására. Grúziának ma olyan „különleges partnersége” van a NATO-val, mint Svédországnak vagy Finnországnak.
Összefoglalva: a Szovjetunió szétesése idején a NATO kifejezetten megértőnek mutatkozott az orosz biztonsági igények iránt. Felcsillant Oroszország Európába integrálásának a lehetősége. Majd felülkerekedett az amerikai vezetésben az a nézet, hogy ki kell használni Oroszország gyengeségét, a stratégiai gyümölcsöket le kell aratni. Ezért megszegték az Oroszországnak tett ígéreteiket. Oroszországot azóta is igyekeznek elszigetelni és visszaszorítani minden téren. Nem engedik, hogy az európai politika és kereskedelem egyenrangú résztvevője legyen. Fegyverkezésre kényszerítik, szankciókkal sújtják, propagandakampányt folytatnak ellene. Folyamatosan beavatkoznak a belügyeibe, az ellenzéket segítik pénzzel, a nemzetközi fórumokon és titkosszolgálati módszerekkel is. Mindeközben Oroszországot állítják be agresszornak, a nemzetközi szabályokat megsértőnek.
Vezető kép: Bill Clinton és Borisz Jelcin Franklin D. Roosevelt otthonában, 1995. 10. 23. Fotó: FDR Presidential Library
Facebook
Twitter
YouTube
RSS