Stephen Koch Kettős szerepben című könyvében a bolsevikok által behálózott nyugati értelmiségiek egy csoportját Hominternnek nevezte, mert nagy számban voltak közöttük olyanok, akik „haladó” szexuális szokásoknak hódoltak. Ők is bizonyítékai azon állítás igazának, hogy a mai szélsőséges liberalizmus gyökere a kommunizmusban keresendő. De a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a társutas művészek – a lenini hasznos idióták – azzal, hogy vakon követték Sztálint, kiszolgálták Hitler érdekeit is. A világtörténelem két leggyilkosabb ideológiája szülte a mai divatdiktátor tanokat.
1917-ben egy maroknyi szélsőséges „elitcsapat” átvette a hatalmat Oroszországban és ezzel kezdetét vette a huszadik század – és egyben minden idők – legkíméletlenebb és legtöbb áldozatot követelő társadalmi kísérlete: a kommunizmus építése. A két világháború közötti időszak az emberi lelkek és fejek meghódításáról szólt, a sztálinizmus térnyerésének első lépcsőfoka a nyugati társadalmak, különösen a „haladó” értelmiség elcsábítása volt, amelyet lenyűgöző profizmussal hajtottak végre a szovjet titkosszolgálatok és az általuk mozgatott „civil” hálózatok.
Elitista másság
A harmincas években a kiterjedt és egyre nagyobb hévvel folytatott antifasiszta kampány volt a fedőtörténet, amellyel rengeteg értelmiségit lehetett Sztálin szolgálatába állítani: az agitátorok szerint a háború elkerülésének és a világbéke beköszöntének egyetlen letéteményese a „humanista” nagyhatalom, a Szovjetunió volt. Sztálin személye úgy jelent meg a nyugati művészi körökben, az egyetemi klubokban és értelmiségi társaságokban, mint az egyetlen politikus, aki felismerte Hitlerben és a nácizmusban az ősgonoszt, aki hajlandó és képes volt saját érdekein és kényelmén felülemelkedve harcot indítani az elnyomás, a megkülönböztetés, a sovinizmus, az antiszemitizmus, a rasszizmus ellen. Ezek a hívószavak már akkor is csodákra voltak képesek, és az értelmiség jelentős része csatlakozott a társutasokhoz. Közéjük tartoztak a cambridge-i kémek és a Bloomsbury-kör tagjai, akiket egyébként egy magyarországi származású és az egyik legnagyobb hatású Komintern-ügynök, Theodore Maly szervezett be a hálózatba.
A híres Kim Philby, aki a brit hírszerzés, a Secret Intelligence Service (SIS, MI6) vezető beosztású tisztjeként szovjet kettős ügynökként dolgozott 1963-ig
Stephen Koch magyarázata szerint azért voltak közülük sokan homoszexuálisok, mert hittek abban, hogy egy „erotikus elithez” tartoznak, akik túlléptek a „heteroszexualitás kegyetlenségein és durvaságain”. Lytton Strachey író, ezen értelmiségi kör egyik alapítója így fogalmazott:
Őrültség arról álmodoznunk, hogy meg tudjuk értetni egy idős főrendiházi hölggyel, hogy az érzések jók, ha ugyanazzal a lélegzettel azt is mondjuk, hogy a legjobbak a szodomita érzések. A mi időnk körülbelül száz év múlva jön el.
A jóslat beigazolódott. A tudatos fokozatossággal, szinte észrevétlenül befolyásoló technikák először a szexuális szabadság előtt nyitottak kapukat, majd – éppen száz év elteltével – a biológiai nemek természettörvényeit is felülírták. A Komintern – vagy frappánsan: a Homintern – hálózat napjainkban éppen céljai megvalósításának kapujában áll.
Moszkva, 1919. március 2. Vlagyimir Iljics Lenin felszólal az általa alapított III. (Kommunista) Internacionálé (Komintern) I., alapító kongresszusán (1919. március 2–6.). MTI Fotó: Reprodukció
A szélsőségek összeérnek
Természetesen a szexuális szabadság kiharcolása egy nagyobb terv része volt, a társadalmak átalakításának egyik eszközeként tekintett rá a Szovjetunió mindenható ura, akinek a hagyományos közösségek szétverése, a vallásos gyökerek elszakítása és átültetése volt ezzel a valódi célja. Sztálin a nyugati értelmiség megnyerése közben egy olyan játszmát folytatott, amely látszólagos ellentmondásokkal volt terhes, hiszen a kollektivizálás végrehajtása közben a társutasok számára az individualizmus magasabbrendűségét, az egyéni szabadságjogok kiszélesítésének vágyát közvetítette. Az ellentmondás feloldása a régi világ minél hatásosabb rombolásában keresendő.
A játszma része volt a nácikkal való kollaboráció is. Az antifasiszta propagandával megszédített értelmiség számára a világháború előestéjén megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum ugyan váratlan volt, de a vakhit még ekkor is segített számukra a valóságon felülemelkedve megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Pedig a szövetség a két gyilkos diktátor között sokkal korábban megköttetett. Sztálin nem ítélte el különösebben Hitler diktatúráját, hiszen a náci vezér sok esetben a szovjetek által kidolgozott módszereket vette át saját hatalomtechnikai gyakorlatának kialakításakor, ráadásul a világháború kitörése igencsak kívánatos volt Moszkva számára is. Sztálin bízott abban, hogy Hitler leigázza a Nyugatot, így a kommunista világforradalom kirobbantásakor – számításai szerint a háború utolsó fázisában, vagy közvetlenül utána – már csak egy legyengült és kifáradt német hadsereggel kell megküzdenie. Hitler feltehetően nagyon jól átlátta a kommunista kétszínűség mögött húzódó érdekeket, így felvállalta a kétfrontos háborút, amivel ugyan arra kényszerítette a Szovjetuniót, hogy egy B-tervhez folyamodjon, de alapvetően nem gátolta meg a kommunista világuralmi terveket.
