Pesti Srácok

„Megátkoz titeket az én székely Istenem” – Major Tamás és a Nemzeti Színház elpusztítása

„Megátkoz titeket az én székely Istenem” – Major Tamás és a Nemzeti Színház elpusztítása

Többen kérték, hogy írjunk a Nemzeti Színház elpusztításáról, amikor a Major testvérekről publikáltam a cikkeimet. Megtettük: ma sem tudjuk pontosan, ki adott parancsot a kultikus épület lerombolására, de a tény, hogy a hatalom rendelte meg. A visszaemlékezések szerint Kádár János, Aczél György és Major Tamás is pártolta a pusztítást, hogy ezzel a szimbolikus tettel is leszámoljanak a múlttal. Őze Lajos szerint elviselhetetlen volt a csönd, a legenda szerint színésztársa, Bihari József azt mondta: „Megátkoz titeket az én székely Istenem”. Közben Majort kitüntették, Ungvári Tamás pedig óriási interjúban ünnepelte az MSZMP KB-tagját.

„Megjutalmazták a Nemzeti Színház bontásában részt vett katonákat” – lelkendezett a Népszabadság 1965. 04. 30-án. „Csütörtökön befejezték a Nemzeti Színház épületének bontását. <…> összesen mintegy 35 000 tonna anyagot mozgattak meg, 11 000 köbméter falat kellett lerobbantaniuk és elszállítaniuk. Ezenkívül mintegy 12 000 tonna vasszerkezet robbantását, darabolását és rakodását végezték el a katonák.

A bontást ma már nevezhetjük a nevén is: pusztításnak, robbantásnak, merényletnek – ebben most talán pártállástól függetlenül mindenki egyetért. Ahogyan a diktátor szerepe is megkerülhetetlen. Néhány éve a Magyar Narancsban is arról írt az amúgy általam (is) nagyra becsült Legát Tibor, hogy

PestiSracok facebook image

Nem kevesen gondolkodnak így, de kár lenne elhallgatni a sokak által még ma is visszasírt kultúrfőnök, Aczél György és Major Tamás szerepét.

Reménytelen volt az ellenállás

A különleges, szimbolikus szereppel bíró Nemzetit 1965. április 13-án robbantották fel. Bár többen tiltakozó leveleket, beadványokat írtak, az ellenállás reménytelen volt.

A Nemzeti Színház bontási munkálatai /MTI Fotó: Fényes Tamás

Major Tamás pártolta a pusztítást

„Tiltakozni? Ellenállni? ’56 retorziója még a lelkekben élt, csüggedt volt a társaság. Ki és hová mehetett volna? Arra emlékszem jól, hogy Major pártolta a pusztítást. >Avult a színház, itt nem lehet modernül játszani.<” – idézi Raksányi Gellért színészt a téma avatott kutatója, Ablonczy László a Hitelben megjelent tanulmányában. Major ugyan ekkoriban már nem volt a Nemzeti igazgatója, hiszen még 1962-ben leváltották, de kétségtelenül volt annak üzenete, hogy nem sokkal a robbantás előtt kitüntették.

„A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa felszabadulásunk 20. évfordulójára a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntette ki MAJOR TAMÁST, az MSZMP KB. tagját a Nemzeti Színház főrendezőjét” – tudósította az olvasókat a Film Színház Muzsika 1965. 04. 02-án. Tökéletes időzítés.

Major Tamás / Fotó: Fortepan.hu

Ezután már „csak” a közvéleményt kellett „megdolgozni”: „Megváltozik a város képe is. A Belváros tulajdonképpen kihúzódik majd a Városliget széléig, s az ott felépülő új Nemzeti Színház már kifejezetten belvárosi kulturális objektum lesz” – mesélt a nagy, már nem is öt, hanem húszéves tervekről Sarlós István, a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottságának elnöke a Népszabadságnak. Persze az egészből nem lett semmi.

Ugyanő volt az, aki egy évvel azelőtt, még 1964 februárján a tévében mesélt a Nemzeti elköltöztetéséről, kinek másnak, mint a megbízható ügynök-elvtársnak, Szepesi Györgynek (a másik lehetséges riporter az egykori agitpropos hadnagy, Vitray Tamás lehetett volna).

