Magyarország többpárti egyetértéssel, a sajtóban folytatott hecckampány fanfárjaitól kísérve, nagyrészt saját elhatározásból űzte el negyedmillió saját polgárát hetvennyolc évvel ezelőtt. A németek embertelen kitelepítése után „svábul még lélegezni sem volt szabad”, a kollektív bűnösség jegyében végrehajtott akciókról sokáig beszélni sem lehetett, és még most is hamis mítoszok lengik körül a koalíciós évek marhavagonos tömegdeportálásait. Vagyonrablás, Kelet-Európa újraszabása és a mostaninál tízszer súlyosabb menekültválság: 1946. január 19-én indult el az első sváb vonat. Január 19-e a magyarországi németek elhurcolásának emléknapja. A Pesti Srácok gyártásában készült dokumentumfilm, a Mi svábok, mindig jó magyarok voltunk számos szakmai elismerést hozott az alkotóknak, akik arra vállalkoztak, hogy a teljes magyar-német együttélés több mint 1100 évét dolgozzák fel, a közös történelem sarkalatos pontjaira koncentrálva. Nem akartak idealizált képet festeni, a közös történelmet a filmben inkább egy házassághoz hasonlítják, ami működik, vannak benne szép emlékek és olyanok is, amit az ember igyekszik elfelejteni. A film utóéletének köszönhetően jött létre az az értékmentő YouTube-csatorna, ami kéthetente frissül új tartalommal és a Sváb archvium nevet viseli. Az emléknap kapcsán a film alkotójával, László Gáborral beszélgettünk.
A Mi svábok, mindig jó magyarok voltunk című 52 perces dokumentumfilm készítése után honnan jött az ötlet, hogy belevágj a Sváb archivum létrehozásába?
Egy dokumentumfilm úgy készül, hogy számos riportot, beszélgetést rögzítünk, aminek aztán a filmbe csak a töredéke kerül be. Sokszor több órás beszélgetésekből csupán pár perc kerül felhasználásra, a riport többi része pedig a film elkészülte után törlésre kerül. Miután elkészítettük a filmet, nekünk is több órányi riportunk maradt, többségében idős emberektől. Arra gondoltam, hogy nagy hiba lenne veszni hagyni ezeket a portrékat, ezeket az emberi történeteket és ezért a beszélgetéseket vágatlanul kiírtam és feltöltöttem a YouTube-ra, létrehozva ezzel a Sváb archivum nevű csatornát. Miután elfogytak a rendelkezésre álló anyagok, arra gondoltam, miért ne lehetne további értékmentő riportokat készíteni. Így is tettem: megkerestem a környezetemben lévő többségében idős embereket és újabb portrékat rögzítettem velük. Elmesélik az életüket, örömüket, bánatukat. A gyűjtemény azóta is kéthetente hétfőn frissül újabb riporttal, jelen pillanatban már az ötvenhez közelít a videók száma. Fontosnak tartom ezt a fajta értékmentést, amit sajnos már a huszonnegyedik órában kezdtünk meg, mert az idős emberek, akik még átélték a kitelepítést, lassan sajnos itt hagynak minket és ha nem rögzítjük időben, a történeteik is elvesznek.
Ezek a történetek hangsúlyosan a német kitelepítésről szólnak, vagy inkább általános képet nyújtanak a magyarországi svábok életéről?
A kitelepítés nyilván fontos szerepet kap ezekben az életutakban, de azért ezek a történetek inkább általános emberi korlenyomatok. Szó esik arról is, hogy gyermekkorban mivel játszottak, hogyan főztek, milyen volt egy disznóvágás, milyen szokásokat követtek, azaz az archívum egyfajta korlenyomat is. Ez egyébként a legtöbb tematikus gyűjtemény célja, gondoljunk csak Steven Spielberg videoarchívumára. 50 országban 51.300 videófelvételt rögzített, ebből 1335 magyar nyelven készült a második világháború és a holokauszt időszakáról. A célja az volt, hogy a videoarchívumával egyfajta kutatható társadalomtörténeti bázist hozzon létre. Nyilván más lépték, mint amit én csinálok a saját szabadidőmben egyfajta hobbiként, de nekem is ez a célom. Másrészről ezt nem csak hobbinak, hanem egyfajta személyes kötelességnek is érzem.
Térjünk át a kitelepítésre, hiszen január 19-e ennek az eseménynek az emléknapja. Mit gondolsz erről az emléknapról? És azok, akik a filmben megszólalnak, miként élték meg mindezt?
1946. január 19-én indult meg a magyarországi svábok kitelepítése, amire az 1945-ös potsdami konferencia adta a jogi hátteret. Nagy Imre 1945 decemberében terjesztette elő a kitelepítés tervezetét, ami a magyarországi németség kollektív bűnösségén alapult. Több, mint 200.000 embert fosztottak meg a vagyonától és kisebb-nagyobb batyukkal marhavagonokba terelték őket. Sokan már útközben meghaltak. 2012-ben született országgyűlési határozat arról, hogy január 19-ét emléknappá nyilvánítják, ami egy nagyon fontos dolog. Az a közel 50 riport, amit eddig készítettem, négyféle képet rajzol arról, ahogy a korabeli svábok megélték ezt a tragédiát. Az első csoportba azok tartoznak, akiket kitelepítettek, de mégis életük végéig Magyarországot tekintették otthonuknak és nem németnek, hanem magyar svábnak vallották magukat. Hallottam történeteket arról, hogy ezek az emberek, amikor több évtized múlva újra Magyarországra látogathattak, akkor könnyes szemmel mondták, hogy „jövünk HAZA” és amikor újra Németországba indultak, akkor azt mondták, hogy „megyünk VISSZA”. A második – lényegesen kisebb csoportba – azok tartoztak, akiket kitelepítettek és azért, amiért több generáció szorgos munkával megszerzett vagyonától megfosztotta őket a korabeli vezetés, annyira megharagudtak, hogy többet nem is voltak hajlandóak magyar földre lépni. A harmadik, szintén nagyobb csoportba azok tartoztak, akik itthon maradhattak, de az átélt borzalmak miatt a rendszer passzív ellenségeként élték életüket. Annyira meg voltak félemlítve, hogy nem is nagyon emlegették a sváb származásukat, félve az esetleges újabb atrocitásoktól. A negyedik csoportról is szólni kell, szerencsére ez szintén egy kisebb létszámú embert érintett. Voltak olyan itthon maradottak, akik valamiféle Stockholm szindrómától vezérelve azzal igyekeztek „meghálálni” azt, hogy nem lettek kitelepítve, hogy a rendszer lelkes híveivé váltak. Érdekes helyzet, de hát extrém idők extrém helyzeteket hoznak. Volt olyan ismerősöm gyerekkoromban, akinek a sváb nagypapájától elvettek mindent: a földet, az állatokat, a szőlőt. Végül már csak a borospincéje maradt, de amikor jöttek az elvtársak, hogy azt is elvegyék tőle, beállt az ajtóba egy csákánnyal és azt mondta, hogy ide csak a holttestén át léphetnek be a vagyonelkobzók. Sajnos így is lett: a saját borospincéje ajtajában verték halálra a saját csákányával. Ennek az embernek a leszármazottja mégis a korabeli rendszer lelkes híve volt. Furcsa helyzetek ezek, de hát nekem nem dolgom ezt minősíteni, én csak archiválok és értéket mentek.
Ahogy mondtad, ez utóbbi gondolkodásmód azért nem volt jellemző azokra, akik átélték a kitelepítést és a kollektív büntetés egyéb formáit.
Volt ilyen, de valóban nem jellemző. El lehet képzelni, hogy a többség hogy élte meg ezt a helyzetet. Megtörtént eset: egy család rákerült a kitelepítési listára, az anyuka gyereket vár, de annyira beteg, hogy az orvosok már lemondtak róla. A család felmentést kér a kitelepítés alól, amit elutasítanak. Az anyukát ágyon hordozva kimegy a család a marhavagonokhoz egy batyuval, de ott egy orvos kiszúrja a dolgot és közli, hogy „halottakat nem szállítunk”, a nő már nem élné meg a másnapot. A családot mégis hazaengedik, de mire hazaérnek, a házukban már egy másik család lakik… Szörnyű dolgok ezek és nem mindenki volt ilyen „szerencsés”, sokan út közben haltak meg. Ezek a dolgok a családi történelemben nem múlnak el nyomtalanul. Nálam a négy nagyszülőből egyébként csak kettő sváb: az apai nagypapám családja viszonylag „olcsón” megúszta: tőlük „csak” a fürdőházat és a kocsmájukat vették el, viszont az anyai nagymamám családja Délvidéken lakott. Akik a családból nem menekültek el időben, mint például az ükszüleim, mindannyian egy sváb internálótábor meszesgödrében végezték. Mindenesetre fontos, hogy a személyes érzelmeket ne keverjük bele az archívum építésébe. Én egyszerűen csak arra kérem az embereket, hogy a kamerám előtt meséljék el az életüket. Nem kommentálok, nem szelektálok, egy archívum csak így hiteles. Ahogy a január 19-i emléknap, úgy remélem ez az archívum is hozzájárul ezek a dolgok soha ne merüljenek feledésbe.
László Gábor és László Petra díjnyertes alkotása “Mi svábok, mindig jó magyarok voltunk” címmel látott napvilágot, a mondat egy 1946-ban hazájából elűzött német szájából hangzott el. Arra utal, hogy az illető nem is igazán érti, hogy miért lett kitelepítve Magyarországról, pedig mindig jó magyar volt. A filmet megtekintheti ide kattintva, az értékmentő dokumentumfilmes csatornára pedig itt iratkozhat fel.
Volksbund szervezetek a Duna-Tisza közén- a zászlóbontástól a megtorlásig
2024-01-24 at 16:13
Knipl István- Tánczos-Szabó Ágota: Volksbund szervezetek a Duna-Tisza közén- a
zászlóbontástól a megtorlásig
Megjelent: Cumania 23, Kecskemét 2007
http://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_BACS_cumania_23/?pg=322&layout=s
Volksbund szervezetek a Duna-Tisza közén
2024-01-24 at 16:12
Tisztelt Szerkesztőség,
Kézhez kaptam egy kortárs, egy szemtanú beszámolóját a háború utáni eseményekről. A
hölgy idős, és bár szeretné tapasztalatait megosztani másokkal, de nem vállalja a
nyilvánosságot, ezért engem kért meg a továbbításra. Ugyanis kora és egészségi állapota
miatt nem szeretné magát olyan nemtelen támadásoknak kitenni, mint amilyen
Andrásfalvy professzort érte, amikor két ifjú titán elhallgatásokkal és csúsztatásokkal teli
cikkére reagált jó egy évvel ezelőtt a Magyar Nemzetben, felvillantva az érem másik
oldalát. – A hölgy máig nem heverte ki a falubeli ártatlan zsidók deportálását, akik sem a
haza, sem más romlásán nem ténykedtek, valamint a német nevű, szintén ártatlan fiatal
nők elhurcolását a gulágra, viszont nem tudja magát túltenni azon a napjainkban zajló
mainstream szerecsenmosdatáson, amivel a Volksbund-tagok kitelepítését körülveszik.
Mert a három esemény között van néhány különbség. A Németországba telepítettek
szeretett hazájukba kerültek vissza, és nem várt rájuk évekig tartó éhezés, fázás, betegség
és tetvek, mint a gulágok foglyaira. Továbbá tettek ők ezért valamit. A történelem
folyamán sokszor elszámítják magukat az emberek, és azért viselni kell a felelősséget. De
ne vádoljanak elfogultsággal, sem tudatlansággal, mert van a témának komoly irodalma,
bár nem ettől zeng a hazai sajtó és politikai élet. Feltétlenül figyelmükbe ajánlom alábbi
tanulmányt sok tanúvallomással, adattal, referenciával, bibliográfiával – elvégre minden
tisztességes kutatás és ismertetés alapja a téma teljes körüljárása:
Knipl István- Tánczos-Szabó Ágota: Volksbund szervezetek a Duna-Tisza közén- a
zászlóbontástól a megtorlásig
Megjelent: Cumania 23, Kecskemét 2007
Vonatkozik az ajánlat a Veritas Történetkutató Intézetre is, amely nyitóoldalán Deák
Ferenc mondásával büszkélkedik: „hazudni nem szabad” – és „úgy vélik, hogy nem
szabad „homályban” maradnia a magyar múlt egyetlen fontos részletének sem.” Ennek
tükrében csodálom, hogy egyik kutatócsoport sem óhajtja a Volksbund valós ténykedését
feltárni, viszont a Volksbunddal szemben szervezett Hűség a hazához mozgalom
történetével buzgón óhajt foglalkozni. Tudjuk, ugye, hogy ez a németségnek csupán kis
százalékát képviselte, szemben a Volksbunddal, amely a németség kb. 40 %-át
tömörítette. – Hivatkozva a Magyar Nemzetben megjelent ismertetése szerint Zinner
Tibor képes egyenlőségjelet tenni a zsidó deportálások és a németek kitelepítése között.
