„Mutassuk meg a magyarok erejét!” – ezzel kampányolt Forró Krisztián a szlovákiai elnökválasztáson. Hát, sikerült, megmutatták! Az általa elért, hervasztó 2,9 százalék első ránézésre csak egy az immár szokásossá vált felvidéki választási kudarcok közül, valójában azonban sokkal rosszabb. Forró és az általa elnökölt párt, a Szövetség végig a magyarokra, a 8,5 százaléknyi magyarságra hivatkozott a tavaly őszi parlamenti választás, majd egyből utána az elnökválasztás kampányában – ezzel magával rántva a csúfos kudarcokba a felvidéki magyarokat is. A politikai analfabetizmus, amely tizenéve csak élősködik a Szlovákiába szorult magyarokon, de semmit sem tudott tenni értük, most végre komolyan is képes ártani. A személyi felelősöket pedig változatlanul nem érdekli más a túlélésen kívül: ők folytatni akarják.
„Az eredmények nem tükrözik az elvárásokat” – nyilatkozta Forró Krisztián. „A politizálás nem tükrözi az elvárásokat” – nyilatkozza a felvidéki magyarság. A pártelnök értékelése maga a felelősségkerülés és a mellébeszélés. A megosztottságot, a mobilizáció hiányát és a polarizációt az eredmények egyértelmű jelének nevezte, így az eredmények ismeretében. Az eredmény előtti, oktalan kincstári optimizmus során ezekről még nem volt szó mint leküzdendő akadályokról. Arról viszont sajnos nem beszélt most sem, hogy a magyar politikai erők szövetkezése és az ezen kívül maradó pártok teljes elsorvadása után hol lát megosztottságot.
És vajon kinek a dolga lett volna megoldani a hiányzó mobilizációt, mondjuk a választópolgárok mobilizálásával? Csak nem a Szövetség nevű, egyetlen, nemcsak papíron létező magyar pártnak meg az elnökének?
Ez a meddő reménykedés jellemzi elejétől fogva a felvidéki magyar pártot, amelyet előbb Magyar Közösség Pártjának, aztán Magyar Közösségi Összefogásnak, utóbb Szövetségnek hívtak, a fél évvel ezelőtti választási bukta óta pedig Magyar Szövetségre neveztek át. Bugár Béla megosztó Most/Híd hadművelete kettéhasította a felvidéki magyarságot 2010-ben, az MKP/MKÖ/Szövetség pedig azóta teljes kudarcot vallott a potenciális választók megszólításában, a láthatóságban, a valósághoz való kapcsolódásban. Ültek a pártszékházban némileg változó felállásban éveken át, és várták, hogy majd magától kijön egy 5 százalék fölötti eredmény, amivel beülhetnek a parlamentbe egy szép fizetésért. Az eredmény pedig csodák csodájára nem jött.
Sikerült a közösségünknek megmutatnia magát, ez nagyon fontos. Azok a témák, amik bennünket érintenek, és számunkra fontosak, azok a televízióba kerültek, szem elé kerültek, a többségi társadalom láthatta, hogy van itt egy nemzeti közösség, a felvidéki magyarság, és hogy vannak témák, melyek érdeklik őket, és fontosak számukra, és ezt mutatja az eredmény is
– nyilatkozta Forró Krisztián, már-már sikerként tálalva a mostani katasztrofális 2,9 százalékát, amely éppen a kampánya miatt nemcsak az övé, hanem az egész felvidéki magyarságé. A többségi társadalom ugyanis éppen azt láthatja, hogy
a Forró által a tévébe bevitt magyar témák pontosan 2,9 százalékot érnek.
Nincs felelőse a végjátéknak
Felvidék most joggal érez mély hálát a pártelnök iránt, amiért ilyen tényszerűen sikerült beáraznia a teljes nemzeti közösségét. Az csak hab a tortán, hogy a tavaly szeptemberi parlamenti választásokon a Szövetség 130 ezer szavazatát és 4,39 százalékát történelmi eredményként hirdette a párt pusztán azért, mert egy árnyalattal jobb a korábbi eredményeknél. Nem mintha ez bármit is érne, hiszen ugyanúgy parlamenten kívül rekedt. Ebben a bűzlő öndicséretben született meg a vérlázító „Folytatni kell!” szlogen. Már akkor sokan kérdezgették, hogy mit kell folytatni a parlamentből kimaradáson és a magyar közösség felétől való reménytelen eltávolodáson. Ezek az előzmények azért fontosak, mert most a választás estéjén egyből felbukkantak a közösségi médiában egynémely pártalkalmazottak, az önálló gondolkodás igényéről már rég letettek, a mindenkori politikai analfabéta vezetőséget körülrajongók, és gratuláltak az elnök úrnak a negyedik helyhez. Forró végül így értékelte most a saját elnökválasztási eredményét:
Negyedik helyen sikerült végeznem, ami mindenképpen egy olyan eredmény, ami arra jogosít fel, hogy ezt a jövőben is mindenképpen folytatni kell.
Még hozzáfűzhette volna, hogy ez mindenféleképpen majdnem dobogó, esetleg azt, hogy az olimpián ez asszem mindenféleképpen pontszerző helynek számít. Ennyire érzik át ezek a figurák, hogy mivel játszanak.
Egy a szokásos magyarázkodások és mellébeszélések közül – ez éppen a 2023-as választási fiaskó után. Fotó: MTI/Illyés Tibor
A felvidéki magyarokon élősködve, velük visszaélve hazardíroznak ezek az eredmény, képesség és szellem nélküli megélhetési politikusok, a magyarok respektjének és közösségi önbecsülésének utolsó morzsáit eljátszva.
Akik semmiből sem tanulnak
Az MKP már 2010-ben megkapta a figyelmeztető jelzést, amikor a Most/Híd váratlan felfutásával párhuzamosan bezuhant a támogatottsága, és kiesett a szlovák parlamentből. Aztán 4,33 százalék, 4,28 százalék, 4,05 százalék, 3,90 százalék. Ezt a lejtmenetet asszisztálták végig egy teljes évtized parlamenti választásain anélkül, hogy megpróbálták volna megszólítani a felvidéki magyarok másik, több, mint felét. Anélkül, hogy politizáltak volna. Egyszerűen tovább szajkózták a 2010-ig működő üzenetet:
Mi vagyunk a magyar párt, ezért a magyarok szavazzanak ránk!
Oda se neki, hogy a 2010-es választás óta papírjuk van róla, hogy ez a szlogen többé nem működik! Csak azzal tudtak némi habot verni maguk körül, amikor a 2020-as választás után vagy két évig járták a násztáncot az MKP és a menet közben összeomlott Most/Híd újraegyesítése körül, amibe befurakodott Mózes Szabolcs és az MKP-ból kivált Orosz Örs mérhetetlen támogatottságú politikai kalandor csapata, akik végül célt érve, magas pozíciókat szereztek az egyesített pártban, ám az ígért fiatalos lendületüket nem mutatták meg. A jutalmukat tavaly szeptember óta szüretelik.
Nem ok nélküli, hogy a felvidéki magyarok többsége nem érzi úgy, hogy őket képviselné ez a Szövetségből Magyar Szövetségre átkeresztelt roncs. Mostanra már a párt felsőbb beosztású tagjai is többé-kevésbé ugyanígy lehetnek ezzel.
A 2010-es kijózanító (legalábbis annak kellett volna lennie) kudarc, majd a többi vereség után csak az elnököket csereberélték, de se az elnökség magja, se az üzenet nem változott, és a párt felépítése, működése ugyanolyan ósdi és önbénító maradt, ahogy megérkezett a ’90-es évekből. Megkeményedett, beszáradt, nem engedett be új impulzusokat. A régi vezetők, vagyis a kudarcok letéteményesei tíz körömmel kapaszkodtak ebbe az egyre kisebb és szánalmasabb szemétdombba, amely végső soron mégiscsak megélhetést biztosított nekik. Egyéni gondolatokat, újító szándékokat még a párt holdudvarából se engedtek közel a tűzhöz, nehogy esetleg veszélybe kerüljön a személyes pártkarrier és jólét. Akik mégis bejutottak a vezetőségbe az elmúlt csaknem másfél évtizedben, azok egyénileg semmit sem tudtak változtatni a dolgok menetén, és végül nem maradt nekik más, fiatal koruk ellenére megemkápésodtak ők is.
Forró és Berényi: tandemben a szakadék felé. Fotó: ma7.sk
Ha csapatban nem megy, legalább az egyén boldoguljon!
A 2023. őszi előrehozott választáson kezdődött a végjáték: a pártba beolvadtak a hidas maradékok, a teljes magyarság politikai összefogásaként hirdették a Szövetség nevű pártot. Ez igaz is volt, hiszen nem volt már más komolyan vehető magyar erő a kínálatban. Tavaly ősszel már nem a politikailag kettészakadt magyarság egyik felét képviselő MKP ért el 4,38 százalékot, hanem az összmagyar párt.
Ez már nemcsak egy négyszázalékos kudarc volt a sok közül, hanem az utolsó tartalékok bevetése, a megsemmisülési folyamat immár látványos része.
A listavezető Forró Krisztián – többekkel ellentétben – ezután sem mondott le. Vagy a süllyedő hajón való kapitánykodásba kapaszkodik, mert máshol még ennyire se lehetne kapitány, vagy tényleg nem érti, mi zajlik körülötte. Az ő pártelnöki túlélése már a központi kérdés, meg persze Berényi Józsefé, aki a saját elnöki bukása után is megtartotta informális befolyását a pártban, és utóbb Forrót találta ki az elnöki székbe. A Magyar Szövetség immár semmi másról nem szól, mint az állami támogatásról (a közelgő EP-választások kampánypénzeivel), a magyar kormánytól jövő támogatásokról, meg a Berényi által vágyott, remélt európai parlamenti székről, amely a párt sorsától függetlenül garantálná a sok ezer eurós fizetést öt éven át.
Említettem már, hogy a felvidéki magyarság mély hálát érez mindenért…?
Facebook
Twitter
YouTube
RSS