baloldali ellenzék
Megújulás helyett parttalan orbánozással, Gyurcsány ölelő karjaival és egy kis történelemhamisítással indult az új esztendő
Csak a szoki’ – mondhatnánk! A politikai frontvonalak megdermedtek, a kormány Brüsszellel, Gyurcsány a múltjával, az ellenzék többi része pedig önmagával küzd. Azaz semmi meglepetés. Mindenkinek megvan a saját gólemje – így megy ez tavaly április óta! S így megyünk neki a következő évnek is. A kérdés csak az maradt, hogy miközben Gyurcsányék maguk alá gyűrik az egész baloldalt, a 2010 előtti időkről pedig akkorát hazudnak, mint ide Jeruzsálem, addig kinek a létezése válik értelmetlenné 2023-ban. Mert aki megújulás és megkülönböztethetőség nélkül lát neki a „politikai munkának”, az már most jobban teszi, ha a felesleges körök helyett inkább megpróbál a Demokratikus Koalícióba átkéredzkedni. Ott egyébként is erős a fogadókészség. Kunhalmi Ágnesnek is. Annyira sokan vannak és annyira gyűlölik egymást a baloldalon, hogy az még a Holdról is látszik
Megjelennek és tolakodnak, ahol valamit le lehet nyúlni. Önkormányzati mandátumot, Budapestet, amerikai pénzt, pedagógustüntetést. Ez már annyira szükségszerű, akár egy természeti törvény. A probléma az, hogy nem a magyar ember, hanem a külföldi üzleti érdekeket szolgálják, hogy nem a pedagógusokért, vagy éppen a budapesti lakosokért, hanem a saját hasznukért dolgoznak. De baj az is, hogy romboló szándékból politizálnak, és olyan sokan vannak (hat párt, kilenc szervezet, tizenegy elnök és tizennyolc vezető politikus), ráadásul annyira utálják egymást, hogy – Gajdics Ottó klasszikusával élve – egy tyúkólat sem lehet rájuk bízni. Tényleg ellenzékváltás kell – mindenkinek jobb lenne! De, hogy és miként süllyedtek idáig? Kis magyar ellenzéki tabló következik.