Fú, nagyon adom Varga Juditot...

Gyakran használjuk ezt a kifejezést, kicsit tán közhelyes is, meg hát nem is biztos, hogy mindenki ugyanazt érti alatta. Egyáltalán mit várunk el egy politikustól? Hogy ugyanolyan legyen, mint mindenki más? Utazzon busszal, kapja el az influenzát, legyen koszos a körme alatt? Tűnjön komikusnak, kicsit bénának, idétlennek? Vagy inkább legyen nagyon profi a politikán kívül is valamiben, nyújtson komoly teljesítményt egy teljesen más területen is? Énekeljen, táncoljon, döntse meg a rúdugrás világrekordját...?

Ha van ilyen elvárásunk vele szemben, ha nincs, a politikus is ember. Szülő, barát, férj, feleség, stb. Nincs szükség PR-tanácsadókra, folyamatos nyomulásra a közösségi médiában; nem kell erőlködni ahhoz, hogy egy politikusnak „emberi arca” is legyen. Sőt. Akkor van értelme az egésznek, akkor mutasson egy politikus valami mást, többet önmagából, a munkáján, politikai teljesítményén kívül, ha az őszinte, hiteles, belülről jövő. Bár lényegesen jobban kedvelem Boris Johnsont Karácsony Gergelynél, a kamerák előtt előadott kamugitározás egyiküknél sem volt nemhogy meggyőző, de még különösebben vicces sem. És nem is velük, sokkal inkább rajtuk lehetett röhögni. Az üres PR-fogások könnyen kinevetésbe fulladhatnak. Ettől még persze előfordulhat olyan, hogy egy közszereplő egy nyilvános eseményen, kamerák előtt kipróbál valamit, amit még soha nem csinált, és mindannyian tanúi lehetünk akár a siker-, akár a kudarcélménynek, és ezzel egyfajta összekacsintás, kötődés, kapocs alakul ki vele. Nemcsak politikusok PR-jánál alkalmazzák ezt a receptet, gyakori alappéldája az is, amikor a nálunk fellépő popsztár elmondja a színpadon, hogy „Szi-asz-tok Madzsar-orszaghhh”. (Ezt a Steel Panther zenekar maxolta ki tökéletesen első budapesti koncertjén, tavaly júliusban, amikor felszólították a közönséget, hogy „mutashd ah tsi-tsid!”)

Egyszeri PR-események, közönségnek szóló megnyilvánulások mellett természetesen, ahogy mindenki másnak, úgy a politikusoknak is vannak valós hobbijai. Illetve ha tényleg „emberarcú” egy politikus, ha valóban vannak őszinte, emberi jellemvonásai, akkor ezek meg is jelenhetnek az életében, még ha nem is tolja őket az arcunkba. Sőt, épp ha folyton ránk erőlteti magát, akkor derül ki róla, hogy hiteltelen, akkor látszik, hogy „a király meztelen”. Aki a napját a Facebookra kirakott szelfikkel és egyéb posztokkal tölti az általa vezetett város működtetése helyett; aki sportot űz a fiatalokkal közös italozásokból (vagy nélkülük is, de ez most mellékes), az nem hiteles, nem emberarcú, nem közvetlen, hanem: pojáca. Még akkor is, ha a lakájmédiája minden egyes alkalommal látványosan elalél, és/vagy a bugyijába csöppen tőle. Mint ahogy attól sem lesz valaki szerethető politikus – megint csak bármennyire is dolgozik alá a függetlenobjektív sajtó – ha az anyukájával lakik, vagy ha a Parlament üléstermében szoptat. (Vagy ha „t” nélkül szeretné tenni az utóbbit, de rendre csak saját magáért sikerül „kezeskednie”.) Nyilván a hardcore rajongók mindent bevesznek, macskasimogatástól a répapucolásig, de előbb-utóbb a saját tábor is elvár valamiféle valós teljesítményt, nemcsak látványban, hanem a valóságban is, és nem mindenféle más területeteken vagy pótcselekvésekben, hanem a politikában, az államigazgatásban, a városvezetésben...

Mindettől függetlenül, az ellenzék politikusai mintha jobban használnák a kommunikációs felületeket, a bulvárt, a közösségi médiát. Sokan rendelkeznek közülük több tíz-, vagy akár százezres követői bázissal, olyanok is, akiknek aztán tényleg semmilyen „emberarca”, szerethető megnyilvánulása nincs, és parlamenten belül és kívül, hivatalos és nemhivatalos kommunikációban egyaránt az agresszív, bolsevik típusú agitációt hozzák éjjel-nappal. Monomániájuk által tüzelve, önmaguk hatása alá kerülve, mindenfajta emberi mivoltukat (vagy hüllőbőrüket, hmm, ki tudja...) levetkőzve, kizárólag az agresszív politikai üzenetet tolják, akár az emelkedettség, akár a humor bármiféle jele nélkül. Pedig a szűnni nem akaró agresszió épp nem erőt, férfiasságot sugároz, pusztán veszélyes hatalomvágyat. A női verzióik pedig bármiféle nőiességüktől (akár a hajuktól is) megszabadulva, pusztán üres és idegesítő feministaként, vöröslő fejjel, dagadó erekkel üvöltenek.