A cinkosság lángja
Mindkét diktátor a színfalak mögött már a harmincas évek elejétől kölcsönösen támogatta a másik politikai játszmáit. A Reichstag pusztulását okozó tüzet a nácizmus nyitányaként szokták értelmezni, de valójában sokkal összetettebb érdekek húzódtak meg a háttérben. Nem tudjuk, ki, vagy kik gyújtották fel a törvényhozás épületét, de nem is ez a fontos. Azon érdemes inkább elgondolkodni, hogy ki és miképpen kovácsolt ebből politikai tőkét. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy Hitler teljhatalmat kapott – ezt minden bizonnyal a tűz nélkül is elérte volna –, hanem ez volt a főpróbája Hitler és Sztálin együttműködésének. Hitler nagyszabású antikommunista kampányba kezdett: a német kommunista hálózatok felszámolásával és a Dimitrov-per megrendezésével megteremtette a lehetőséget, hogy a szovjet vezér újra a humanizmus csillogó csomagolásába bújtassa világhódító eszméit és ráerősítsen Nyugat-Európában az antifasiszta szólamokra.
Sztálin és Dimitrov Moszkvában, 1936-ban
A Sztálin által mozgatott maffia megrendezte Londonban az ellen-Reichstag-pert, amelyben a nácikat tették felelőssé a gyújtogatásért, de vigyáztak arra, hogy Hitler neve csak elvétve kerüljön elő a dokumentumokban. A barnainges rohamosztagosokra, az SA-ra terelték a felelősséget, akik ekkor már tehertételt jelentettek Hitler számára, így előkészítették a terepet a hosszú kések éjszakájához. Sztálin tehát tálcán kínálta Hitlernek a leszámolást Ernst Röhmmel és osztagaival, ugyanakkor Hitler is szívességet tett Sztálinnak azzal, hogy letartóztatta és felszámolta a német illegális kommunista hálózatot, ugyanis a Komintern azon ágához tartoztak, akikre Sztálinnak már nem volt többé szüksége. Kölcsönösen előnyös üzletről volt tehát szó, amelynek profitját csak fokozta mindkét oldal számára, hogy a hisztérikusságig feszített antifasiszta kampány Nyugaton hozzájárult a háborús közhangulat növeléséhez is. Vérfagyasztóan profi cinizmus tévesztette meg az egész világot; nem csoda, hogy az 1939. augusztus 23-án megkötött egyezmény a két diktátor között kevés kortárs számára volt értelmezhető.
A hagyomány, az illendőség és a közrend vége
A második világháború végével látszólag teljesen új politikai játéktér nyílott Európában, de a mélyrétegekben nem történt nagy változás. A vasfüggöny leereszkedésével a világ ugyan ketté szakadt, de a korábban felépített hálózatok működése továbbra is alapvetően befolyásolta a nyugati életérzést, a baloldali ideológiák térnyerése változatlan mértékben és módszerekkel folytatódott. A nácizmus bukása és Németország felosztása azzal a logikus következménnyel kellett volna, hogy járjon, hogy a kommunista propaganda is megújul, új célokkal és új mondanivalóval fordul a világ felé, azonban az antifasiszta kampány a mai napig meghatározó, és ami a legmegdöbbentőbb: hatásos. Ha valaki szembemegy a mai liberálisok – akik valójában a bolsevik ideológia utóvédharcosai – által vezényelt véleménydiktatúrával, azonnal fasisztává válik. Az újdonság mindössze annyi, hogy a „homintern” világuralmával és a fehér ember üldöztetésével párhuzamosan új szidalmak is felsorakoztak a meglévők mellé: homofób, rasszista stb.
Résztvevők vonulnak „Antifasiszták a homofóbia ellen” feliratú transzparenssel a 18. Budapest Pride, a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemû és queer (LMBTQ) közösség fesztiváljának felvonulásán az Andrássy úton 2013. július 6-án. MTI Fotó: Földi Imre
A kétpólusú világ összeomlása éppen ezért nem volt igazi cezúra. A hidegháború végével nem valami új vette kezdetét, csak következő fázisába lépett a „világ proletárjainak egyesítése”. A Sztálin által létrehozott kulturális hálózat ma virulensebb, mint valaha. Az egyénközpontú gondolat minden szinten átszövi a civil és állami szférát, bűnnek tekintve a hagyományos közösségi értékeket. Az a fogalom is elveszítette valódi jelentését, hogy „közösség”, hiszen ma nem jelent mást, mint néhány valóban szélsőséges és elenyésző létszámú csoport zsarnoki uralmát a társadalmi többség felett. Molnár Tamás a kilencvenes évek elején már így írt erről a Liberális hegemónia című művében:
Végül már rossz szemmel nézik, és megvetéssel sújtják az identitás megtartását, főként, ha nem az egyének vagy a nyomást gyakorló csoportok érdekeiről van szó, hanem másfajtákról. Nagy ügyet csinálnak az emberi jogokból, és közben tökéletesen megfeledkeznek a hagyomány, az illendőség, a közrend, a születendő gyermek jogairól. Amikor kizárólag az egyénnek adnak jogokat, nemcsak veszélyes és a közösség érdekeivel ellentétes egyensúlyhiányt teremtenek, hanem ugyanakkor szabad folyást engednek a társadalmi bomlásnak.
Vezető: Berlin, 1933. február 27. A gyújtogatás következtében égő Reichstag. Az 1933-as eredeti fotóról a reprodukció 1983-ban készült. (MTI/NSZK)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS