Az utolsó „európai”

Robert C. Castel meghatározta egy előadása során, hogy ki volt szerinte az az utolsó európai vezető, aki reális eséllyel, illetve annak a látszatával tört világuralomra. Természetesen azonnal akadt néhány okos, aki ebből Hitler dicsőítését vélte kiolvasni.

Pszichológiai értelemben persze nehéz mit kezdeni azzal, hogy az egykor a világ közepeként funkcionáló Európa, amely ezt a tulajdonságát az első világháború után elvesztette, egy rövid időre a náci Németország révén szerezte vissza. Az utolsó nagy ideológiai hatás pedig, amit a régi Európa hátrahagy a világban, az a kommunizmus és a liberalizmus bolsevista jellegű elegye. 

Hát, európaiként egyikre sem lehetünk büszkék. A Castel által tett erősen tényközlésre hajazó megállapítás félreértelmezése önmagában megmutatja, hogy mi a baja Európának: az érzelmek, az ideológiák és a tények állandó értelmetlen összemixelésére való hajlam. Teljesen értelmetlen beszélgetések sülnek ki az olyan zavaros fejű emberek felbukkanásából, akik egyrészt minden borzalmat el akarnak felejteni, amit Európa tett a világgal és saját magával, viszont mindenki másról készek elhinni (Európán belül), hogy ugyanezeket megtenné, ha alkalma lenne rá.

Valószínűleg a mi életünkben, valamikor az ezredforduló környékén történhetett meg az, hogy a világ általánosan rádöbbent: Európa nem számít többé. Mi, európaiak nem nagyon fogtuk még ezt fel, legfeljebb itt, a periférián, mi, magyarok például igen, ugyanis ismerjük és megszoktuk már ezt a „nem számítunk” állapotot az elmúlt 500 évben minimum. A csodálatosan gazdag és árnyalt magyar nyelv pedig különösen képes érzékletesen leírni mások hülyeségét.

Tehát nem volt olyan régen, hogy Európa az egész bolygót uralta vagy meghatározó erővel volt jelen mindenütt. Balszerencsénkre ebben a tekintetben nem olyan rövid az emberi emlékezet: négy-öt nemzedékkel később is emlékeznek rá a világon mindenütt, hogy az európaiak miket műveltek velük. Miután az amerikaiak is alapvetően fehérek voltak sokáig, a fehér emberrel, mint gyarmatosítóval és rablóval szembeni bizalmatlanság még a legutóbbi időkben is érzékelhető a világ számtalan helyén. És egy így is marad még sokáig.

Castelnek igaza van sajnos: Hitler volt az utolsó igazi európai, mert Sztálin inkább ázsiainak tekinthető, a hódítás iránya pont az ellenkezője, mint Hitleré. Németországra, az 1870 utánira van az a mondás, hogy Németország túl nagy Európának, viszont túl kicsi a világnak. A világ szerencséjére, persze. Ha az emberiség balszerencséjére a harmadik birodalom fennmarad – és bármennyire kényelmetlen is, Hitler próbálkozása nem volt eleve esélytelen, elég gonosz és brutális volt hozzá, ellenfelei pedig elég hibát elkövettek ahhoz, hogy veszítsenek –, esetleg akkor Európa ma is a világ egyik közepe. Az USA a második világháborúban játszott szerepével lett szuperhatalom, Európa nyugati felének birtoklásával.

Hitler dicsőítése paradox módon Európa utolsó világhatalmi pillanatának a dicsőítése is lenne, ahogy a német dominancia segítségével összetákolni akart föderális EU is Hitler szándékainak megismétlése lenne a nemzetiszocializmus néhány jellegzetessége nélkül. Egy európai birodalom vonzó cél mindenki számára, aki a világ tetejére akarja pozícionálni magát, ahogy (Nyugat- és Közép-) Európa irányítása és birtoklása a világuralom elengedhetetlen feltétele bárki számára. Amerikának nagyrészt megvan ez a képessége 1945 óta, és attól is volt a csúcsponton az amerikai birodalom, hogy a befolyási övezete az összezsugorodott Oroszország határáig jutott. A szuperhatalmi státuszhoz azonban az oroszoknak is szükségük van legalább Közép-Európára, ez a jelenlegi vita alapja.

A történelmi újdonság az, hogy ebben a történetben hosszú évszázadok után először egyetlen európai hatalom sem szerepel: nemcsak a németek tűntek el a térképről, hanem az angolok és a franciák is. Formálisan egy német–francia–angol összefogás majdnem világpolitikai méretű játékos lehetne, mégis érezzük, hogy ez lehetetlen. Ezek az országok számtalan okból képtelenek összefogni, például mert az elmúlt sok száz évben alapvetően egymás elleni háborúkkal voltak elfoglalva. Az meg most derült ki végleg, hogy Oroszország nem Európa része. És inkább a nyugat miatt nem az, mint a saját döntéséből.

Hitler egykori világpolitikai jelentősége megmutatja Európa jelenkori jelentéktelenségét. Európa országainak valóban össze kellene fogniuk, de ez lehetetlen, mert mindenki olyan nagyságról álmodik, amiben más országok nem nagyon szerepelnek és aminek egyébként ma semmiféle realitása nincsen. A mindenki alatt persze a Hitlerhez nagyon is hasonló, csak fényévekkel tehetségtelenebb és kisebb karizmájú alakokat értjük, akikkel kapcsolatban csak azt remélhetjük, hogy a Hitlerhez mérhető vérszomjasságuknak nem lesz alkalma kiderülni.

A világ nem kedveli Európát és már nem is rettegi. Pacifikáltak vagyunk, egy gyarmatosítható terület, aminek a tulajdonjogán az igazi nagyhatalmak vitatkoznak. A legháborúskodóbb kontinens voltunk; nem túlléptünk a háborún, hanem annyira meggyengültünk, hogy már nem vagyunk képesek rá. De azért mindenki nagyon harcias, ha alkalom adódik ilyesmire, feltéve, hogy neki magának nem nagyon kell kimennie a frontra. Attól tartok, hogy Hitler életműve – a müncheni sörtől a bunkerig – jobban kifejezi a mindenkori Európát, mint szeretnénk.