Németh Miklós visszaemlékezett politikai pályafutására, de közben mindenfelé rúgott egy nagyot

Ne felejtsük el, hogy Hitlernek Franciaországban és Magyarországon volt a legkönnyebb dolga, mert mi egy ilyen feljelentő nemzet vagyunk

Most született a harmadik gyerekem, és megint menni kell majd öldökölni – válaszolta édesapám. Ő azon kevesek egyike volt, aki a Don-kanyart végig járva, Lübeck alatt esett fogságba, ott lett számára vége a háborúnak. 1946 nyarán, kora őszén gyalog, szekérrel érkezett haza, és félt a várható jövőtől

Egy ilyen hívást vissza lehetett utasítani, de ha már a főnökség úgy döntött, hogy rám ott nagyobb szükség van, akkor az ember elgondolkodik. Ráadásul érdekelt is, hogyan néz ki a gyakorlatban a tervezési munka. Nos, itt aztán már alá kellett írnom egy titoktartási dokumentumot, hogy bizonyos adatokról – például az adósságállomány nem publikus számairól, azaz a kettős könyvelésről – nem nyilatkozhatok. A Tervhivatalban már akkor sem hülye gyerekek ültek, hanem felkészült szakértők. A felügyelő államtitkár akkor Hetényi István volt, akit nagyon szerettem, és ő is kedvelt engem. De itt sem hagytak megmelegedni. A pártközpontban a gazdaságpolitikai osztályon hirtelen elhalálozott az a munkatárs, aki gyakorlatilag a Pénzügyminisztériumnak, a Tervhivatalnak és a Nemzeti Banknak volt a felügyelője, összekötője. Ez azt jelentette, hogy amikor a kollégiumi üléseket tartották,- amelyeken a főosztályvezetők, elnökhelyettesek vagy miniszterhelyettesek ültek, és előterjesztéseket vitattak meg vagy véglegesítettek-, akkor az a munkatárs is jelen volt. Az ő helyére kértek fel azzal, hogy mondhatsz nemet is, de nekünk az az érdekünk, hogy te legyél ott. A tűzzel játszottunk. Egyrészt, ha csak elszóltam volna magam, azonnal letartóztattak volna, másrészt az ország is bajba került volna, hiszen a nemzetközi piac, a bank és pénzvilág ezt a kettős könyvelést „megette”. Már miniszterelnök voltam, amikor idehívtam a Nemzetközi Valutaalap (IMF) legjobb szakértőit, mert eldöntöttem, hogy mielőtt „lelépünk”, tisztába tesszük a könyvelésünket. Hat hétig voltak itt és mielőtt elmentek, a delegáció vezetője bejött elbúcsúzni, és azt mondta: „Ha ilyen munkáért lehetne közgazdasági Nobel-díjat adni, akkor azoknak, akik ezt kitalálták, azoknak adnék, mert annyira ügyesen csinálták.”

Hozzá például egy háromüléses, lélekszakajtó repülőgéppel mentem ki, a biztonságomra vigyázó kormányőrrel. Görnyedve ültem végig a repülést, de azért ez az út kárpótolt mindenért. Ezek után kértem fel az IMF delegációját arra, hogy a könyveléseinket nézzék át és hitelesítsék. A saját érdekünkben, azért, hogy a Kádár-rendszerben gyakorlattá vált „kettős könyvelést” egyszer és mindenkorra elfelejthessük. Ezt követően a nemzetközi pénzintézeteknél is elfogadott, általuk hitelesített adatokat adtam át néhai Antall József miniszterelnöknek, aki ezt az aláírásával ugyancsak hitelesítette

