Borvendég Zsuzsanna sorozata: Kádár kommunistái még Izraelt is átvágták

A gazdasági együttműködés egyszerűsítése (és ellenőrzése) érdekében 1956 őszén létrehozták Tel-Avivban a magyar külkereskedelmi kirendeltséget.

Önrablás és zsarolás

A kirendeltség első vezetője a „Vegyész” fedőnévre hallgató állambiztonsági ügynök, Szendrő László lett. Szendrő hamar felfedezte, hogy Izrael állam segíti és igyekszik motiválni a kivándorlást Magyarországról azzal, hogy a budapesti követségen keresztül diplomáciai küldeményként menekítik ki az aliját választó zsidóság értékeit. (A „disszidensek” vagyonát a kommunista rendszer elkobozta.) Azonnal jelentette is tartótisztjének: Izrael évek óta nagyarányú csempésztevékenységet folytat, amely során jelentős értékeket juttattak/juttatnak ki Magyarországról.

– olvashatjuk az állambiztonság interpretációját Szendrő információiról. A kommunista politikai rendőrség tehát a személyes vagyontárgyak elvitelét szervezett csempészetnek és rablásnak minősítette. A hivatalos válasz nem is maradt el. Ne feledjük: 1957 elején járunk, a Kádár-kormányzat nemcsak legitimációs problémákkal küzd, hanem likviditási nehézségekkel is, és úgy gondolják, pénzhez juthatnak azzal, ha megzsarolják Izraelt.

Diplomáciai tárgyalások következtek, amelyet eleve konspiráltan kellett végezni, hiszen ellenséges táborba tartozó országokról volt szó, így a nyílt egyeztetéseket egyik fél sem vállalta fel. A Tel-Avivba delegált külkereskedelmi attasé, vagyis a botrányt kirobbantó Szendrő volt az első, aki tolmácsolta a magyar kormány kártérítési követelését, amelyet természetesen Izrael nem volt hajlandó elismerni. Kádár és kormánya tisztában volt azzal, hogy Izraellel szemben lépéselőnyük van, hiszen a zsidóság kivándorlása Kelet-Európából 1948 óta mélyponton volt, alig néhány ezer ember hagyta el azóta a térséget. (Romániából is csak 1958-ban indult meg újra a nagyarányú kitelepülés.) Az ötvenes évek elején Magyarországgal kötött megállapodás elméletileg érvényben volt (erről az előző részben olvashattak), és egészen 1957 tavaszáig a budapesti izraeli nagykövetség közreműködésével, kis számban ugyan, de érkeztek magyar zsidók Palesztina földjére. A kivándorlás leállítása volt az adu Kádárék kezében, ezzel próbálták zsarolni Izraelt.

Fekete színre lép

1957. június 4-én a Külügyminisztérium egy szóbeli jegyzéket adott át az izraeli nagykövetségnek, amelyben bejelentette, hogy Izrael megsértette a magyar törvényeket és a nemzetközi jogot, visszaélt a két ország közötti, kivándorlásra vonatkozó megállapodással és a diplomáciai mentességgel, ezért 72 órán belül kiutasította az országból az izraeli kereskedelmi attasét, Paul Korem urat, és felhívta a zsidó állam kormányát arra, hogy mielőbb térítse meg Magyarország 3 és fél millió dolláros kárigényét. A diplomáciai üzenet azt is tartalmazta, hogy megtorlásképpen, a követelés teljesítéséig ellehetetlenítik a kivándorlást Magyarországról. Izrael nem volt hajlandó diplomáciai úton folytatni az egyeztetést; javasolta, hogy tereljék bankvonalra a konfliktus kezelését, amelybe a magyar fél beleegyezett, hiszen a Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány számára nem az erkölcsi elégtétel, hanem a valutaszerzés volt a cél. Ekkor lépett színre a későbbi kádári hitelpolitika egyik kulcsembere: Fekete János.

Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank későbbi alelnöke 1957-ben még csak a bank devizaigazgatóságának helyettes vezetője volt és „Lektor” fedőnéven az állambiztonság ügynöke. Karrierje és beágyazottsága már ekkor rendíthetetlen volt. (Ennek hátterére jövő héten részletesebben is kitérek.) Bekötöttsége a legbizalmasabb pártkörökig ért, így amikor 1957-ben felmerült az Izraellel folytatott kártérítési tárgyalások bankvonalon való folytatása, Antos István pénzügyminiszter javaslatára őt bízták meg annak vezetésével.

Pókerparti

Joshua Dan izraeli diplomata azzal a felhatalmazással kereste meg az NSZK-ba látogató Feketét 1958 februárjában, hogy országa nevében bizonyos kártalanítás fejében gazdasági egyezményt köthetnek, természetesen anélkül, hogy hivatalosan elismernék a magyar kormány igényeit. Eredetileg árutörlesztés formájában próbálták kiengesztelni a pártvezetést, de Fekete értésükre adta, hogy kizárólag devizát hajlandóak elfogadni. A tárgyalások hónapokig húzódtak, helyszínéül az MNB bécsi fiókbankjának, a CW Banknak a székhelye szolgált. Fekete rendkívül keményen képviselte az eredeti elképzeléseket, nem volt hajlandó egyezkedésekbe bocsátkozni, pedig az izraeli fél mindent megpróbált megtenni annak érdekében, hogy a pénz kifizetése után a magyar állam újra garantálja a kitelepülések engedélyezését. Fekete azonban nagyon jól érezte helyzeti előnyét, és ezzel a legmesszebbmenőkig vissza is élt. Magabiztos fölénnyel kezelte az izraeli küldöttséget, csak a kártérítésről volt hajlandó beszélni, az emigráció engedélyezését teljesen különálló ügyként, mellékesen érintették.

Az állambiztonság felé küldött jelentések egy profi pókeres játszmáit idézik, hiszen a bankvezér a tárgyalások teljes ideje alatt tisztában volt azzal, hogy Izrael csak abban az esetben lesz hajlandó fizetni, ha cserébe embereket kap, ráadásul pengeélen táncolt a magyar kormány, hiszen a pénzügyi megállapodás hírének kiszivárgása megronthatta volna az arab országokkal ápolt baráti kapcsolatokat is, nem beszélve a Szovjetunió rosszallásáról. Mégis úgy irányították a helyzetet, mintha Magyarország számára teljesen közömbös lenne a kérdés megoldása, mintha nem számítana minden egyes dollár, ami befolyik az MNB számláira.

1958 augusztusának közepére letisztultak az álláspontok, megszületett az egyezség. Az izraeli fél vállalta, hogy három és félmillió dollár kamat- és költségmentes hitelt nyújt egy svájci bankon keresztül a Magyar Külkereskedelmi Banknak, amelyet a hitelfolyósítás megkezdése utáni 4. és 5. évben magyar áruszállításokkal lehet visszafizetni. A hitel első összegét, 500 ezer USD-t a szerződés aláírásakor, a második félmillió USD-t hat hónappal később, a fennmaradó összeget pedig 18 hónap alatt egyenlő részletekben folyósítanák. Mindebből a magyar félnek 1 millió dollár tiszta haszna származik. Fekete János a teljes tárgyalássorozat folyamán – amelyet a legszigorúbb titokban kívántak tartani – megőrizte hűvös fölényességét, és azt a látszatot, hogy a magyar kormány nem tulajdonít különösebb jelentőséget a dolognak. A blöff bejött, a megállapodásba nem került bele a kivándorlás biztosításának kitétele. Szóbeli ígéretet kapott csupán az izraeli fél, de a kommunisták soha nem ismerték a „gentleman’s agreement” fogalmát.

Az adott szó értéke

1958. október 30-án a Külügyminisztériumban létrejött a megállapodás, amelynek értelmében november 3-án meg is érkezett a félmillió dollárnak megfelelő első részlet svájci frankban a Külkereskedelmi Bankhoz. Szarka Károly külügyminiszter-helyettes állítólag azonnal intézkedett a belügyminiszternél, hogy a kivándorlásra vonatkozó zárlatot oldja fel, ezzel párhuzamosan pedig felkészült a belügyi hírszerzés is, hogy a kitelepülésre engedélyt kapók kiválasztásánál kellően érvényesíteni tudják érdekeiket.

Az elkövetkező hónapok eseményei azonban nem váltották be Izrael reményeit. Már 1959 februárjában elégedetlenségüknek adtak hangot az izraeli tárgyalópartnerek, amiért „az elmúlt 4 hónap alatt még szórványos kivándorlások sem történtek Izraelbe”. Fekete János csak széttárta kezét, és megismételte, hogy Magyarország kártérítési igényt jelentett be, amit végül is Izrael elismert, a kivándorlás kérdése pedig nem tartozott szorosan a tárgyhoz. Ő korábban is jelezte, hogy a lehetőség nem fog széles körű népszerűségnek örvendeni a magyarországi zsidóság körében. Mindezek ellenére nyár elejéig még folyósították a vállalt hitelrészleteket Izraelből, azonban ekkor befagyasztották az esedékes összeg átutalását. Izrael szemrehányással élt a magyar kormány felé, hogy csak néhány beteg és öreg ember kitelepülését támogatta, ami nyilvánvalóan nem felelt meg a zsidó állam érdekeinek. Fekete még ekkor is a magabiztos kártyapartnert játszotta, és lapot húzott a 19-re: szerződésszegéssel vádolta meg Izraelt, amiért leállították a kártérítés kifizetéseit. Ugyan Izrael még ekkor is hajlandó lett volna betartani a megállapodás pontjait, sőt, hamarabb fizetni a többi részletet, amennyiben valóban elindul a kivándorlás Palesztina földjére, ez azonban soha nem történt meg.

Zsákutca

Sajnos az eddig előkerült források nem beszélnek arról, mi is lett a kifizetett hitel sorsa, hogyan oldották meg a nézeteltéréseket a másikat szerződésszegéssel vádoló felek, de azt tudjuk, hogy a magyarországi zsidóság kevéssé élt a kivándorlás lehetőségével, sőt, elég gyakran előfordult, hogy az áttelepült emberek rövid idő múlva kérték az izraeli magyar követségen, hogy hazatérhessenek. (Többek között Fekete János anyósa is.) Izrael felhagyott a próbálkozásokkal, nem tudott dűlőre jutni a magyar kormányzattal, azért sem, mert azok egyértelműen nem a fair play szabályai szerint játszottak. Szendrő László egyik ügynöki jelentésében így foglalta össze az izraeli politikai elit véleményét az ügyről:

Nem tudjuk, mennyire voltak pontosak Szendrő információi, és azt sem, mennyire voltak jogosak ezek az észrevételek, az azonban bizonyos, hogy sokkal gyakorlatiasabb okok is közrejátszottak az izraeli pálfordulásban. 1958 után megindult a nagyarányú kivándorlás Romániából, ahol nem kellett hasonló problémákkal megküzdeni, mint a magyarországi tárgyalások során. A nemzeti alapokon működő kommunista diktatúra Romániájából szívesebben távoztak a zsidó nemzeti kisebbséghez tartozó emberek, mint az internacionalista szomszédságból, és nem is nagyon kívánkoztak oda vissza. Ráadásul a román kormány „szemérmessége” sem követelte meg, hogy diplomáciai köntösbe burkolja az emberkereskedelmet: „az üzlet az üzlet” alapon egyértelműen meghatározott fejpénzért cserébe árusította állampolgárait. Kádárék ezt elfogadhatatlannak találták, de a zsarolás azért még belefért...