Őze Lajos: Néma csönd és egy öreg színész átka

„Háromnegyed tizenegy volt, az EMKE-nél álltam – emlékezett egy interjúban szintén Ablonczynak színészzsenink, Őze Lajos. – Hatalmas tömeg állt néma csöndben. Csak a rendőrök hangoskodtak: menjünk arrébb! Senki se mozdult. A díszletraktárral kezdték: hatalmas döndülés, majd porfelhő következett, és a tömeg rendíthetetlen mozdulatlanságban, némán állt tovább.

Tudjuk, hogy a kádári propaganda is több csatornát használt a népbutításhoz. A humorral (vagy inkább valami affélével) operáló, ezért cselesen manipuláló Ludas Matyi aktuális számaira mindig érdemes rálesni.

A Ludas Matyi szerint sem volt mit sajnálni

Szokás szerint a „születésétől” (1945) fogva gátlástalan, ha kellett a kulákságot, a svábságot, a papságot, a kereszténységet vagy az éppen aktuális, kiirtandó, üldözendő ellenséget lejárató hetilap is kivette a részét a küzdelemből.

Miután a színházat felrobbantották, sokak vittek haza darabokat az épületből, a kellékekből (több színész is). Nyilván kihagyhatatlan poén volt a Ludas szerkesztősége számára.

„Nem tudom, észrevették-e már: az utóbbi hetekben újfajta gyűjtő-szenvedély ütötte fel a fejét szép fővárosunkban. Aki csak valamit is ad tősgyökeres pesti-mivoltára, darabokat gyűjt a Nemzeti Színházból. <…> Van, aki vitrinje legfeltűnőbb helyén Kállay Ferenc utolsó masztixos-üvegét őrzi, más számára már csak a honfibú maradt:

– írta Rácz György a hetilap 1965. 04. 22-ei számában. Az üzenet világos, de azért lefordítom: csak a reakciósok bánkódnak, szegény sértett Rácz elvtárs csak visszautasított darabjára gondol.

Major Tamás, az Úr hangja

Ungvári Tamás (aki felajánlotta a szolgálatait az állambiztonságnak), a diktatúra társutasa sem véletlenül választotta ezt a pillanatot arra, hogy interjút készítsen héroszával, Major Tamás elvtárssal. A beszélgetés április 27-én jelent meg a Tükörben, és stílusáról a középkorúaknak és idősebbeknek Lakat T. Károly és az ő borzalmas öltönye ugorhat be. Az interjúból kiderül, hogy nem kell bánni a Nemzeti lerombolását, mert Major magában testesíti meg...

„Az Úr hangjával beszélgettem. Hét óra hét perctől háromnegyed nyolcig, s aztán háromnegyed tíztől Major Tamás az Úr hangja a Tragédiában. <…> Major a Nemzetiben kezdte, 1930-ban. ösztöndíjasként. S ma is a Nemzetiben van, egy kicsit ő a Nemzeti – már az épületet is lebontották a hajdani ösztöndíjas feje fölül, de ő magában hordja ennek az ember- öltőnyi NEMZETI SZÍNHÁZNAK egész történetét, színészként, igazgatóként, rendezőként, statisztaként.

1930-tól 1944-ig nem akadt igazgató, aki ne akart volna neki felmondani mint tagnak, s 1945-től máig sem akadt a Nemzeti Színháznak olyan tagja, aki borús, sértett, fáradt vagy ingerlékeny pillanatában ne akart volna felmondani Majornak, mint igazgatónak, főrendezőnek, kollégának. A közönsége az egyetlen, amelyik zavartalanul szereti.”.

„A Nemzeti Színház újjáépítésének históriája azonos a magyar színház és politikai történet legszebb fejezeteivel.. Rátkai, Bajor, Csortos, Bartos Gyula áll Major mellé, s persze az ő nemzedéke is: Várkonyi, Gobbi, Olthy Magda, Ungvári László. S következik Major igazgatásával olyan tíz esztendő, amire diákként és egyetemistaként csak borzongva tudok visszaemlékezni.

Majd a rajongó cikk végén: „Major valószínűtlenül egységes ember. Az Oppemheimer ügyben órákig ül a színpadon, némán olyko, a figyelem szigorú feszültségében. Nézem. Ez ugyanaz az ember, aki volt szovjet professzor és Mefisztó, lakáj és király, úr és szolga. Átváltozik és mégsem. Az Úr hangjával beszélgettem.” – fejezte be Ungvári.

Mivel zárhatnánk? „Polgári humanizmus az álhumanizmus. A mi humanizmusunk az igazi humanizmus” – mondta az „Úr hangja” 1957-ben az MSZMP zárt KB-ülésén, amikor a megtorlásról beszélgettek az elvtársak. Az ő humanizmusuk az diktálta, hogy robbantsák fel a Nemzetit. Megtették, mert megtehették. Szobra pedig ott figyel a sokat támadott új épület mellett...

Fotók: MTI

Ajánljuk még

A külkeres fia is jól keres: Geszti Péter, a kádergyerek, avagy a KISZ KB VIT-vágtájától a Nemzeti Vágtáig

A Hálózat 2020 április 12.
Milliárdokat költött a Postabank a kilencvenes években arra az agresszív, kikerülhetetlen reklámkampányra, amely mögött az Akció nevű vállalat és Geszti Péter állt. Ők is tevékeny részesei voltak annak, hogy a bank zavartalanul menetelhetett a bukás felé – állami tízmilliárdokkal kisegítve. Noha Gesztit a sajtó következetesen valamiféle self made man-ként építette fel, ez hazugság. Apja, a neves rádiós-tévés szerkesztő vitte be a tévébe, anyja pedig a Chemolimpex, majd a Taurus cégek külkereskedője volt, később fia után ő is a Danubius Rádióhoz került. Geszti tévés apja a halála előtt már a szovjet KGB és a magyar állambiztonság alá tartozó IPV vállalat főosztályvezetője volt, így elmondható, hogy mindkét felmenője hírszerző-gyanús, de legalábbis hálózati állásokban dolgozott. Geszti zenészként barátjával, Berkes Gáborral futott be, aki hozzá hasonló kádergyerek. Utóbbi Berkes Péter őrnagy-író fiaként szintén kivételezett helyzetben volt, apja eleinte propaganda-regényeket és cikkeket írt, majd ifjúsági író lett belőle, hasonlóan a katpolos Berkesi Andráshoz. Berkes Gábor is szerethette a Néphadsereget, mert első együttesét Lobogónak hívták, amelyet a katonaság lapjában mutattak be. Utána kezdett az Első emeletbe, amelynek szövegírója Geszti lett. Geszti a rendszerváltás idején lépett be az Akcióba, amelyet a KISZ-hez közeli rádiósok alapítottak, és amelynek első nagy haditette a KISZ KB által támogatott VIT-vágta levezénylése volt. Folytatjuk a Postabank történetét.

Így történt a Pápay-klán lemészárlása a dunaszerdahelyi Fontana bárban – Hihető vajon Bodoky Károly vallomása? (Videó)

Az alvilág titkai 2024 március 19.
Az 1999. március 25-én, a dunaszerdahelyi Fontana bárban történt tízes gyilkosság ügyében beismerő vallomást tett az egyik elkövető, a rimaszombati Bodoky Károly. Vallomásában mindent a Turek néven ismert magyarországi maffiózóra, valamint néhai Szamaránszky Árpádra (alias "Paprika") kent. Bodoky állítja: ő Kalasnyikovval sakkban tartotta a Fontana földszintjén a vendégeket, míg az emeleti kártyaszobában Kalasnyikovokból 117 lövéssel szitává lőtte Turek és Paprika a Pápay-klán főnökét, Pápay Tibort és kilenc alvezérét. Bodoky vallomása kerek, logikus, krimiszerű fordulatokkal teli, ám hihetünk-e neki? A szlovák ügyészek mindenesetre nem igyekeznek vádba foglalni a vallomás tartalmát.