Amikor az IMF-es belépésre készültünk, folyamatosan felvetettem: ha állandóan hazudunk, és rajta kapnak, abból nagy baj lesz. Fekete János, az MNB elnökhelyettese és csapata azzal érvelt, ne törődjek vele, négy és fél milliárd az eltérés és, ha a terveink beválnak, ezt majd szűkítjük, és nem fogják észrevenni. Olyan megbízható, jó szakemberek álltak a mondat mögött a nemzeti bankból, mint Bakó Ede és Mészáros Kálmán ügyvezető igazgatók. Erre mit lehetett válaszolni? Na jó, de, ha nem így lesz, az a ti felelősségetek lesz. Aztán mi történt? Az olló nem nőtt, de nem is szűkült. Még a politikai bizottság tagjai sem tudták, és akármilyen témát vittünk be a PB-ülésre, rögtön azt kérdezték: „Mondják már meg az elvtársak, hogy mi a helyzet az adósságállománnyal?” De erre a kérdésre Kádár soha nem engedte meg, hogy mi válaszoljunk, hanem azt mondta: Megnyugtatom önöket, akikre ez tartozik, azok tudják. És ezzel túlléptünk rajta

Ezért járt volna a Nobel-díj. Nem vették észre, de a tagság után már minden kormány és mindenki vigyázott arra, hogy az eltérés ne növekedjen"

Ezt a hitelfelvételt én tárgyaltam le Herrhausen úrral, a Deutsche Bank vezetőjével, Helmut Kohl kancellár biztatásával és támogatásával, a német állam garanciájával. Ekkor még 20–22 milliárdos nettó adósságállományunk volt. Aztán később már miniszterelnökként vettem fel a bajoroktól, Baden-Württembergtől, a berlini kormánytól egy újabb egymilliárdos hitelt. Ez elegendő volt ahhoz, hogy levegőhöz jussunk. És ezt mi későn kezdtük el. A lengyelek sokkal hamarabb és sokkal okosabban csinálták. Nem tudok pontos számadatokat, de az biztos, hogy náluk 25–30 százalék volt az államtól felvett részarány. Annak az elengedéséről vagy átütemezéséről lehet kormány és kormány között tárgyalni. Ha a nemzetközi pénzpiacon felvett hitelt nem tudod visszafizetni, akkor az csak csődöt jelenthet. Ezt mindenáron el akartam kerülni, mert 1981–1983 között átéltem a lengyel szükségállapot utáni néhány évet, amiből a magyarok csak azt érzékelték, hogy a szerencsétlen lengyelek ide jönnek csencselni, hozzák a törülközőt, meg mit tudom én mit, és élelmiszert meg egyéb dolgokat visznek tőlünk. Azt ma sem tudják, hogy nem 200, hanem 2000 százalékos infláció is volt Lengyelországban. A boltok polcai üresen tátongtak és lenullázódott a piac. Mi azzal kerültük el ezt a helyzetet, hogy meggyőztük Kádárt meg a vezetést, hogyha nem kerülünk be az ENSZ két szakosított szervezetébe, az IMF-be és a Világbankba, akkor fejre állunk. Nem volt egyszerű manőver, de sikerült. A kockázatot, azt, hogy hazug adatokkal lépünk be, a politikai bizottságnak szóló előterjesztésből ki kellett hagyni. Kádár lehívatott magához kettőnket a gazdaságpolitikai osztályról, Horváth Ferenc osztályvezető-helyettest és engem, valamint még Marjai Józsefet, Lázár Györgyöt, Hetényi Istvánt, a Tervhivatal néhány vezetőjét és néhány nemzeti bankos szakembert. Nem voltunk húsznál többen, akik a valós adatokat ismerték. A PB-tagok viszont nem

Az én lelkesedésem abból is eredt, hogy már korábban megismertem Gorbacsovot, amikor még agrártitkárként jött Magyarországra, és a tíznapos programjából három vagy négy napon át vele ültem a gépkocsiban. Együtt jártuk a téeszeket, az állami gazdaságokat, mert Gorbacsovot leginkább az érdekelte, hogy az istenben van az, hogy nálunk élelmiszerektől roskadoznak a pultok a boltokban, miközben náluk a feketeföld aranykorona értéke többszöröse a magyar átlagnak, sokkal nagyobb a megművelhető területük, mégis sorba kell állni náluk a kenyérért. Őt az érdekelte, mi ennek a titka. Megmutattuk neki a háztáji gazdaságokat és beszéltünk a különböző termelési gyakorlatokról. Gorbacsov nagyon jó kérdéseket tett fel, látszott rajta, hogy valóban a megoldások érdekelték. Amerre jártunk, mindenhol megkóstolta azt, amivel megkínálták, de szerény volt és céltudatos. Nem akart vadászni és nem voltak különösebb kívánságai sem. Ez bennem mély nyomokat hagyott. De talán benne is. Biztos, hogy ennek is szerepe volt abban, hogy azon a bizonyos 1989. március 3-i találkozásunkkor Moszkvában az előzetesen megadott húsz perc helyett másfél óráig tartott a beszélgetés zárt ajtók mögött

