gúnyhatár
Végállomás Trianon? Nem, nem soha!
Százöt év telt el. Egy kegyetlen évszázad és még öt év. Ezalatt az idő alatt a magyarság először úgy érezhette magát, 1920. június 4. után, mint a bokszoló, akit egy fárasztó meccs végén, a leintés után ütnek ki, de a bíró jót röhögve továbbot int, aztán hiába eszmél az áldozat, már csak kóválygó fejjel, éppen csak felfogni tudja a méltánytalan és becstelen végkifejletet. De együtt kell élnie vele. Mert ilyen igazságtalanságot nemzet ritkán szenvedett el a világtörténelem során, mint mi, magyarok. Azok a népek pedig, akik a korábbi évszázadokban, vagy évezredekben hasonlóval szembesültek, nos, közülük kevesen álltak fel a padlóról egy ilyen sunyi letaglózás után. Nekünk mégsem keseregnünk kell, hanem előre néznünk, mert itt vagyunk, még mindig itt! De sosem felejthetjük el, hogy mit és hogyan élt át ez a nemzet, kiknek köszönheti keserű XX. századi sorsát. De van jövő, van magyar jövő. Csak rajtunk múlik. A nemzetünk megcsonkítói pedig megkapják majd, ami nekik jár, mert az inga kileng erre, és kileng arra is, de végül a Jóisten segedelmével a megfelelő irányba áll be. 
