Fiú vagy lány? Majd eldönti – Már ez sem vicc

Öntudatos arccal mondja bele a kamerába Patrice, a svéd anyuka, hogy mennyire utálja, amikor megkérdezik tőle, fiú-e vagy lány a gyereke, hiszen ezt majd a gyerek maga el tudja dönteni. Mindez az Arte, német-francia vegyes tulajdonú, kulturális(!) csatornán bemutatott dokumentumfilmben történik. A film arról szól, hogyan küzdenek Svédországban az egyenjogúságért a gyerekek nemsemleges nevelésével. Nagyon odafigyeltek a többféle vélemény megjelenítésére is, hiszen a nemsemleges nevelést támogató hat megszólaló mellé azért befért egy olyan is, aki ellenzi.

Patrice kisfia, Imi (ez Svédországban nemsemleges névnek számít – a szerk.) traktorokkal szeret legjobban játszani, de a nyugati világ genderőrülete annyira magával ragadta az anyukát egyes számú szülőt, hogy a biztonság kedvéért kékre lakkozza a négyéves gyerek körmeit, és kis copfot is csinál a hajából. Fiús és lányos játékokkal is ellátja a gyereket, és azon sopánkodik, micsoda előítéletesség, hogy a gyártó borostát rajzolt a játék építőmunkásnak, mert így nem lehet olyan nemű, amilyennek csak akarjuk.

Tűnjenek el a kategóriák, egymás megítélése a ruha, haj vagy bármi alapján

– kívánja végtelen türelemmel és toleranciával Patrice, aki egyébként akkor költözött Svédországba, amikor véget ért a leszbikus kapcsolata, de azóta heti váltásban nevelik Imit. Ennek a gyereknek mindent szabad, nincs számára lehetetlen, és bármit akar, azt el kell fogadni – sorolja az öntudatos egyes számú szülő a nevelési elveit, amelyektől a gyerek majdani sikeres felnőttkorát reméli. A gyerek természetesen szabadon választ meg mindent, kivéve, hogy szeretné-e, ha genderfluidnak nevelnék, mert ezt nem ő választja meg, hanem Patrice, aki azt tudakolja a négyéves kicsitől, hogy ma fiúnak, lánynak, vagy varázshalnak tartja-e magát.

Mindegy, mi, csak normális fiú vagy lány ne legyen

A nő még a köztudottan a liberális ló túloldalára áteső, de azért a fiúkat fiúknak, a lányokat lányoknak tartó Svédország óvodai rendszerét is túl áporodottnak tartja. Ezért inkább 45 percet vonatozik minden reggel a gyerekkel a Mindegy, mi nevű gendersemleges óvodába, ahova a többi, teljesen őrült szülő járatja a hasonlóan szerencsétlen gyerekét. Itt már azt az újbeszél nyelvet alkalmazzák, amely még a „fiú” és „lány” szavakat is kigyomlálná, hogy megszabaduljon az ezekhez kötődő sztereotípiáktól. A nemi semlegességet természetesen mindenféle bőrszínű babákon oktatják a lurkóknak, hogy korán megtanulják, nem tartoznak sem nemhez, sem rasszhoz, sem etnikumhoz – nem tartoznak sehova, csak a korlátlan és így betölthetetlen szabadsághoz és az ebből törvényszerűen fakadó nihilhez. Ebben az óvodában idiotizmusnak tartják, ha a fiúkat fiúként, a lányokat lányként kezelik, az ezekhez tartozó viselkedésmintákkal, a gyerekek nevei szivárványos zászlócskára vannak kiírva. Úgy látszik, a csodálatos szabadságról és elvárásoktól mentes képességfejlesztésről zengedező ódák ellenére azért mégsem mindent a gyerekek választanak ki…

A Mindegy, mi óvoda nevelője elmondja, hogy írják át a meséket, nehogy a gyerekekben nemi előítéletek alakuljanak ki. (részlet a filmből)

Hillary Clinton nélkül nincs szabadság

Ugyanebben az óvodában a hagyományos szerepeket erősítő meséket is indexre teszik, inkább erős nőkről olvas fel a férfi nevelő a gyerekeknek, és a könyv lapozgatásánál – mit ad ég – egy pillanatra felbukkan a nagy liberális ikon, Hillary Clinton is. Egy újabb mozzanat, ahol nem a gyerekek választanak, hanem a nevelők erőszakolják rájuk a saját gender-agybajukat, sőt politikai világnézetüket is.

David Eberhard gyerekpszichiáter, a film egyetlen olyan szereplője, aki ellenzi a nemileg semleges nevelést. A mellesleg nyolcgyermekes apa jégkorongozni vitte a fiait, nem pedig barna színű, nemsemleges babákon magyarázta nekik az egyetemes emberi érzéseket. Szerinte természetes, hogy a fiúk kitombolják magukat, háborúsdit játszanak, aminek biológiai okai vannak. A nemiség elfojtása Eberhard szerint naivitás, legjobb esetben irritáló a gyerekeknek, rossz esetben viszont agymosás, amely a későbbiekben is bizonytalanságot okoz az érintetteknél. Ezt a véleményt azonban hamar igyekszik feledtetni a film dramaturgiája azzal, hogy ismét megszólal a Mindegy, mi óvoda igazgatónője:

A régi férfiszerepek, ez a fajta férfiasság halott

– teszi hozzá, finoman érzékeltetve, hogy itt az erre vonatkozó hazudozással ellentétben, nem a gyerekek teljes szabadon engedése, hanem a fiúk elnőiesítése, társadalmi kiherélése zajlik.

A „tudósok” „rájöttek”

Ezután egy újabb „család” van soron: a fura külsejű Miranda és a férfinak született, de a gyerekük születése óta, női hormonok szedésével fokozatosan átváltozó Kim neveli együtt nemsemlegesen a gyereküket. Ők így küzdenek a sztereotípiák ellen, szerintük a női és transznői mintát látó kisgyerek majd maga képes lesz szabadon meghatározni, hogy micsoda. Azon pedig meg vannak botránkozva, hogy többen szélsőségesnek tartják őket emiatt. Az ember azt várta volna, hogy itt ismét egy ellenvélemény jelenik meg, ehelyett azonban a film készítői a „tudomány” területére evickéltek át, és bemutattak két kutatót az uppsalai egyetemről, akik „rájöttek”, hogy a nemsemlegesen nevelt gyerekek nyitottabbak lesznek és kevésbé előítéletesek. Ezután megtudjuk, hogy „ez jó irány”, de „még csak a kezdet”. Igen, mi is éppen utóbbitól tartunk.

A kis Jeli, és apja/anyja/kettes számú szülője, Kim (részlet a filmből)

Innen Mirandához térünk vissza, akiről megtudjuk, hogy folyamatos harc az élete, mert mások előítéletesen közelítenek a nagyon progresszív nevelési módszereihez. Láthatóan ő is abban a burokban él, amelybe a gyerekét is belekényszeríti: ha bárki szembesíti a valósággal, azt intoleranciának veszi. Elpanaszolja, hogy az óvodában sem vevők az ő és a transzférfi párja nevelési módszereire, sőt a gyereket is rossz irányba befolyásolják – derül ki –, hiszen amikor meglátta Miranda egyik barátnőjét szoknyában, szörnyű előítéletességgel azt mondta neki:

Úgy nézel ki, mint egy lány.

Bűnöst is talál a genderutópia: a konzervativizmus

A továbbiakban kap egy ravasz oldalvágást a konzervatív nevelés (jelentsen ez bármit Svédországban – a szerk.) is, hiszen megtudjuk, hogy a szerencsétlen kisfiúlányt nevelő pár mindkét tagját konzervatívan nevelték, és ez nekik rossz volt. Innen aztán nincs megállás, már nem is törődik a film a kiegyensúlyozottság látszatával, hanem közlik, hogy a külvilág elmaradott, könyörtelen, elfojtja az emberek szabadságát, mert elvárásokat támaszt, illetve bizonyos helyzetekben megkérdőjelezi az embert. Az LGBTQI+ utópia viszont az egész világot olyan safezone-ná változtatná, ahol nem érhetik ilyen szörnyű kihívások az embert.

Aki bírja a thrillereket, annak érdemes megnéznie, hol tart a nyugati liberalizmus a valósággal való szembefordulásban. A társadalmi mérnökösködő utópiák legújabb áldozatai a védtelen gyerekek, akiknek nincs kiútjuk a szüleik genderhóbortjaiból. Ha azonban ilyen kérdéseket (biológia vs. társadalmi elvárások) komoly arccal fel tudnak tenni Nyugaton, akkor tényleg várjuk a gömbföld vs. laposföld tematikájú, a kérdés minden oldalát rezzenéstelen arccal körbejáró dokumentumfilmeket. Mondjuk egy keplerista tudós és öt-hat laposföldes tudós felvonultatásával, hogy a néző is biztosan az elvárt véleményt alakítsa ki magában.

Köszönjük olvasónknak (aki egyben a magyar feliratozást is készítette), hogy felhívta a figyelmünket a dokumentumfilmre!