„Zsidók már nem voltak, magyarok sohasem lettek!” – Dénes Béla Rákosiékról és az ÁVH vezetéséről
Vannak tabutémák. Ilyen az, hogy mekkora szerepet játszott a magyarországi zsidóság egy része a sztálinista rémuralom kiépítésében és fenntartásában. Azt gondoljuk, ha már jogosan ennyit beszéltünk és beszélünk a magyarság felelősségéről a magyar zsidók elpusztításában, akkor azt is nézzük meg, hogy mi történt a második világháború után. A további párhuzam is adott: amíg a nyilasok mögött Berlin, addig Rákosiék mögött Moszkva állt. Bábok voltak és bűnözők. Dénes Béla a magyarországi cionista mozgalom egyik vezetőjeként került Rákosiék börtönébe, rab, majd börtönorvos lett, és később kendőzetlen őszinteséggel írt erről az időszakról. Ha én mondanám azt, amit ő írt, menthetetlenül antiszemitának bélyegeznének. Pedig nem vagyok az. Viszont nagyon tudom tisztelni ezt a mélyen humanista orvost, akinek volt bátorsága megfogalmaznia azokat a gondolatokat, amely után sokan árulónak bélyegezték. „Semmi közük a zsidósághoz, mint ahogy semmi közük nem volt a magyarsághoz sem. Ráterpeszkedtek a magyarság nyakára és, ha kisebb mértékben is, a zsidóságra is” – írta Rákosiékról.
Ha valaki megkérdezné, hogy melyik az a könyv, amelyet az ÁVÓ-val, az ÁVH-val kapcsolatban ajánlanék, akkor jó eséllyel Dénes Béla újságíró-orvos memoárját mondanám talán először. Szeretem az olyan önéletírásokat, amelynek szerzői nem esnek az önimádat, önigazolás, nagyzolás csapdájába, hanem pontosan és bátran írnak a múltról – Dénes műve pontosan ilyen.
Ráadásul olyan állításokat, megjegyzéseket is felvállalt, amelyek miatt már 1957-ben komoly támadások érték, miután kendőzetlen nyíltsággal írt cikkeket arról a kozmopolita, jelentős részében zsidó származású társaságról, amely a diktatúrát és az ÁVÓ-t, ÁVH-t irányította, és rátelepedett Magyarországra és a magyar zsidóságra.
Az 1904-ben született dr. Dénes Béla a magyarországi cionista mozgalom egyik vezéralakja volt, diákként csatlakozott a Szociáldemokrata Párthoz, majd annak cionista szervezetének, a Poalei Cijónnak lett a tagja. A politika mellett a magyar irodalom terén is kiemelkedőt alkotott, 1935-ban ő és Radnóti Miklós szerkesztette a Korunk antológiát, amelyben tizenkét fiatal költő is bemutatkozott. Néhány név: Radnóti, Weöres Sándor, Zelk Zoltán, Sértő Kálmán, Vas István.
Dénes Bélát a negyvenes évek elején internálták, aztán rendőri felügyelet alá helyezték, majd 1944-ben újból internálták.
„Kistarcsáról svéd útlevéllel, svájci és san-salvadori védettséggel, illetve állampolgársággal – amit természetesen a cionista mozgalom szerzett számomra – szabadultam, 1944 őszén, a Lakatos-kormány alatt. Mivel részese voltam a svájci hamisvédlevél-akciónak, és a nyilasok halálra kerestek, a felszabadulás előtti utolsó két hónapot tizenheted magammal egy pincében töltöttem.”
Lánytestvére nem volt ilyen szerencsés: a Maros-utcai zsidó kórházban gyilkolták le – a vérengzés a hírhedt Kun András minorita szerzetes csapatához köthető.
Rákosi: Vagy én vagy maga kerül börtönbe
Dénes Béla 1945 után az országos pártként bejegyzett Ihud Mápáj vezetője volt, a hatalomra törő, de ekkor még a koalíciós idők játékait játszó Rákosi Mátyás behívatta, és azt mondta, kétféle jövőt tud elképzelni: vagy ő vagy Dénes kerül börtönbe. Utóbbi történt meg.
Dénest és társait 1949-ben cionista tevékenység miatt tartóztatták le, és a vád nem is volt alaptalan, több száz fiatalt szöktettek ki az országból. Bár a hatalom eredetileg nagy, látványos perre készült, a Rajk-féle belső leszámolás miatt minden a háttérbe került.