Elnézést, a végeredményt tekintve azért van különbség! A kitelepítettek közül sokan igen
jól jártak, büszke nyugatnémetekké váltak. A zsidó deportáltak sorsát nem kívánom
ecsetelni.
De ha elolvasnák Miklós Péter cikkét a Magyar Idők január 16.-i számában, már az is
elég szemnyitogató lenne.
Íme a beszámoló:
Hála Istennek megint megemlékezünk a németek kifosztásáról és kitelepítéséről (Magyar
Idők, 2016 január 20., 3. oldal). – Mert könnyen megeshetett volna, hogyha Hitler
megnyeri a háborút, minket magyarokat telepítenek ki – és rólunk soha többé senki meg
nem emlékezik – főleg nem a szegény, adott esetben nem kitelepített svábok. Hiszen
amikor a Volksbund gyűléseken eme lehetőségről mint jövőképről tájékoztatták őket,
nagyon tetszett nekik az ötlet.
Szíveskedjenek végre a történész és politikus urak észrevenni a tényeket, és a magyar
szempontokat is meglátni: ugyanis nem a svábokat és németeket telepítették ki válogatás
nélkül, hanem csak a Volksbund tagok egy részét. (idézet Miklós Péter cikkéből, 2016.
január 16, Lugas) 550 000 magát németnek vallóból 180 000-t. A miniszterelnöki
rendelet szerint, aki a Volksbund vagy SS tagja volt. Igen, Budaőrs különösen erős volt
ebben.
Nagymaroson 1938-ban megalakult a Volksbund. Igen erős agitálás érkezett budapesti
feketeruhás, fekete csizmás férfiak képében. (Herczeg Ferenc említi önéletrajzában, hogy
a Délvidéken már évtizedekkel korábban megindult az agitáció.) Lett székházuk, átvették
a helyi dalárdát – amely esemény a dalárda történetéből, hat év – kimaradt furcsamód.
Nagymaroson mint nemzetiségi faluban a Horthy rendszer alatt is tanítottak németet heti
két órában. A Volksbund betilttatta a német nyelv tanítását (a buta magyar ne tudjon
németül, hangoztatták), viszont beindított egy német osztályt 5.-8. osztályig, ahol a német
nevű, de magyar szívű tanítónő oktatta az alig 200 sváb szót ismerő sváb gyerekeket
németül. Került be olyan gyerek is, akit a rokona íratott be.
Az utcán Heil Hitler vagy Sieg Heil és karlendítés volt a köszönés. Az SS-toborzáson
pedig önkéntesek jelentkeztek. Mindez túllép a kulturális identitás és etnikai
hagyományok tiszteletén, ugye?
Esti szemináriumokat tartottak a Volksbundban, és az elmondottakról őszinte örömmel
értesítettek minket: „titeket magyarokat vissza fognak küldeni Ukrajnába, ahonnan
jöttetek”. Megtanulták, és szívesen mondogatták, hogy a magyar nyelv nem igazi nyelv,
csak olyan tákolmány és magyarul nem tudod magad igazán kifejezni. A német az más! –
mondták azok, akiknek a német szókincse kb. 200 szóra terjedt. „A magyar nem tehet
róla, hogy buta” – mondták. Nekem, a gyereknek is elmagyarázták a németek
felsőbbrendűségét.
Hitler beszédeit a rádióból hallgatták: kitették a kevesek által birtokolt rádiót az ablakba,
a nem kevés érdeklődő pedig székeket hurcolt az ablak alá és lelkesen hallgatta – bár alig
értette, még kevésbé fogta fel.
A nem Volksbund tagokat gyakran illették az utcán ilyen kiszólásokkal: „Die Magyáren”.
1942 nyarán kb. 60 Hitlerjugendet nyaraltattak két hónapig rokonszenvező családok
között elosztva. Szépen meneteltek és énekeltek: „Wenn wir fahren gegen Engeland”.
Hitler születésnapjára a nagymarosi Volksbund tagok tiszteletük jeléül zongoraterítőt
horgoltak – a terítő fényképe hónapokig ki volt téve közszemlére.
Magyar családok gyerekeit szívesen vegzálták.
