Borvendég Zsuzsanna sorozata: Rákosi méhlegelője, ágasbúza, a kommunisták ostobasága mindenre kiterjedt!

Sokunknak van tapasztalata a selyemkóróval, vagy köznapibb nevén a vaddohánnyal. Ahol egyszer megjelenik, szinte kiirthatatlan gyomnövényként terjeszkedik tovább.

Gyomokkal a világbékéért!

A kétezres évek elején a legagresszívebb özönnövényeink közé sorolták, nem véletlenül. Az Észak-Amerikában őshonos gyomnövény a XVIII. században jelent meg a Dunántúlon, feltehetőleg spontán betelepüléssel. Európában az 1600-as évek közepén kezdték termeszteni tetszetős dísznövényként, magas szára, nagy levelei, összetett, színes és bódító illatú virágzata miatt. Később felmerült gazdasági hasznosítása is, de hamar rájöttek, hogy magszállító bóbitái törékenységük miatt alkalmatlanok fonásra, rostjainak kinyerése pedig a növény magas tejnedve és gyantatartalma miatt rendkívül nehéz. Egyetlen gazdasági előnye, hogy kiváló méhlegelőként tud működni. 1951 nyarán mégis elrendelte a kommunista párt vezérkara, hogy a Paks közelében lévő Biritópusztán egy selyemkóró ültetvényt kell létrehozni. Ki kell ábrándítanom azokat, akik úgy vélik, hogy a méztermelés fokozása volt a legfőbb cél. Dehogy! A hidegháborús éberségben szinte minden elhatározás mögött a harmadik világégésre való készülődést kell keresni.

Tűz van, babám!

A második világháború idején az Amerikai Egyesült Államok légierejében rendszeresített ruházat töltőanyagaként használták a selyemkóró bóbitáit. A magszálak kiváló hő, hang és vízszigetelő anyagnak bizonyultak, rendkívüli úszóképességgel. A pilóták mellényeibe másfél kiló bóbitát steppeltek, ami elég volt ahhoz, hogy az óceánba zuhanás esetén akár 72 órán keresztül is a víz színén tartsák a balesetet szenvedett katonát. Volt azonban egy komoly hátránya a megoldásnak, amiért az amerikaiak az ötvenes években már nem alkalmazták: a növényi szálak rendkívül tűzveszélyesek, nyílt láng hatására robbanásszerűen égnek, vagyis a pilóta már azelőtt jó eséllyel megsülhet a mellényben, mielőtt a vízbe érne. Komoly kísérletekre és fejlesztésekre lett volna szükség ahhoz, hogy megkezdhessék a növény akár katonai, akár polgári alkalmazását, de a kommunista voluntarizmus nem akadt fenn ilyen nehézségeken. A kapitalisták tapasztalata nem akadályozhatta a pártvezetők elképzeléseit, és különben sem ismertek lehetetlent: ha már rendelkezésre fog állni tonnaszámra a selyemkóró bóbitája, majd csak megoldódik valahogy ez az aprócska gond!

Már az első évben részletes elemzéseket küldtek az agronómusok a pártközpontba a vaddohány termesztésének következményeiről – mindhiába. Leírták, hogy sem a rostjait, sem a nedveit nem tudják felhasználni, egyedül a mézelő képessége jelent hasznot, de ez nem ellensúlyozza a károkat. A növény ugyanis rendkívül agresszív módon terjeszkedik, ahol megtelepedett, onnan gyakorlatilag kiirthatatlan. Gyökere földalatti szárat hajt, amelynek rügyeiből újabb hajtások sarjadnak. A biritópusztai telep vezetője figyelmeztetett, hogy két ásónyom mélységig szedték fel a vaddohány gyökérzetét, ezután még ugyanabban az évben tizennégy alkalommal kapálták, illetve ásták fel a területet, a selyemkórót mégsem tudták teljesen eltüntetni. A gyökérzetén kívül a bóbitás magjaival is szaporodik, amelynek segítségével rendkívül gyorsan tud nagy területeket elborítani. A végkövetkeztetés egyértelmű:

A józan ész ezúttal sem győzedelmeskedett. A következő évben még nagyobb területen kezdték meg a vaddohány termesztését, és hiába került ki 1953 után a termelési tervekből, addigra már elözönlötte a környező földeket, hogy mára szinte az egész országban bosszantsa a termőföldek és kiskertek gazdáit.

Búza a tajgán

Hosszan lehetne még sorolni az agráriumban elkövetett kommunista bűnöket. A gabonafélék termésterületének csökkentésével párhuzamosan szovjet nyomásra például lelkesen kezdték meg a kísérleteket az ágasbúzával. A cél egy olyan búzafajta kinemesítése volt, amely a legzordabb időjárási viszonyok között is bőséges termést hoz, és többszörös termésátlagot produkál minden addig ismert fajtához képest. A bolsevik hatalom eleinte a búza termésterületének északra történő kitolásával próbálta elérni, hogy minden vidék megtermelhesse a számára elegendő kenyérgabona mennyiségét. Liszenko újabb „csodás felfedezéssel” járult hozzá ehhez a korszakalkotó elképzeléshez: hőkezelte a magokat (ezt nevezik jarovizálásnak), vagyis mesterségesen lehűtötte azokat, majd így vetették a búzát a földbe. Ez a folyamat a természetben amúgy is végbemegy, hiszen az őszi vetést tél idején az időjárás „hőkezeli”, vagyis a legkomolyabb eredmény mindössze annyi volt, hogy az őszi búzát jarovizálás után tavasszal is el tudták vetni. Mégis a szocializmus vívmányaként élték meg, hogy a kezelt vetőmagokkal az északi tájakon is kalászosodni kezdett a búza. A terméseredmény azonban igen szerény maradt, ráadásul a hűvös éghajlaton termesztett búza termelési költsége messze meghaladta a kedvező éghajlatú területeken termesztett gabona északra szállítási költségét.