Mondhatjuk, hogy végül viszonylag olcsón megúszták: az elsőrendű vádlott Dénes közel öt évet töltött börtönben, előbb rabként, majd raborvosként. 1954-ben szabadult, 1957-ben ment Izraelbe, emlékiratát már ott, 1958-ban írta meg, két évvel később elhunyt. Műve 1991-ben jelent meg magyarul, Schmidt Mária szerkesztette és írt hozzá utószót. Dénes özvegyétől kapta meg ehhez az írásbeli felhatalmazást. (Magáról a cionista perről több cikk megjelent, Novák Attila tanulmánya a Betekintőben olvasható).
Hiába kérte Kéthly Annát
Dénes Béla a negyvenes években tisztában volt azzal, hogy előbb-utóbb rá kerül a sor. Végül 1949 tavaszán szerzett útlevelet, és felkereste azokat a barátait, akiktől el akart búcsúzni. Köztük volt Kéthly Anna, a szociáldemokraták feddhetetlen politikusa: „Kéthly Annát feleségemmel együtt kerestem fel a Parlamentben, nemcsak azért, mert tiszteltem, becsültem és szerettem, és nem is azért, mert Kéthly mindig fenntartás nélkül kiállt a cionizmus mellett, hanem sokkal inkább, mert Kéthly Anna volt jóformán az egyetlen olyan szociáldemokrata vezető és ideológus, akinek hitében, tisztességében, becsületességében sohasem csalódtam – nem úgy, mint pl. Peyerében, Bán Antaléban, Szakasitsról és a többiekről nem is szólva. Kérve-kértem Kéthlyt, menjen el, ameddig lehet. – Nem megyek, nem mehetek, egész életemet a magyar munkásságért való küzdelmeknek adtam, most nem hagyhatom cserben őket – válaszolta.” Nem is hagyta, nem sokkal később börtönbe zárták, életfogytiglanit kapott, és csak a Nagy Imre-kormány alatt került házi őrizetbe a nemzetközi tiltakozások miatt. Későbbi tudatos állambiztonsági lejáratásáról – amikor antiszemitának bélyegezték – Hankiss Ágnes írt munkafüzetet, én ebben a cikkben foglalkoztam az üggyel.
Hamvas Béla és beteljesült horoszkópja
Dénes később találkozott Hamvas Bélával is. „<...> szembejött régi barátunk, Hamvas Béla, az író és könyvtáros – aki többek között arról is híres volt Budapesten, hogy kiváló amatőr asztrológus és tenyérjós volt. Sohasem engedtem meg, hogy horoszkópot csináljon nekem s feleségemnek, vagy meg. nézze a tenyerünket. Túl sokat tudsz rólunk – szoktam mondogatni –, és ez már önmagában csalásra ad alkalmat. Minthogy azonban nagyon készülődtünk már az utazásra, végül is engedtem a kérésnek <…> Délben rövid időre hazaugrottam. Ott találtam a Hamvas Béla által jelzett horoszkópot egy hatalmas borítékban. Percek alatt átfutottam. <... > megakadt a szemem az egyik bekezdésen.
Körülbelül így szólt: terveit és szándékait keresztezi egy főleg fiatalokból álló szervezett csoport, s elérik, hogy célját csak hosszú évek után érje el.
Az utolsó időben sok vitám volt ifjúsági mozgalmi embereimmel. Arra gondoltam, velük lesz bajom. A börtönben aztán rájöhettem: a főleg fiatalokból álló szervezett csoport – nem az én ifjúsági mozgalmam, hanem – az ÁVÓ volt!”
Dénest napokkal később valóban letartóztatták, kendőzetlen őszinteséggel írt arról, hogy zsidó származású fogdmegeket küldtek érte: „A fotelból megfigyelhettem a nyomozókat, akik a könyvtárszobában dolgoztak. <…> A könyvtárszobában csak a csoport vezetője, egy fölfelé fésült hajú, telt képű, zsidónak látszó fiatalember maradt és két, ugyancsak zsidó társuk, akik azonban nem szóltak egy szót sem, csak a könyveket vizslatták. A csoport vezetője annál többet beszélt.
Mindenekelőtt örömének adott kifejezést, hogy végre sor került a cionistákra is. Eléggé soká tűrték ezeknek a kémeknek, árulóknak akciót, akik elbolondították a zsidó fiatalságot, mondta. <…> Én akkor még nagylegény voltam és megkérdeztem, hogy nyilvánvalóan zsidó létére, hogy mondhat ilyet? Erre hirtelen azt kérdezte: tényleg annyira zsidónak néz ki?”
Az Andrássyban először még nem bántották, feleségével próbálták zsarolni:
„<...> Az első, amivel mindjárt a második napon próbálkoztak, a feleségem hangja volt. A nyomozó részvéttel teli hangon közölte, hogy mivel a dolgok nem úgy mennek, ahogy várták, kénytelenek voltak behozni a feleségemet, és csak magamra vessek a következményekért. Mindjárt ki is nyitotta az ajtót, s én a harmadik szobából tisztán hallottam feleségem sírását és jajgatását, ahogy tiltakozott s kérte, eresszék el. És mégis, volt bennem annyi erő, magam sem tudom, honnét vettem, hogy így szóltam:
– Ugyan, hagyják már abba ezt az ócska gramofontrükköt!
A nyomozó vörhenyes haja nem volt olyan vörös, mint amilyen ő maga lett. Felugrott, odaszaladt az ajtóhoz, becsapta és soha többé nem kísérleteztek ezzel. <…>
Oly sok dolgot láttam, tapasztaltam, hogy azt kell mondjam, Mindszentynek volt igaza, mikor letartóztatása előtt írásba adta: bármit láttok aláírásommal, bármit hallotok a szájamból, ez az utolsó írás, amit szabadon, szabad akarattal írtam alá.”
Aranyi Sándort állapotos feleségével zsarolták
Tudjuk, hogy mind az ÁVH-n, mind a Katonapolitikai Osztályon (Katpol) is bevett szokás volt a családtagokkal, feleségekkel, gyerekekkel való zsarolás. Már korábban megírtam, hogy milyen játszmákban vett részt a későbbi Magvető-vezér Kardos György és hű beosztottja, Berkesi András lektűrszerző a Katpolon.
Talán Aranyi Sándor orvos-ezredes története a legkegyetlenebb: „Közölték vele, a feleségét annak ellenére letartóztatják, hogy terhes, s úgy megverik, hogy elvetél. Kihallgatója, Gáspár Márton előtte telefonált a pincébe, hogy Aranyiné vérzik-e már, majd kiabálni kezdett: »Megmondtam, addig ne bántsák, amíg nem kapnak utasítást!« Aranyi ekkor írta alá az első „vallomást”:
»Végül mindent aláírtam és egyetlen vágyam volt: minél előbb meghalni.«”
Nyilvánvalóan ezt a trükköt akarták Dénes Bélával is eljátszani. A sajtó 1949 júniusában számolt be Dénesék peréről, akik „embercsempészeknek” lettek bélyegezve. „A büntetőtörvényszék Hajdu-tanácsa többnapos tárgyalás után mondott ítéletet Dénes Béla volt újságíró társai bűnügyében – írta a Népszava június 22-én. – Dénes külföldiekkel történt megbeszélés alapján elhatározta, hogy több fiatalembert kiszöktet az országból. A kiszöktetettek száma meghaladta az ötszázat. A törvényszék ezért Dénes Bélát és Kerekes
A másnapi Kis Újság kicsit bővebben írt róla: „Elítélt embercsempészek – A büntetőtörvényszék Majzik-tanácsa tárgyalta dr. Dénes Béla volt újságíró és társai bűnügyét, akiket az államügyészség tiltott határátlépés elősegítésének bűntettével vádolt. Dénes, mint az Ihud Mapáj cionista frakció tagja, külföldiekkel történt megbeszélés után elhatározta, hogy a frakció több fiatal tagját kiszökteti az országból. Ilymódon négyszázan távoztak engedély nélkül külföldre. Kertész Sándor ügyvéd, az Achud Avoda cionista frakció elnöke és a Magyarországi Cionista Szövetség vezetője, ugyanilyen módon száz fiatalembert szöktetett külföldre. A törvényszék dr. Dénes Bélát és dr. Kertész Sándort 3-3 évi, Weisz Magdolna Veronikát 26 hónapi, Feld Menyhértet és Dienes Sándort 30-30 hónapi, Frankfurter Miklóst kétévi és nyolchónapi fegyházra, végül Felkai Aladárt hathónapi börtönre ítélt”.
A keresztény orvosok bántak vele jól
Mivel Dénesből később börtönorvos lett, ezért különösen érdekes, amit munkatársairól írt. „A börtönorvos, Vayk
Mindketten azt az igazi orvostípust képviselték, akiknek a pálya nem mesterség, hanem hivatás. A legutolsó gazemberrel, akinek gonosztetteit ismerték és megvetették, épp úgy bántak, mintha előkelő beteg lett volna. Nyíltan kimutatták rokonszenvüket a politikai foglyokkal szemben is.
Mindkettő keresztény volt, én pedig mindenekfölött zsidó és cionista, s mégis, merem állítani, senki sem tanúsított több megértést a cionizmussal szemben, mint éppen Vayk, aki bizonyos volt abban, hogy Izrael állama dicsőséget jelent az egész emberiségnek. Mindkettejüket hamarosan nyugdíjazták. Persze a proletárdiktatúrának nem lehettek elég jók.”
Temesváry György ismert és közkedvelt orvos volt. Szerepel egy olyan korabeli propaganda-cikkben, amelyben a börtönélet napos oldalát igyekeztek bemutatni. Egészen konkrétan a rácsok mögött rendezett táncmulatságot: „Egy kövér vendég elesett és megütötte a lábát. Szerencsére ott volt a mulatságon dr. Temesváry György orvos-alezredes, a fogház népszerű orvosa is. Odavezették hozzá a sérültet, akiről kitűnt, hogy tőzsdés és már lakója volt egyszer a Hotel Markónak. Temesváry elsősegélyben részesítette a tőzsdést és egy nagyobb kötést csinált” – írták az 1947-es Képes Figyelőben. Egyrészt szerepeltethették a Hotel Markóban már nem először „vendégeskedő” kövér tőzsdést, másrészt azt is megtudhattuk, hogy Temesváry még a cikk szerint is népszerű volt.
„Zsidók már nem voltak, magyarok meg sohasem lettek!”
Most térjünk vissza Dénes memoárjához, annak is leginkább támadott, legérzékenyebb részéhez, amelyben az ÁVH orvosairól, az ÁVH zsidó pribékjeiről és Rákosi Mátyás vezette bandáról írt:
„A Markóba Temesváry helyébe Lengyel alezredes került – zsidó, ha igaz – fogorvos volt. <…> Nem véletlenül neveztük Lengyel doktort kis Mengelének. Én is annak neveztem. Itt újra felmerül egy fájó kérdés.
Említettem már az ÁVÓ zsidó nyomozóit, azt is, mennyire megzavartak, éppen zsidó mivoltuk miatt. Sajnos, az ÁVÓ összes orvosa, akikkel a börtönökben találkoztam, kivétel nélkül mind zsidók voltak!
Bálint
Tudom, zsidó testvéreim, sőt zsidó barátaim mind azt mondják majd: hát a hatszázezer elpusztított magyarországi zsidó az semmi? Hát a te elpusztított húgod az semmi? Minek felhozni a zsidókat, mikor a nyilasok és az antiszemiták csak arra várnak, hogy nekünk jöjjenek! <…> Ilyeneket fognak mondani, vagy még sokkal rosszabbakat! Mégsem tehetek mást.
Ha Kun pátert odaállítjuk egyfelől – róla az Egyház nyilván joggal azt állítja, hogy már régen kitaszította kebeléből s jogtalanul viselte a szerzetesi ruhát – úgy el kell fogadni azt is, hogy ezek a zsidó származású ávósok, nyomozók és orvosok nem mocskolhatják be a zsidóságot, mert réges-régen elszakadtak mindattól, ami zsidó. A zsidó vallástól, a hagyományoktól, a néptől, és még a látszatát is kerülni szerették volna annak, hogy valaha a zsidósághoz tartoztak. Zsidók már régen nem voltak, magyarok meg sohasem lettek! A párt tökéletes vezetői, Moszkva leghűségesebb cselédjei lettek.
Gerő Ernő a Magyar Rádió stúdiójában (1955) / Fotó: Fortepan.huMost – hogy e sorokat írom – van az 1956-os világtörténelmi jelentőségű magyar forradalom első évfordulója.
Azon a bizonyos kedd esetén is az a csepp, amelytől kicsordult a vértől és könnyel telt pohár, Gerő Ernő aljas beszéde volt, amelyet nem mondhatott volna el akkor sem, ha zsidó lett volna és nem mondhatott volna el akkor sem, ha magyar lett volna. De Rákosinak, Gerőnek, Révainak, Farkasnak és a többieknek sem volt semmi közük a zsidósághoz, mint ahogy semmi közük nem volt a magyarsághoz sem. Ráterpeszkedtek a magyarság nyakára és, ha kisebb mértékben is, a zsidóságra is.
Azért kisebb mértékben, mert a zsidóság jelentősége már erősen lecsökkent a nácik és nyilasok okozta veszteségek, az időközbeni elvándorlások miatt. Nyugodtan szembenézhetek tehát a zsidó származású ávós nyomozók és orvosok esetével. Mert miféle ember és miféle orvos az, aki megparancsolja, hogy a betegek injekció helyett vizet kapjanak?”
Folytatom.
