Örökkévalóság
Kétezertizennyolc tavaszán, nyarán nagyon sok barátunkat, újságírót, költőt, közéleti embert, színészt, rendezőt veszítettünk el. Az ember ilyenkor óhatatlanul elgondolkodik, hogy ki-ki milyen minőségben távozott el az élők sorából és mit, milyen értéket hagyott az utódokra, a következő nemzedékre.
Könyveim között kutatva kezembe kerültek Seneca Erkölcsi levelei. A nagy filozófus érezte, hogy gyilkos neveltje, Néró előbb-utóbb életére tör. Tanítások a bölcsességről, a mértéktartásról, a hatalom kiegyensúlyozott műveléséről nem hatották át a képmutató és kiszámíthatatlan bohócot, a római császárt. Seneca barátjához írt levelei Krisztus után 63-65-ben születtek és intelmei a bölcs filozófus végrendeletének is tekinthetők.
Az utolsó előtti 123. levelében ezt írja:
„De bár ilyen rozoga test jutott nekünk, mégis örökkévalóságra szóló terveket tűzünk ki célul, s amennyire kinyúlhat az emberi élet, annyit fogunk át semmi pénzzel, semmi hatalommal meg nem elégedő reményünkkel. Mi lehet ennél a reménynél oktalanabb, mi lehet ostobább? Semmi sem elég a halandóknak, még a haldoklóknak sem. Hisz naponta közelebb vagyunk a végső perchez, s minden óra közelebb taszít a parthoz, ahonnan le kell zuhannunk. Lásd, mekkora vaksággal van sújtva szellemünk: amit jövőnek hívok, már javában történik, s egy nagy része már meg is történt, az tudniillik, amit már leéltünk. Tévedés félni az utolsó naptól, mikor mindegyik ugyanannyival járul hozzá a halálhoz. Nem ez utolsó lépcsőfok okozza a kimerülést, csak az teszi nyilvánvalóvá. A halálhoz az utolsó nap érkezik meg, de mindegyik oda tart. Morzsol minket a halál, nem egyszerre ragad el.”
Seneca, a nagy római bölcselő csaknem kétezer éves gondolatai máig érvényesek. Nem mindegy, hogyan élünk és hogyan halunk meg, hogyan jutunk át a halál kapuján, miként emlékeznek ránk.
Nekem Latinovits Zoltán, Mensáros László, Bessenyei Ferenc mellett etalon Sinkovits Imre közéletisége, hazaszeretete, élete és halála. 1956. október 23-án ott áll a szobor talapzatán, a Március 15. téren. Petőfi lábánál. S tízezrek a fiatal színésszel együtt esküsznek, „hogy rabok tovább nem leszünk”. Sinkovits Imre, Dobó István várkapitány, a legendás Egri Csillagok főszereplője komolyan gondolta szerepeiben és az életében is, hogy a Haza nem eladó, semmi áron!
Neki a hivatás és a nemzetben gondolkodás egy volt:
„Ha jól szolgáltam és eljutottam a közönség szívéhez, akkor biztos, hogy nem marad el a siker. De nem a sikerért lépünk elsősorban a színpadra, hanem hogy nemes gondolatokkal hassunk, könnyeztessünk, nevettessünk.”
Sinkovits Imre kincs volt a magyar színjátszásban, mint ahogyan kincs Európában a magyarság ma is, nemcsak szellemi képessége miatt, hanem tartása, gerincessége, hite, jövőbe látása miatt is. Sinkovits Imre soha nem bánta, nem bánhatta meg, hogy Sütő András darabjának, Advent a Hargitán főszerepét játszotta és annak háromszáz előadásában hangzott el a színész ajkán Istenhez, majd emberhez szólva:
„Add meg, Uram, nekünk a kiáltás jogát”. Majd a erdélyi falurombolás idején, jócskán a rendszerváltás előtt ezt írta Sütő Andrásnak: „Veletek vagyok, rátok gondolok, mert Hitünk, küzdőterünk azonos! Mert küzdelmünk célja azonos! Mert örökségünk, jussunk, kincsünk s érte vívott konok viaskodásunk azonos!!! Mert vágyott jövőnk: azonos! Mert utolsó lélegzetvételünk is azonos!”
Sinkovits Imre igazi magyar színész volt, soha nem árulta el magyarságát, hazáját.
