Tiszta szívvel – negyven éves a legendás, örök lázadó Inconnu Csoport
Radikális rendszerváltók voltak, elvtárspukkasztók. Sok bátor demonstrációt szerveztek és ők faragták meg (folyamatos rendőrállami zaklatás mellett) az ismert 301 kopjafát a köztemetőben. Aztán kiszorultak vagy csalódottan és önként távoztak a politikából a modellváltássá silányult átmenet során. Végignézték, ahogy a kommunista apparátus átmenti magát. Ma 40 éves a legendás Inconnu Csoport! Isten éltesse őket! Molnár Tamás gondolatait érdemes elolvasni!
Negyven esztendős a legendás, de a szélesebb közvélemény által nem igazán, nem eléggé ismert Inconnu, amely a rendszerváltás valóban radikális csoportjai közé tartozott. Az Inconnut a tavaly elhunyt Bokros Péter(emlékező cikkünk itt), Molnár Tamás és Csécsey Mihály alapították, eleinte Szolnokon működtek, de később felüldözték őket Budapestre, miután a vidéki városban teljesen ellehetetlenítette őket a rendőri zaklatás. Az állambiztonság természetesen már a kezdetektől fogva megfigyelte őket, „Amatőrök” fedőnéven indítottak ellenük akciót, és mindent megtettek a lejáratásukra, bomlasztásukra.
A fővárosban az Inconnu több rendszerváltó, rendőri ellenreakciót kiváltó megmozdulásban összedolgozott a szamizdatosokkal, és baráti kapcsolatba került a legendás, a megalkuvást elutasító, valódi antikommunistával, néhai Krassó Györggyel.
Huth Gergellyel és Kerekes Andrással közös filmünkben, a Lejáratás és bomlasztásban megszólaltattuk Molnárt Tamást, aki bátran és érzékletesen beszélt arról, hogyan manipulálta az MSZMP a rendszerváltást, és hogyan üldözte, provokálta, bomlasztotta állambiztonságával azokat a radikális mozgalmakat, amelyek veszélyesek lehettek a ma már egyre világosabb háttéralkukra. Molnár arról is szólt, hogyan ismerték fel a formálódó SZDSZ és MDF valódi, valódibb arcát, és hogyan jöttek rá arra, egyik párttal sem akarnak közösködni.
Filmünk teljes egészében megtekinthető, 26:30-tól látható az Inconnu története. A letölthető változat sok háttéranyaggal itt érhető el: lejaratasesbomlasztas.hu
„Művészként túlzottan politikusok voltunk. Politikusként túlzottan művészek”
– írta most Molnár Tamás a negyvenedik évfordulóra megosztott posztjában, amelyből most hosszabb részleteket idézünk.
Inconnu: Az „örök átmenet” lázadó gyermekei
„Azt is mondhatnánk, hogy naiv, idealista és romantikus lelkületünkkel, az >örök átmenet
Elhittük, hogy létezik még belterjes civilizációnkban és kultúránkban a humánum, a szeretet, a szépség, a harmónia, a jóság és józanság fennkölt világa. Álmainkban elhittük és elképzeltük, hogy létezik még igazságos, becsületes, bölcs, gondoskodó és szerethető földi hatalom és állam.
Elhittük, hogy őszinte érzelmeinkkel és szenvedélyeinkkel megváltoztathatjuk ezt az alapjaiban megrontott és elromlott világot.”
A megalapítás, az üldözött lét, az ellehetetlenítés
„Egy távoli szolnoki estén, az ottani művésztelep csoportos magányában megszületett az ötlet. Ismeretlenséget takaró nevünk ötlete. Akkoriban már felbontották leveleinket és csomagjainkat, esténként szürke arcú nyomozók követtek, munkahelyünk vezetőit, családtagjainkat és barátainkat egyre kíméletlenebbül faggatták a rendszer belügyes zsoldosai.
Inconnu lett az üldözött név, amely kerülő úton ugyan, de mindig célba ért. Aztán lassan fojtogatóan bezárult a kör, a külső körülményeket tekintve ránk kattant a diktatúra bilincse. Munkahelyről munkahelyre vándoroltunk, aztán mindenhonnan kirúgtak bennünket.
Ellehetetlenedett körülöttünk minden, először országos kiállítási tilalommal, majd szintén országos munkavállalási tilalommal sújtottak bennünket.”
A legizgalmasabb évek – fiatalok és a forradalmi ellenkultúra
„A fővárosban akkoriban –a ’80-as évek közepén-, már javában forrt, rotyogott, pezsgett az ellenkultúra. Írók, költők, festők, szobrászok, zenészek, filmesek és színészek tartottak tükröt a rogyadozó hatalom borostás, eltorzult képébe. Klubokban, művelődési házakban, presszókban, sőt magánlakások titkolt zugaiban szerveződött a sokrétegű, sokszínű nemzeti ellenállás.
A Kaposvári Színház, az Egyetemi Színpad, a Szabad Európa Rádió, a Rakpart Klub, a Fekete Lyuk, a József Attila Kör, a táncház mozgalom, Horváth Misi, Zsille Zoli, Csengey Dénes, Cseh Tomi, Cserhalmi Gyuri, Sándor Gyuri, Dinnyés Józsi, Bucz Hunor és a többiek folyamatosan járták az országot, lazítottak és lázítottak.
