Halál a fehérekre!

Itt az ideje, hogy nagyon határozottan elkezdjünk ragaszkodni józan eszünkhöz, mert szükségünk lesz rá. Theresa May, az Egyesült Királyság, vagyis Anglia miniszterelnöke kijelentette afrikai körútja során, hogy támogatja a dél-afrikai kormány és politikai elit azon ötletét, hogy bármiféle kompenzáció nélkül kisajátítják a termőföldeket az azokat tulajdonló, fehér bőrű dél-afrikai állampolgároktól, akik ezidáig földjeiket saját kezűleg művelték, és szétosztják a fekete bőrű dél-afrikai állampolgárok között.

A folyamat már elkezdődött a fekete bőrű politikai elit lelkes támogatásától és üdvrivalgásától kísérve, azzal a demokratikus metódussal, hogy egyes fekete bőrű dél-afrikai állampolgárok felkeresik éjszakánként az otthonaikban a farmtulajdonos, fehér bőrű dél-afrikai állampolgárokat és megkínozzák, majd legyilkolják őket. 2017-ben jóval több, mint négyszáz, fehérek által birtokolt farmot támadtak meg, a halottak száma több száz, a sebesülteké közel ezres nagyságrendű. Theresa May szerint ez a folyamat lehet átlátható és legális, valamint történhet demokratikus keretek között is.

Mandela és de Klerk Nobel-békedíjat kaptak 1994-ben azért, hogy együtt szabadították meg az apartheidtől Dél-Afrikát. Ne felejtsük el, hogy a fehérek többsége is ezt a politikát támogatta, annak reményében, hogy tényleg egy jobb, szabadabb világ következik, tényleg létrejöhet az ún. szivárványnemzet. Azóta már persze tudjuk, hogy Nobel-békedíjat olyan látszateredményekért vagy politikai programokért szokás adni, amelyek garantáltan lényegesen nagyobb problémákhoz és tragédiákhoz vezetnek, mint amilyet kezelni akarnak.

Fokváros, 2018. július 24.
Az újonnan leleplezett Nelson Mandela néhai dél-afrikai elnök és Nobel-békedíjas politikus szobrával fényképezkednek emberek Fokvárosban 2018. július 24-én. A szobrot pontosan arra az erkélyre helyezték, ahol Mandela első nyilvános beszédét tartotta az 1990-ben történt szabadulását követõen. (MTI/EPA/Nic Bothma)

Elnézést a szatirikus hangnemért, de van a butaságnak és az alkalmatlanságnak – ami ráadásul ambiciózus embertelenséggel is párosul – egy olyan foka, amit az értelem nehezen bír már el. Több, mint négymillió fehér ember él Dél-Afrikában, egy olyan országban, amelyben egy pont olyan fajüldöző rezsim alakul ki éppen, amelyet negyedszázada megszüntettek. Miután ebben az országban fehérek az áldozatai és feketék az elkövetői a nagyüzemi népirtásnak, a jelenleg hanyatló és láthatólag őrült észak-atlanti civilizáció, amely mégiscsak a fehér ember civilizációja, semmit nem tesz, erejéből még egy erőtlen tiltakozásra sem futja. Mondjuk az angolok annak idején a későbbi huszadik század összes rémtettét kipróbálták a búrokon, érthető tehát, hogy most is együtt tudnak élni búr asszonyok és gyerekek megerőszakolásával és legyilkolásával. A hagyomány kötelez.