A hülyeség nem mindig ragadós

Az igazi áttörést mégis az ágasbúzától várták. Az ágas vagy angol búza kalásza tömött, elágazó, ezért vastag szárán több magot volt képes hozni, mint nálunk közismert rokona. A növény meleg- és vízigényes, tenyészideje hosszú, fagyálló képessége csekély, ezért a mi éghajlatunk nem alkalmas a termesztésére. Valójában hiába hoz több termést a növény, a szemek sikértartalma rendkívül alacsony, így nagyon rossz minőségű liszt őrölhető belőle. Európában régóta volt szakirodalma ennek a fajtának, már a 19. század végén tudták, hogy lisztje rossz minősége miatt sütésre alkalmatlan. Ennek ellenére Rákosiék komoly hangsúlyt fektettek a növény magyarországi meghonosítására.

1949 júniusában büszkén adta hírül a Magyar Filmhíradó, hogy Eszterházán kísérletek folynak a gazdag szemtermésű ágasbúzával. Abban bíztak, hogy az újfajta gabona két-háromszáz százalékkal nagyobb terméseredményt produkál majd az eddig termelt búzánál, amint sikerül az éghajlatunkhoz idomítani a kalászos növényt. A micsurini kísérletezési kedv átterjedt a falusi gazdákra is, és diadalmasan jelentették, ha veteményükben rendellenes egyed, vagyis elágazó kalászú gabona fejlődött. Filmhíradókban és újságcikkekben számoltak be egy-egy ilyen búza vagy rozs megjelenéséről a szántóföldeken, azonban hamarosan rá kellett ébredniük, hogy az ilyen elágazó kalászú gabona fellépése nem ritka, de állandósítani ezek megjelenését egyelőre képtelenek.

Szerencsére az ágasbúza meghonosításának propagálása fennakadt a magyar agrárszakemberek passzív ellenállásán. A kutatóintézetek tudósai ügyesen manipulálták a hozzájuk érkező pénzeket, és elsősorban a búzanemesítésekre igyekeztek fordítani azt, bebizonyítva, hogy a legteljesebb őrületben is lehet képviselni a normalitást.

Fűtermesztés

A sztálini természetátalakítás elszántan hitte, hogy hogy „a megfelelő módszerek alkalmazásával bármilyen talajt át lehet alakítani magas kultúrájú, termékeny talajjá.” Felismerték azt az évezredes tapasztalatot, hogy az ugaroltatott területen a fűfélék állítják helyre a talaj termőképességét. Ezek természetes elszaporodása azonban hosszabb folyamat, ezt kívánták lerövidíteni a füvesherés vetésforgó használatával. Ez igen költséghatékony megoldásnak számított a Szovjetunióban, ahol a szűzföldek végeérhetetlen lehetőséget adtak újabb és újabb termőhelyek létesítésére, de a korlátozottabb méretű Magyarország számára csak egy újabb végzetes zsákutca volt.

Hazánk sokkal fejlettebb agrotechnikával rendelkezett az ötvenes évek elején, mint a Nagy Testvér, így a füves vetésforgó használata évtizedes, ha nem évszázados visszalépést jelentett számunkra. Nem véletlen, hogy a pártiratok tele vannak panasszal a magyar parasztok ellen, akik nem voltak hajlandók kijárni a határba gondozni a semmit. A józan paraszti ész ellenállt, hiszen modernebb talajjavító módszerek voltak már használatban ekkor. Nem igazán támogatták azt az elképzelést, amely az értékes termőföldbe az életet jelentő gabona vagy akár takarmány helyett mezei füveket ültetett. Ráadásul hosszas kísérletek kellettek volna ahhoz, hogy összeállítsák a magyar viszonyokhoz legalkalmasabb fűmagkeveréket. A Szovjetunióból szállították a jarovizált magokat, így a költsége is magas volt. Nem beszélve arról, hogy a fűfélék sikeres termesztéséhez vízre volt szükség, ez az ekkor még elenyésző nagyságú öntözött területekről is kiszorította volna a haszonnövényeket. Az észszerűség azt kívánta, ha már muszáj bevezetni a füves vetésforgót, akkor azokon a területeken tegyék, ahol nagyobb az állatállomány, hiszen a lekaszált füveket szárított takarmányként fel lehetett használni. Hiányzott azonban az országos állatsűrűségi adatok körzetekre való bontása, így ez sem nyújtott tájékozódási pontot, a „legelőkkel” ismét csak a méhek jártak jól…

Sztálin halála után vissza lehetett nyesegetni ezeket a vadhajtásokat, de a szélsőbal soha nem adta fel a természet igába hajtásának terveit.

Vezető kép: Üröm, 1952. szeptember 10. Az ürömi Cservenkov Termelőszövetkezet dolgozói munkába indulnak. MTI Fotó/Magyar Fotó: Fehérváry Ferenc