Gorbacsov a szék karfájára csapott és határozottan, habozás nélkül azt mondta: „Ameddig én ebben a székben ülök, 1956 nem ismétlődhet meg.” Ez a kijelentés nagyon fontos része, kiindulási alapja lett a későbbi lépéseinknek. A másik fontos téma a Magyarországra telepített és sokáig tagadott szovjet atomtöltetű rakéták, valamint a szovjet csapatok kivonása volt. Ugyanis azt, hogy a rakéták itt vannak, a miniszterelnöki eskütételem után pár héttel, 1988 karácsonyán tudtam csak meg, annak ellenére, hogy a politikai bizottság tagja voltam. Gorbacsov nyugodtan reagált erre a kérdésre és azt ígérte, kellő komolysággal fogják mindkét kérdést kezelni. Ennek lett az eredménye, hogy az atomtöltetű rakétákat 1989 őszén kivonták, és levélben értesítettek, hogy a magyar honvédség átveheti a területet. Majd pedig az 1990-es választások előtt pár héttel – többpárti egyeztetés és kíséret mellett – Moszkvában Horn Gyula és Eduard Shevarnadze külügyminiszter aláírta a csapatkivonásról szóló jegyzőkönyvet. Nos, én a világ legnépszerűbb magyar politikusa lettem volna, ha a hazaérkezésünk után vagy még a repülőgépen elmondom mindazt, amiben megállapodtunk. Azt, hogy kivonják az atomrakétákat az országból, csak ehhez Gorbacsovnak időre van szüksége. Az oroszok tudomásul veszik, hogy ajtót nyitunk a világra, és felvesszük a diplomáciai kapcsolatot Chilével, Dél-Koreával, Dél-Afrikával és a Vatikánnal

Én azt tartottam a rendszerváltás legnagyobb erényének, hogy kinyitottuk az ajtókat, ablakokat, azért, hogy ne kelljen huszonkét éves korig arra várni, hogy repülőgépre ülhessünk és világot lássunk. Hittem és hiszek abban, hogy a demokratikus rendszernél nincs jobb. De ehhez az kell, hogy ha az Alkotmány valamit előír, akkor azt tartsuk is be. De nem ez történt. Mi beterjesztettük a sarkalatos törvényeket és az Alkotmány preambulumában rögzítettük, hogy ez az Alkotmány ideiglenes jelleggel született meg, és az első szabadon választott parlament feladata, hogy a véglegeset megszövegezze és elfogadja. Mi történt? Már Londonból figyeltem, hogy Antall Józsefék a fülük botját sem mozgatják, annak ellenére, hogy jelentős köteg dokumentumot adtam át a távozásomkor, közte az új Alkotmány tervezetét, hogy ne a nulláról kezdjék a munkát. A Tervhivatal, a Pénzügyminisztérium munkatársai vért izzadtak, de elkészítettek egy hároméves gazdasági programot, Kulcsár Kálmán és csapata pedig az új Alkotmány tervezetét. Kétségtelen, hogy az más milyen volt, mint amiről ők tárgyaltak, és lehet, hogy ezért nem nyúltak hozzá. Aztán jött Horn Gyula, és ő sem tett semmit, pedig kötelesek lettek volna rá. De valószínűleg azért, mert koncepcionálisan nem értettünk egyet

Pedig egy ország Alkotmánya nem egyetlen párt ügye, mégis sunyi módon megvárták, hogy kialakuljon az a helyzet, amiben megtehetik. S ezt a helyzetet kiválóan előkészítette Horn Gyula, aki nem tisztázta magától a pufajkás múltját, pedig ha ezt tisztességesen megteszi, állítom: nem csökkent volna a népszerűsége. Aztán jött Medgyessy Péter D-209-es ügye, majd pedig Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde