Kacsoh Dániel: Isten veled, Imre atya!
Kacsoh Dániel a szívhez szóló nekrológban emlékezett meg Imre atyáról, a hit harcos védelmezőjétől és a cselekvő szeretet példamutató képviselőjétől. A Mandiner főszerkesztő-helyettesének publicisztikáját változtatások nélkül közöljük.
Portálunk is beszámolt róla, hogy életének 85. évében elhunyt Kozma Imre katolikus pap, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnöke, a Betegápoló Irgalmasrend korábbi magyarországi vezetője.
Imre atyával a PestiSrácok.hu többször is készített beszélgetést, interjút, s az atya számos alkalommal meglátogatta szerkesztőségünket, a Pesti TV stúdióját (még a gesztenyéskerti búcsúbulin is felszólalt), vagy éppen a Revolution’56 Szabadságharcos Sörözőt, hogy az újságírókat és a közélet iránt érdeklődő fiatalokat életre szóló jó tanácsokkal, útmutatással lássa el.
Imre atyáról Kacsoh Dániel a Mandiner főszerkesztő-helyettese is megemlékezett egy nekrológban, melyet alább változtatások nélkül közlünk:
Meghalt Imre atya. Harcos ember volt, az értékek világában nem ismert alkut. Ha nem mondta volna saját magáról, akkor is tudtuk. Keménység és határozottság, mégis keresztényi alázat és állandó szolgálat – mindez röviden elmondható a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítójáról. Bár ez sem kevés, Istennek hála, sokkal több is. Hiszen Imre atya elképesztően aktív és tartalmas életutat járt be.
Egy kistelepülésen, Győrzámolyban született 1940. június 4-én, a győri bencéseknél döntötte el, papnak készült, 1963 felszentelték. Öt évvel később már a Ferenciek téri Alkantarai Szent Péter templomban prédikált, ami a visszaemlékezések szerint ilyenkor zsúfolásig megtelt. Leginkább fiatalokkal. A Kádár-rezsim természetesen ezt nem díjazta, számos alkalommal előállították és kihallgatták, hallgatóságának több tagját meghurcolták, kizárták az egyetemről.Pályafutásának következő állomása a zugligeti Szent Család plébániatemplom volt. „Százak által látogatott hittanóráin azt tanította, hogy a kereszténység nem elmélet, hanem gyakorlat, a templom falain kívül a mindennapokban is meg kell élni hitünket” – írja róla a halálhírt közlő szeretetszolgálat. Imre atya krisztusi tanítása ma is érvényes, nehezen teljesíthető küldetés – akkor ez egzisztenciális kockázattal is járt. A templom előtt gyakran parkoltak a szolgálatok „járőrei”. Figyeltek.
Imre atya számára a kezdetektől fogva a közösségépítés volt a legfontosabb, vallotta, összetartó, hitét megélő, azt nyíltan is vállaló közösségek nélkül nem lehet kézzelfoghatóvá tenni a segítő szeretetet.
Ebből az elköteleződésből jött létre az az önkéntes hálózat, ami az 1989-ben megalapított Magyar Máltai Szeretetszolgálat magját adta. S ebből következett, hogy amikor a plébánia kapuját megnyitotta a kelet-német menekültek ezrei előtt, bőven akadtak, akik ebben a történelmi tettben a társai lehettek.Ez lett a korabeli Európa legnagyobb humanitárius akciója, aminek keretében összesen 48 ezer menekültet sikerült befogadni. Maga a velünk élő történelem. Miközben a Szovjetunió kezdett végre összeomlani, egy egyszerű katolikus pap és hívő közössége megmutatta az egész világnak a keresztény aktivizmus, s egyúttal a magyarok bátorságának legszebb arcát: kockázatvállalás, szolgálat, állhatatosság és persze a rá mindig jellemző elképesztő munkabírás és kreativitás.„Testesítsd meg mindazt, amit tanítasz, de csak azt tanítsd, amit megtestesítesz” – fogalmazott tavalyi gyémántmiséjén Vecsei Miklós, a szeretetszolgálat alelnöke. Tűpontos.
Imre atyának már csak a rendszerváltozás idején betöltött szerepe miatt is a történelemkönyvek oldalain a helye, de ő – mondjuk úgy - nem érte be ennyivel. A romániai forradalom alatt segélyszállítmányokat juttatott el a szükséget szenvedő településekre, a délszláv háború idején kórházi osztályokat, bentlakásos intézményeket és nagy számú civil lakosságot menekített át Magyarországra az általa vezetett, önkéntesek százait mozgósító csoport, ami mára a legnagyobb ilyen szervezet lett hazánkban.
Később, a plébánosi évtizedek után lényegében újraalapította a nagy múltú Betegápoló Irgalmasrendet, kórházat gründolt, visszavonultságában is folytatta a munkát. Sőt. Mintha energiája sosem apadt volna, folyamatosan dolgozott és utazott, ha kellett.
Imre atya emellett kőkemény kritikusa volt a nyugati világ vallástalanodásának és értékvesztésének. Egy alkalommal így fogalmazott a Mandinernek:
Az istentagadás, ami a múlt elfelejtéséről – ha nem is a teljes eltörléséről – szól, s amit ma divatos szóval progressziónak hívunk, egyre inkább meghatározza hétköznapi gondolkodásunkat.
Sajnos ez igaz a mi térségünkre is. Ez korunk rákfenéje. Ezzel ellenkezve a megmaradásunk zálogát jelentő örökséget vissza kell hozni a társadalom életébe.”
Nekem azonban Imre atya mégsem (csupán) a történelmet formáló személyiség, hanem az ember, aki csecsemőként a keresztvíz alá tartott, aki a hittanórákon személyes példamutatásán keresztül is bölcsen magyarázta a keresztény hit, a megbocsájtó szeretet lényegét, s beszélt a halálon túli örök életről, aki együtt ünnepelt húsvéthétfőn a közösséghez tartozó családok tömegeivel a Budakeszi Vadaspark melletti réten, aki lebilincselő prédikációival szinte lenyűgözött bennünket a szentmiséken. S aki később is mindig érdeklődött szüleim és családom felől, jelezve, pásztorként sosem feledkezett el a reá bízott nyájról.
Forrás: Mandiner; Fotó: Hatlaczki Balázs/PestiSrácok