A zsidók elhurcolása nem tántorította el őket Hitlertől. Tudni kell, hogy itt sok-sok évig
nyaralt a zsidó középosztály, a lakások kiadásából szép bevételre tettek szert nyaranta a
nagymarosiak. Antiszemita megnyilvánulásaik a Volksbund felvilágosítása előtt nem
voltak – az üzletet nézték. Az itt élő zsidók pedig dolgos kisemberek voltak, boltosok,
valamint orvosok. Voltak olyan svábok, akik tudván a Volksbundból, mi készül a zsidók
ellen, visszaéltek jóhiszeműségükkel, hitelbe vittek el árut, mondván már úgysem kell
majd kifizetni.
1944. március 19.-én egy egész vonatszerelvény német katona szállt le Nagymaroson
délután 4 órakor és Budapest felé masíroztak. Láttam őket, sokan voltak… Szemtanúk
mesélték akkor, és később is, hogy az utcán fehér terítővel leterített asztalokon borral
fogadták őket örvendező emberek.
Itt élt Molináry Gizella írónő, akit a németek 1944. március 19. után elhurcoltak. Nem
volt zsidó, magyar állampolgár volt. Láttam a német századost, amint ólomkristály
poharait szakszerűen faforgácsba csomagolta. A hölgy MG monogramos személyes
tárgyait a „felszabadulás” után nagymarosi lakosoktól részben össze tudta szedni.
Én még láttam a már elkészített nyomtatványokat a Magyarországon élő birodalmi
németek összeírására a dunántúli svábokkal összevont területi autonómiára.
A Volksbund tagjai között falunkban nem voltak értelmiségiek. (Felfigyeltek már arra a
tényre, hogy tanult, diplomás emberek akár német névvel is általában magyarok voltak,
magyarrá váltak? Nézzék csak meg 20. századi íróinkat, művészeinket, stb., stb.)
Kitelepítés csak itt volt, sem Visegrádon, sem Zebegényben nem volt, bár ott is többnyire
svábok éltek. Ezekben a falvakban nem volt Volksbund. (Akkor most hogy is vagyunk a
svábok kollektív kitelepítésével? – a kérdés jogos!) Igaz, hogy a visegrádiak a
dunabogdányi igen erős Volksbundba jártak – de ezek a bosszúálló magyarok nem vettek
róla tudomást a kitelepítés megszervezésénél. Pedig ott is igen szép házakat lehetett volna
elkobozni, ha erről lett volna szó! Igen sokan mentesültek a kitelepítéstől, de a
vagyonelkobzás érintette őket. De egyet sem, aki nem volt Volksbund tag. Falun az
ilyesmit tudják az emberek, hiszen évekig zajlottak az események, itt éltünk, eltitkolni
sem lehetett volna.
A kitelepítettek közül mindenki Volksbund tag volt. Erre van még egy élő tanú, akit
szintén kitelepítettek fiatalon, mert bár nem járt a szervezetbe, nagynénje – tudta nélkül! –
beíratta más családtagjával együtt.
Lehet, hogy ma ezt elbagatellizálják, de mit szól egy magyar ember ahhoz, amikor egy
öreg sváb azt mondja neki: aki Nagymaroson magyarul beszél, annak ki kell tépni a
nyelvét. Nekünk ez akkor is fájt, ahogy a többi hasonló megjegyzés is! Nehezen tudom
elképzelni, hogy magyar ember valaha is ilyent mondott volna, főleg nem abban az
országban, ahová bevándorolt!
Sokszor hallom emlegetni az „elűzött” svábokat. Meg szoktam kérdezni, volt-e a
falujukban Volksbund. „Igen volt, de mi nem voltunk benne”. Igen, azért van itt… Az
akkori eseményeket a legtöbben elfojtják tudatukban, „nem emlékeznek”… Szülők nem
mesélik el a gyerekeiknek – talán szégyellik? Akkor pedig mi magyarok – történészek,
politikusok, újságírók – miért meaculpázunk folyton? Miért kell beállni a magyarellenes
erők mögé, miért kell a saját fészkünkbe piszkítani, holott magunktól ki sem telepítettünk
volna senkit – ahogy itt maradt a svábok több mint fele, a többi „hálás” nemzetiségről
nem is beszélve. És ha már a svábok elűzését említjük, ugye nem hallották, hogy a csehek
havonta kérnek bocsánatot? Pedig érdemes lenne utánanézni, hogy onnét hogyan
kergettek el télen, gyalog 3 millió szudétanémetet. Van ennek is irodalma… Miért nem
lehet elmondani, hogy fasiszta, Hitler párti Volksbund tagokat érintett a kitelepítés? Miért
kell az igazat elhallgatni? Hiszen ami azt illeti, maradt itt elég nagy sváb-tudatú ember,
kapnak is szépen támogatást. – És hogy még 56-ban is megvolt a németrajongás,
bizonyítja annak a svábnak a megjegyzése, aki 56-ban ezzel a kijelentéssel indult
Németországba: „Most megyek az igazi hazámba”. Hát akkor miért kell folyton
bocsánatot kérni és sajnálkozni?
Németországban élő ismerősünk szólt jó 30 éve, hogy mondjuk meg a disszidenseknek,
hogy amikor állampolgárságot kérnek Németországban ősnémetségükre hivatkozva, ne
írják be, hogy felmenőik Volksbund tagok voltak, mert az ott nem dicsőség, sőt. Érdekes,
olykor feltámadt az emlékezetük. Sok történelmi műsort nézek német tévéadókon. A
németek szégyellik Hitlert, nyíltan és kemény bírálattal beszélnek fasisztáikról. A mi
Hitler-híveink meg lapulnak „ó hát nem is volt talán” – mi pedig, megalázottak,
alázatoskodunk. – Nézzenek utána, mi folyt a Volksbundban, mik voltak deklarált
céljaik: kimerítik a hazaárulás fogalmát. És hogy a németek mennyire nem értékelték
visszakapott honfitársaikat, ahhoz elég annyit tudni, hogy a kitelepítettek nem kaptak
azonnal állampolgárságot, hanem évekig hontalanok voltak.
Nagyon sok értékes, magyarrá vált német leszármazott él közöttünk, hoz létre értéket,
képviseli büszkén a magyarságot, mert a magyarság nem etnikum, hanem vállalás
kérdése. Őket ne hozzuk közös nevezőre a Volksbund tagokkal, mert el kell választani a
búzát az ocsútól, különben olyan zűrzavar támad a fejekben, mint amilyennek ebben a
témában ma is tanúi vagyunk. – A magyarosított nevet általában egy éven belül elfogadta
a falu, ahol természetesen mindenki jobban tudott magyarul, mint svábul (a nyelvet ne
keverjük össze a némettel, mert megrekedt a 18. század színvonalán, nem fejlődött, nem
volt rá igény.) Az iskola, a cserkészet magyar érzelmeket plántált a fiatalokba. Hitler be
is tilttatta a cserkészetet… Volt is néhány cserkész, aki átlépett a Volksbundba. Lehetett
váltani, ha a szíve oda húzta.
Egy budapesti orvos mondta el egyszer nekem: „magyarosítottam a nevemet, egyik
nagybátyám nagyon megrótt miatta. Szerintem viszont, ha ősapám hazát cserélt, akkor én
miért ne cserélhetnék nevet? Ha annyira ragaszkodott volna németségéhez, akkor ott
marad”. Milyen becsületes hozzáállás!
Én szeretek magyar lenni – mentesen mindenfajta közhelyes büszkeségtől. De szeretnék
büszke lenne okos, igazságkereső és feltáró, nem tényeket eltussoló történészekre,
újságírókra.
87 éves vagyok, azért emlékszem annyi mindenre. Semmiféle nyilvánosságra hozást
korom és egészségi állapotom miatt nem engedélyezek. Nyilvánosság nélküli
beszélgetést, a tapasztalatok, „élmények” átadását vállalom. Amit leírtam, minden igaz és
túlzás nélküli. Még kevés, életben lévő kortársaim nagy része nem biztos, hogy vállalná a
tanúságot.
Én sem szívesen írtam, felidegesítettek az újságcikkek. A szégyen nagyobb volt bennem
a sok sunyi történelemhamisítás miatt, mint az írás fáradsága.
Orientál
2024-01-19 at 14:13
Sajnos USA és brit vezetéssel a II. világháború után is szabad utat engedtek a kommunista Sztálinék brutális társadalomátalakító balliberális gazemberkedéseiknek élősködéseknek. Ami botrányos hogy manapság azt a kommunizmust éltetik a balliberálisok és zöldek ami több mint 100millió embert gyilkolt meg. Ráadásul hazánkban a sztálinista utódok a Gyurcsányék befogadták maguk közé a zsidózó fasiszta Vonáék Jakabék Gyöngyösiék Jobbik bandájukat ráadásul az is mutatja hogy a főzsidózó fasiszta Gyöngyösivel az USA mostani budapesti nagykövete együtt szédervacsorázott mindketten kipában.