Talán Kunhalmi Ágnes az egyetlen olyan ellenzéki politikusnő, aki ugyan elképesztő ökörséget képes mondani mind politikailag, mind pedig a mindennapi műveltség terén (pl. összekeverte az EU születésnapját a magyar csatlakozás jubileumával, vagy épp Nyirő Józsefet Nyírő Gyulával), de nála valahogy mégis látunk még valamiféle őszinte, lehet, hogy naiv és butácska, de emberi arcot. Akkor is, amikor nekirohan egy ajtónak és produkál egy műesést, inkább aranyos, mint visszataszító, a többiekkel ellentétben. De amikor pityókásan tart sajtótájékoztatót, akkor sem tudunk rá haragudni. Lehet, hogy színésznek tényleg jobb lett volna, mint politikusnak.

Egy politikustól politikai teljesítményt várunk, ettől lesz a személye is hiteles. Ezt a hitelességet viszont valóban tudja erősíteni, hogyha időnként látunk tőle valódi emberi oldalt, emberi megnyilvánulásokat, vagy ha esetleg valami másban is rendesen „odateszi” magát. Orbán Viktor igazolt labdarúgó volt, Szijjártó Péter maratonokat fut, Hollik István nagy síző, Demeter Márta fest, Dézsi Csaba András pedig továbbra is praktizál orvosként... mindegyikhez szükséges valamilyen fizikai, szellemi, kreatív, stb. teljesítmény. De emlékszem, még a '90-es években készítettünk az akkori ATV-n (aminek a mostanihoz a néven és a logón kívül nem sok köze van) egy „Házon kívül” című riportsorozatot, amelyben akkori parlamenti képviselők „emberi oldalát” mutattuk be; kettőre emlékszem is: a KDNP-s Csépe Béla (Isten nyugosztalja) egész jó teniszjátékos volt, az MSZP-s Filló Pál pedig profi horgász.

És akkor itt van Varga Judit... Politikai teljesítménye megkérdőjelezhetetlen, és számos alkalommal derült ki az is, hogy nőként nemcsak, hogy bármikor felveszi a neki dobott fehér kesztyűt bárkivel szemben, hanem ólomdarabokkal megtölti, és jól vissza is vágja azt az arcukba. S mindezt roppant elegáns nőiességgel teszi. Varga Judit nem feminista, hanem NŐ. Az igazán jó nőkben a kirobbanó nőiesség mellett mindig van (nem külsőre!) egy nagy adag férfi (gyerünk, libsi propagandisták, itt a gumicsont, lehet kontextusból kiragadva idézgetni tőlem); ezt ő is többszörösen bizonyította már, nemcsak a politikában, de lenyűgöző focitudásával, labdakezelésével is. Mostani hegedülős videójával viszont újabb, lenyűgöző meglepetést okozott. Merthogy itt nem egy kedves, megmosolyogtató, amatőr prüntyögést látunk, hanem profi, művészi játékot. (Ha esetleg valaki az elmúlt két napot egy barlangban töltötte volna, és nem látta a videót, itt van.)

Persze, hogy ez egy profin összerakott videó, valahol a klip és a werkfilm között. Persze, hogy PR-célokat szolgál. De valódi. Varga Judit nemcsak, hogy tud hegedülni, de az is látszik rajta, hogy átéléssel játszik, hogy belülről jön, hogy szívesen csinálja, élvezi. És nem akar a nézőre erőltetni semmit. Sem hegedülés közben nem modoroskodik, sem az egésznek a kommunikációját nem tolja túl. Végig kerüli a pátoszt, a hatásvadászatot, a nagyotmondást. Egyszerűen elmeséli, hogy neki milyen élményt jelent a hegedülés; amit láthatóan (vagy hallhatóan) elég régóta és elég jól csinál.

Nem, továbbra sem várjuk el egy politikustól, hogy hangszervirtuóz, Nobel-díjas tengerbiológus, vagy akár a filatélia legnagyobb specialistája legyen. De ettől még impozáns és szimpi, ha erőfeszítést téve, de görcsös erőlködés nélkül, ha látványosan, de nem üres PR-célból, képes valamilyen más területen, így például a zenében is komoly teljesítményt nyújtani. Vannak még ilyen példák (érdekes módon a döntő többségük Amerikában), csináltam is róluk egy rövid videóösszeállítást. Szívesen. ?

Vezető kép: Horváth Péter Gyula/PS