Színészetét, akárcsak Petőfi Sándor – ameddig színész volt – a nemzet szolgálatába állította. Petőfi a német nyelvű magyar színészet magyarosításának csúcspontján így látta:
„De amit színpadonA népnek hirdetünk,Ne hazudtolja megA cselekedetünk.Ha meg nem tesszük azt,Ami föladatunk:Akkor gyalázat ránk,Szinészek nem vagyunk!”
Vannak, akik nem így gondolkodnak. Vannak, akik színészetüket a hazájuk ellen fordították.
Gondoljunk csak a Heti hetes évekig tartó színészi produkcióira. Mire mentek vele? Belebuktak, mert a tehetségüket (ha volt?) nem a jóra, a megnevettetésre, hanem a rosszra, a gyűlöletkeltésre, Magyarország lejáratására fordították. Rengeteg pénzért eladták magukat. Azt hirdették, hogy nincs demokrácia, mégis pofázhattak. Ők, a színészek, a hetihetesek jónéhányan számoljanak el a lelkiismeretükkel. Eddig sem a még élőknek, sem a másvilágra kerülőknek ez nem sikerült.
Aztán. Lehet- e viccet csinálni a nemzet Himnuszából, Kölcsey magasztos verséből? Egyesek megpróbálkoztak vele. Volt olyan rendező a Magyar Rádióból 1992-ben, aki a Demokratikus Charta tüntetésen zárásként felszólította a résztvevőket, hogy
„...most énekeljünk el egy dalt!”
Neki csak egy nótát jelentett a Himnusz. Volt olyan mélyliberális színész, aki az SZDSZ országos kongresszusán Orbán Viktorral kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy
„mint Tokaj hímvesszeje, nektárt fog csöpögtetni- mindenhová”.
Az ilyen gusztustalanságok, gyalázkodások, a magyarság szent énekének lenézése országszerte felháborodást keltettek.
Ez nem volt méltó egy magyar színészhez.
Egy szegedi színházba járó ekkor így fogalmazott:
„Ha Vaszy Viktor élne az ilyen embert leköpné és nem engedné a színház közelébe”.
Ezeket az embereket semmilyen vélemény nem rendítette meg, meg voltak elégedve magukkal.
Az ilyen emberek közelébe sem kerülhetnek Latinovits Zoltánnak, a színészkirálynak. Abban a korban, amiben élt, valóban meg kellett küzdenie a művészet szabadságáért, a demokráciáért, a színészi, emberi jogokért. Latinovits a „Ködszurkáló”, aki meg akarta váltani a magyar színházat. Színészként igen, de rendezőként soha nem engedték meg neki (kivéve Veszprém), hogy kimutassa rendezői tehetségét. Még Debrecenben ezt írta az Éjfélkor című film bemutatójához 1957-ben:
„Nem lehet elszakadni innen, mert a Himnuszt itt játssza a rádió, évek múlását kongatják a harangok. Összeszakadhat föld és ég, de itt akarunk élni és dolgozni.”
Latinovits Zoltán tudta, hogy mi a szent és nem keverte össze a Szent Koronát a svájci sapkával. Ugye uraim?!
Nagy László versében mindent elmond a színészről:
„Csönd vagy te, csönd vagy te Színészkirály,te jajtalan immár, de bennem baj van:belémtestáltad Mohácsod, érzem,te holtomiglan átvérzel rajtam.Légy forgószél, őrült Színészkirály,az legalább, ki a nagyranőtt sírbólszél-Krisztusként ragyogva kiszáll –bömbölj magadra, hogy vivát, vivát, hahotázd meg a Gyászbaborúltat -a mozdonykerék-nagy koszorúkatgurigáld a versemen át!
Illyés Gyula a magyar sorsról, a váteszekről:
„Megsíratni való, hogy minta többi veszélyes sorsú zsenit,őt sem tudtuk megtartani.”
S ti, akik soha nem tudtatok ezekben a magasságokban száguldani, csak a kicsinyes, személyes bosszútok hajtott, ajánlom Seneca bölcs sorait:
„...olyannak mutatkozz, ahogy bevezetted, olyannak maradj egészen a halálig: érd el, hogy dicsérhessenek, ha ez nem sikerül, hogy elismerjenek. Valakiről, akit tegnap láttál, méltán lehet elmondani: Ki ez?- annyira megváltozott.”