A rendszernek két sebezhető Achilles-pontja volt. Az egyik a világra kitekintő új művészeti irányzatok és stílusok szabadságra vágyakozó kavalkádja, a másik 1956 eltitkolt és elhazudott forradalmának nyílt színi felvállalása. Az Inconnu mindkét irányt bátran és radikálisan bevállalta.”
Önjelölt kerekasztal, az elrabolt rendszerváltás
„Drámai volt megtapasztalni az igencsak alpári népi - urbánus vitát, a gyűlöletet, a szembenállást és marakodást. Aztán a kollektív árulásra felkerült a korona: az önjelölt ellenzéki kerekasztal lovagjai lepaktáltak az egyetemes emberi történelem legnagyobb és legsuttyóbb, véreskezű gazembereivel. A végső csattanó a június 16.-i temetési színjáték –ami már teljes egészében titkosszolgálati végjátszma volt-, az állampárt szerecsenmosdatása.
A téren ott tolongott az átvert, szerencsétlen tömeg, az álszent gyilkosok pedig ott álltak révedezve saját áldozataik ravatalánál. Ott álltak sírunknál, ők mondták meg ki voltál. Ott és akkor végzetesen beszoptuk a köpönyegforgató Maszopot! Ott és akkor mi már partvonalon kívülre kerültünk.
Mi lettünk azok a kirekesztettek, akiket az újonnan kinevezett politikai garnitúra még a 301-es parcella közelébe sem engedett. Nem tehettük be még a lábunkat sem az általunk megfaragott kopjafákhoz. Nem teljesült, nem teljesülhetett semmi az egykori álmainkból. A posztkommunizmus elindult végzetes útjára, a hajóágyú elszabadult.
A kommunista vezetők nem kerültek börtönbe, nem lettek örökre eltiltva a közügyektől, nem lett vagyonelkobzás. Nem lett teljes körű elszámoltatás, nem kerültek nyilvánosságra az ügynöklisták, nem lett felmérve az államvagyon, nem lett földosztás.”
Örök békeharcra ítéltetve?
„A csalódottságokkal telített évtizedek alatt azért akadt két-három szép és felemelő pillanat. A 2000-es évek elején csodálatos volt a polgári körök nagyszerű mozgalma mellett kardoskodni és bábáskodni.
Felemelő volt összehozni a szétszakadt magyar értelmiséget a Visegrádi Disputák során. Később hittünk egy fiatal, tisztakezű és tekintetű generációban, amely új stílust, új lendületet ígért. Aztán jött 2006 morális forradalma, ahol azt reméltük, sikerül befejezni az alapjaiban elrontott rendszerváltást.
Az általunk kirakott Kossuth téri koporsóval megüzentük az utódpártnak és mindenki másnak: - Innen már nem lesz feltámadás. És az üzenet váteszi módon beteljesedett. Lassan és szisztematikusan minden összeomlott. Zsákutcák és vargabetűk között vergődtünk, örök „békeharcra” ítéltettünk.
Az önsorsrontó, fanatizált gyűlölet behatolt a hétköznapjainkba. A központosított, kézi vezérelt politika átvette az irányítást az élet teljessége felett.”
Nyomtalanul eltűnni – mint Rákóczi névtelen talpasai
„Nem kellenek ide az önzetlen, szerény, alázatos és áldozatvállaló honpolgárok.
Valami hasonlót élhettek át Rákóczi névtelen talpasai, Kossuth magukra hagyott katonái, a háborús frontvonalak arctalan hősei vagy 1956 mindmáig ismeretlen utcai harcosai. Az Inconnu kirekesztett tagjai felett eljárt az idő, tetteiket elhantolta, maga alá temette a szelektív emlékezet.
Lassan, csendben, keserűen, csalódottan, olykor nélkülözve mind elmennek majd a semmibe. Torzóba merevedett életükkel belefekszenek abba az egykor sokat emlegetett hatodik koporsóba.
Furcsa, hogy éppen az borítja rájuk a szemfedőt, akiben egykoron bizakodtak. Furcsa, hogy ez az önbeteljesítő névválasztás lesz végül a közös sorsuk és vesztük. Ismeretlenek voltak és maradtak. Nyomtalanul eltűnnek majd a történelem vad viharában.”
Kemény, tűpontos szavak, radikális gondolatok. Molnár Tamás negyven év után keserűen látja a múltat és a jövőt. A magunk részéről viszont nem bólintunk rá erre a nyomtalanságra.
Az Inconnu olyan rendszerváltó csoport volt, olyan elképzelésekkel és tettekkel, amit mindig vállalni lehet, amire mindig emlékezni kell.
Róluk nem fognak államilag támogatott könyveket írni, éppen ezért kötelességünk, hogy legalább mi, így egymás között emlékezünk arra, amit képviseltek, képviselnek a mai napig.
Fotók: Horváth Péter Gyula/PS, archív felvételek: Fortepan.hu