A sok generáció óta ott élő afrikai fehérek újabban rendszeressé váló legyilkolása, kirablása, elüldözése okaként szokás az európai gyarmatosítást és annak embertelenségét, elfogadhatatlanságát felhozni. Azt nem szokás felhánytorgatni, hogy akkoriban a fehér emberek egymással is ezt csinálták, valamint a gyarmatosítás előtti Afrikában a törzsek szintén nem az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának maradéktalan betartásával szervezték életüket. Ennek is különösen jó példája Dél-Afrika, ahol a ma ott élő fekete (zulu) törzsek körülbelül az európai emberrel egy időben kezdték el meghódítani (északról vándoroltak be) az állam mai területét, egyúttal az ott élő, őslakos hottentottákat és pigmeusokat szorgalmasan kiirtani, hogy aztán a Véres-folyó mellett 1838-ban csúnyán kikapjanak az északi irányba hódító búroktól. Tehát nyugodtak kimondhatjuk, 130 cm felett senkinek nem jár Dél-Afrikában föld vérségi alapon.

A fehér embert Afrikában a második világháborúig katonai ereje és azzal kivívott tekintélye tartotta életben. Amikor a háború után a nagyhatalmak és egykori nagyhatalmak látványosan feladták a pozícióikat, és csak arra ügyeltek, hogy mások térfoglalása ne veszélyeztesse a gazdasági érdekeiket, amikor a gyarmatosítás már csak aktuálpolitikai teher volt és nem sikeres gazdasági vállalkozás, akkor ez a tekintély azonnal elveszett.

Afrika története, a számtalan törzsi kultúra pusztulása, az afrikaiak eredeti életformájának brutális szétverése nem tananyag az európai iskolákban. Ahogy az sem, hogy ehhez mennyiben járult hozzá a népességrobbanás, amely szétvetette az eredeti törzsi közösségeket. Mint ahogy az szintén nem, hogy a következményekkel nem számoló, nyakló nélküli gyógyszer- és élelemsegélyezés vezetett el ehhez a népességrobbanáshoz. Azok a hadurak, törzsi vezetők, diktátorok, akik ma Afrikát uralják, jelentős részben a nyugati hatalmakkal és korábban a Szovjetunióval, újabban Kínával és az oroszokkal folytatott hatalmi játszmákon szocializálódtak. Azokat a fegyvereket is tőlük kapták, amelyekkel az országukon belül a saját törzsükkel ellenséges törzseket irtották, és amelyekkel a szomszéd „országok” törzseivel háborúztak.

Az angolok, akik a sikeres gyarmattartás mesterei voltak erejük és tekintélyük egykori csúcspontján, ma a teljes eljelentéktelenedés útját járják. Maradék reputációjuk csak arra jó, hogy a miniszterelnökük megtámogasson egy fehérember-ellenes pogromot, amely a helyi fehér emberek élelmiszertermelésben játszott központi szerepe miatt tovább mélyíti majd Dél-Afrika gazdasági és társadalmi válságát. Valamint további precedenseket teremt Afrikában más, etnikai alapú népirtásokra, hiszen ha a fehéreket el lehet úgy üldözni, ki lehet úgy irtani, hogy az európai hatalmak azt jóváhagyják, mint történelmi bűnöket orvosló helyes cselekedeteket, amely jelenkori problémákra megoldás, akkor ki fogja megvédeni a feketéket? Európában ismeretlen vagy rég elfeledett törzsi háborúkért is lehet majd revánsot venni? Nem mintha eddig nem ez folyt volna szinte mindenütt Afrikában, de a fehérek közös és teljesen kiirtható ellenséggé nyilvánítása azonban csak fokozza ezt az őrületet.

Az Egyesült Királyság miniszterelnöke ugyanis jól láthatóan a szélsőliberális eszmerendszer terjesztésének, propagálásának szándékával tesz afrikai körutat. Az otthon is szélsőliberális utakon járó, elvileg konzervatív brit kormány olyan elveket, olyan politikai álláspontot képvisel, amely nyilvánvalóvá teszi az afrikai vezetők szemében, hogy már ők vannak felül, Európa fél tőlük, nincs ereje és mersze ahhoz, hogy bármit is számon kérjen rajtuk.

A mainstream európai sajtó is nagyon óvatosan bánik a dél-afrikai és zimbabwei fehérek ellen elkövetett gyilkosságokkal, rablásokkal és azzal, hogy tulajdonképpen nyílt állami politikával akarják őket elüldözni a szülőföldjükről. Mindenáron meg akarják óvni az európaiakat attól az információtól, hogy a világ miként változott meg. Pontosabban, hogy nem változott meg, és továbbra is, mint mindig a történelemben, az erősebbnek lesz igaza. Az európai elit abban az álomvilágban akarja tartani az európai embereket, hogy védett helyzetben vannak, hogy a hidegháborús, kétpólusú világrend abszurd biztonsága még tart. Ahogy azt sem veszik tudomásul, hogy a fehér ember kivételezett helyzete véget ért, tekintélye eltűnt; a különböző rasszok és törzsek, új birodalmak, akik éppen feljövőben vannak, úgy tekintenek Európára, mint a tizennyolcadik, tizenkilencedik század európai politikusa, tőkése Afrikára, Ázsiára, Dél-Amerikára: meghódítandó erőforrásként, szűzföldként.

Annak az elfogadása, hogy az évszázadokkal korábban szerzett gazdasági pozíciók, tulajdonjogok, ha ott helyben élő fehér emberek a birtokosaik, következmények nélkül elvehetők, egy nagyon csúszós, hosszú lejtőn való megindulás első lépése. Az afrikai feketék és az arabok számára ezidáig világos volt, hogy az európaiak a gazdasági pozíciókat megvédik, vagy ha más nem, akkor végül az amerikaiak. Az ezredfordulóig soha nem maradt igazából megtorlatlan a fehérek elleni támadás; ha a keresztényeket nem is, a fehér bőrű embereket a nyugat mindig igyekezett megvédeni, mert nyilvánvaló volt, hogy a fehérek szabad legyilkolhatósága nagyon-nagyon veszélyes precedenst teremt. A kétezres évek liberális szelei azonban ebben is változást hoztak: Európa számára már nem keletkeztet erkölcsi kötelességet az, hogy európai származású, egykor például brit uralom alatt élő fehéreket legyilkolnak vagy elüldöznek a több generáció óta birtokolt földjeikről. Hangsúlyozandó, hogy itt nem hatalmas farmok urairól, hanem alapvetően és személyesen is akár kétkezi munkát végző, tulajdonképpeni kisbirtokosokról van szó, akiknek a családja is dolgozik. Olyan emberek szimbolikus védelmét adja fel a nyugat és most a brit miniszterelnök, akik csak a helyi önfenntartásban és gazdaságban játszanak egyébként nagyon fontos szerepet, viszont értelemszerűen nem hajtanak semmi hasznot a nemzetközi tőkének. Sőt, ha eltűnésükkel radikálisan csökken az élelmiszertermelés ezeken a területeken, az ide irányított segélyeken az élelmiszeripari multinacionális vállalatoktól fognak élelmiszert vásárolni.

A szélsőliberális dogmák szerint az is kimondhatatlan, hogy a helyi fekete lakosság a több generációs mezőgazdasági alkalmazotti lét ellenére sem alkalmas arra, hogy olyan gazdasági és társadalmi kereteket hozzon létre, amelyben képes működtetni a fehérektől elvett földterületen a fehérektől elvett infrastruktúrával az élelmiszertermelést.

Amikor egy kép tényleg többet mond ezer szónál! (Theresa May)

Persze nem csoda, hogy az európai fehér politikusok nem éreznek semmi sorsközösséget az afrikai fehérekkel, hiszen a saját népükkel kapcsolatban sem éreznek ilyesmit. Ezek a politikusok azok, akik most Európában arra próbálják rászoktatni a fehér embereket, hogy más vallású és más rasszhoz tartozó embertársaik általi rendszeres legyilkolásuk és kirablásuk a világ folyásának természetes része. Ezt az egyre inkább közismert tényt Theresa May csak megerősítette a fajüldöző dél-afrikai rezsim vezetőinek.