Az elmúlt hetekben sokat olvashattak a MÚOSZ fedőcégeiről, a KGB érdekkörébe tartozó Interpress Vállalat magyarországi tevékenységéről, az ott dolgozó „újságírók” titkosszolgálati kötődéseiről. Mindezek után biztosan nem okoz meglepetést, hogy az ott megforduló titkosügynökök között kalandorok is akadtak, akik az állambiztonság által összegyűjtött adatok szerint egy laza bűnszervezetet alkotva kisebb-nagyobb csalásokat is elkövettek, amelynek egy része nyilván a háttérben álló pártelit tagjait gazdagította.
Az IPM szerkesztőségébe csak „speciális szempontok” alapján válogatott személyek kerülhettek be: megbízható káderek és gyerekeik, illetve elengedhetetlen volt valamelyik titkosrendőrséghez (magyar, cseh, szovjet) való kötődés is. A legutóbbi cikket Beke József nevével zártam, aki az Interpress Nemzetközi Osztályát, előtte pedig a propaganda részleget is vezette. Az állambiztonság kisstílű csalóként és orgazdaként tartotta megfigyelés alatt Bekét és társát, Halász Ferencet, nyomoztak visszaéléseik és károkozásaik után – nem sok sikerrel. 1976-ban nyitottak egy operatív dossziét, amelyben a titkos adatgyűjtés eredményeit rendezték, a mappa fedőneve „Üzlettársak” volt.
Az “üzlettársak”
Miben voltak társak ezek az „üzletemberek”? A magyar gazdaság megkárosításában. Tevékenységüket azonban nem tudta a kémelhárítás megakadályozni, sőt egy idő után a nyomozást is kénytelenek voltak leállítani. Ki adhatott erre az eltussolásra parancsot? Feltehetően soha nem fogjuk megtudni, de sejtéseink lehetnek. Érdekelt volt az elhallgatásban a KGB és az MNVK-2., és újra felmerül a sajtóéletben szürke eminenciásként mindenhol felbukkanó médiacár, Siklósi Norbert neve is.
A karrierista
De ki is volt ez a Beke József, akit az állambiztonság „Karrierista” fedőnéven tartott számon a hetvenes évek közepén? A Belügyminisztérium nyomozói számára nem volt ismeretlen a személye, hiszen egykori kollégájukat tisztelhették benne. Beke eredeti szakmáját tekintve gépkocsivezető volt, aki 1956. november 9-én, vagyis akkor, amikor még fegyveres harcok zajlottak Budapesten, önként jelentkezett a karhatalomba, és felajánlotta a szerv számára a saját tulajdonában lévő Pobjedát. Azt, hogy miképpen szerezhette a gépjárművet, senki sem firtatta akkoriban, örültek, hogy a demoralizálódott államvédelem újjászervezéséhez önkénteseket is találnak, különösen olyat, aki még egy autóval is erősíti a karhatalom ütőképességét. Évekkel később, amikor sorozatos bűncselekményei napvilágra kerültek, gondolkodott el az állambiztonság a kocsi eredetén, mi azonban ezt nem fogjuk megtudni, hiszen az iratokból nem derül ki, sikerült-e felgöngyölíteniük a múltat.
Beke már sorkatonai szolgálata idején is meglopta társait, idejének jelentős részét büntetőszázadban töltötte. Belügyi szolgálata alatt – kihasználva gépkocsivezetői munkájából adódó előnyöket – folytatta illegális cselekményeit: csempészett, üzérkedett és közben dekonspirálta magát azért, hogy tekintélyt szerezzen bűnözői körökben. Nyilván annak a látszatát kívánta kelteni, hogy a vele való üzleti kapcsolat biztonságos és hasznos, hiszen jó összeköttetései vannak a rendőrségen. Feltehetően ez ekkor még nem volt igaz, de a blöff később bejött: ha nem is az állambiztonság, de valamelyik társszerv biztosan támogatta üzelmeit. 1963-ban azonban még nem állt mögötte egyetlen szervezet sem: fegyelmi vétségek miatt elbocsátották a BM kötelékéből. A Budapesti Katonai Bíróság 1963. június 25-én államtitoksértés, devizagazdálkodás elleni bűncselekmény, csalás és lőszerrel való visszaélés miatt két és fél év szabadságvesztésre ítélte. Nem töltötte ki teljesen az idejét, már 1964 tavaszán szabadult, és 1965-ben a MÚOSZ-hoz került alkalmazásba.
A MÚOSZ-nál a büntetett előéletű gépkocsivezető karrierje meredeken ívelt felfelé, támogatója Siklósi Norbert volt. Már belügyes dolgozóként is sokat utazott külföldre – ezt kihasználva tudott üzérkedni –, de az újságíró-szövetség sofőrjeként utazásai egyre rendszeresebbé váltak, emelkedő beosztásával párhuzamosan útlevele is mind több országra lett érvényes. A hatvanas évek végéig elsősorban a keleti blokk országaiban és Ausztriában tett látogatásokat, de 1971-ben útlevelét Európára, majd 1974-ben az öt világrészre kiterjesztették. Pontosan nem volt ismert a nyomozók előtt, hogy Beke a MÚOSZ-nál milyen tisztségig vitte, de míg 1965-ben a Hotel Interpress alkalmazta, feltehetően sofőrként, addig 1972-ben már az Interpress Vállalat nemzetközi ügyekért felelős főosztályvezetője volt, és ez a beosztás olyan mértékű sérthetetlenséget adott számára, ami a kémelhárítás tisztjeinek is áthatolhatatlan akadályt jelentett az ellene indított nyomozás során.
A kereskedő
Beke partnere, Halász Ferenc egy kárpátaljai magyar családban született 1912-ben. 1945 után rövid ideig élt Budapesten, de 1947-ben Ausztriába emigrált, és az ötvenes években több kereskedelmi cég alapításában is részt vett, amelyek néhány éves működés után csődbe mentek. Eljárást is indítottak ellenük gazdasági visszaélések miatt, amelynek során társainak egy részét jogerősen szabadságvesztésre ítélték. A belügy tudomása szerint Halász mindig idejében kilépett a cégekből, így sikerült priusz nélkül maradnia, és 1968-ban létrehozta saját export-import vállalkozását, a Kazimex Kereskedelmi Vállalatot bécsi székhellyel és 3,5 millió schilling alaptőkével. A katonai hírszerzés információi szerint Halász széles körű észak-olaszországi kapcsolatokkal rendelkezett, és 1960-ban kezdett magyarországi üzletekbe. Idehaza is sikerült kialakítania kapcsolatrendszerét, amely elsősorban a MÚOSZ-hoz és az Interpresshez köthető, legfőbb támogatója pedig Siklósi Norbert volt.
Nem tudunk túl sokat Halász kapcsolatrendszeréről, de felsejlik egy olyan hálózati rendszer a családi hátterében, amely hidegháborús viszonyok között nem mondható átlagosnak. Halásznak a nyomozás idején, vagyis a hetvenes évek közepén már két felnőtt gyermeke volt. Fia frissen végzett közgazdászként a bankszakmában helyezkedett el, és fiatal kora ellenére a nyugati pénzügyi világban jelentős elismertséggel rendelkezett. Mindemellett az osztrák hadsereg vezérkari főnökségén teljesített szolgálatot tartalékos állományban, vagyis nemcsak a bankszakmában érvényesíthette apja érdekeit, hanem akár katonai körökben is rendelkezhetett ismeretséggel. Mindez akkor válik igazán érdekessé, ha hozzátesszük, hogy korábban hosszabb időt töltött Moszkvában ösztöndíjasként, és a nyomozás idején éppen egy nagy párizsi bank alkalmazottjaként arra várt, hogy megkezdhesse kiküldetését egy fekete-afrikai államban. Elég sok kérdést felvető karrier.
A nyomozás során a BM igyekezett minél több információt begyűjteni a kémelhárítás szempontjából mindenképpen veszélyforrásnak tekinthető osztrák kereskedőről, de falakba ütköztek. A fennmaradt iratokból kiderül, hogy a KGB is figyelte Halász mozgását és az MNVK-2., vagyis a katonai felderítés előtt sem volt ismeretlen a férfi, de nem voltak közlékenyek, nem adtak át információt a BM-nek.
Savanyú a citromlé
Halász a hatvanas évek közepétől kezdett rendszeresen Magyarországra járni, ahol különböző állami vállalatok számára ajánlott jövedelmező üzletet. Általában olyan cikkeket kínált, amelyek hiányoztak a magyar piacról, és ez „népgazdaságunk egyes ágait érzékenyen érintette.” – olvashatjuk az állambiztonság értelmezését. Első jelentkezéseikor bolgár cementet adott el a Ferunion Magyar Műszaki Kereskedelmi Vállalatnak, ahol nővére jogtanácsosként dolgozott. Később azonban, elsősorban Siklósi és Stark György, az Interpress igazgatójának támogatásával, több állami vállalattal is üzleteket bonyolított le, a cégek vezető tisztségviselőivel pedig személyes jó viszonyt ápolt. Ezen vállalatok közé tartozott az Interag, a Monimpex és a Konzumex is.
A BM tudomására jutott, hogy 1972-ben Halász a jugoszláv Centrocoop nevű külkereskedelmi vállalat nevében jött Magyarországra, és dióbelet vásárolt a Konzumextől. A diót közszükségleti cikként felvásároltatta Feith Andorral, a Zöldért kereskedelmi igazgatójával, aki a szerv tudomása szerint kizárt hálózati személy volt. Feith az értékes gyümölcsöt átadta a Konzumexnek, tőlük pedig Halász megvásárolta papíron 120 ezer dollárért, azzal a feltétellel, hogy csak és kizárólag Jugoszláviában értékesítheti azt. Erre azért volt szükség, mert a magyar dió Nyugat-Európában való forgalmazására a Monimpexnek kizárólagos szerződése volt az osztrák érdekeltségű Kollmann céggel, így Halász és az általa képviselt jugoszláv cég nem bocsáthatta eladásra a diót nyugati országokban. Halász kezét nem kötötte meg sem az aláírt szerződés, sem bármiféle erkölcsi aggály, a Hungarocamion által szállított terméket Ausztrián keresztül indította útnak Jugoszlávia felé, azonban a határ átlépése után azonnal hamis származtatási okmányokra cserélte a terményt kísérő dokumentációt, és Maribor helyett az úti cél Bécs, Nyugat-Németország, London és Párizs lett.
Azon túl, hogy az osztrák cég és a magyar vállalat között megromlott a viszony, komolyabb kára is keletkezett a magyar gazdaságnak, ugyanis a 120 ezer dolláros vételár soha nem érkezett meg. Pénz helyett a Centrocoop egy Olympos nevű gyümölcslé-koncentrátumot küldött, amely az Artemitis nevű görög cég terméke volt, és amely céget szintén Halász képviselte. Az Olympos-termékek magyar karrierje ekkor kezdődött. A barterüzlet azonban súlyos hátrányt jelentett Magyarország számára, hiszen a gyümölcslét közvetlenül is meg tudtuk volna venni a görög forgalmazótól jóval olcsóbban. Halász Ferenc és az őt irányító NÚSZ pedig busás haszonnal adtak túl a jó minőségű magyar dión.
Tőkés országokból is hozott be különböző termékeket, köztük olyanokat is, amelyek ma már jól ismertek a hazai forgalomban, de a hetvenes években egy átlag magyar állampolgár nem is hallott róluk, például az amerikai Avon szépészeti cikkeit. Ezek a termékek a Városház utcai Diplomata Bolt polcain találtak helyet maguknak, vagyis csak a politikai elit és családjaik juthattak hozzá, ennek ellenére 1974-ben – a Konzumextől kapott adatok szerint – kb. 34 ezer nyugatnémet márka és 81 ezer svájci frank értékben szállította be Halász az országba ezeket a kozmetikai cikkeket, ki tudja mekkora árréssel. A BM készített egy korabeli kalkulációt, amely arra az eredményre vezetett, hogy csak az Avon és az Olympos termékeken 1974-ben 60–70 ezer USD hasznot termelt Halász – no nem a hazai gazdaságnak, hanem saját magának.
Halász kisstílű csalásai mögött részben Siklósi állt, és szintén támogatói között találjuk Budai Ferencet, az MNVK-2. tisztjét. Miért garázdálkodhatott a bécsi cégtulajdonos Magyarországon? Talán csak a sáp és a „védelmi pénzek” miatt nézték el visszaéléseit, vagy politikai, ideológiai megfontolások is meghúzódtak támogatása mögött? Sajnos egyelőre nincsenek válaszaink, de a hátterét ismerve én az utóbbira gyanakszom.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS