Kex, Taurus, Syrius – legjobbjainkat taposta el a diktatúra, a legendás Kex dobosával, Kisfaludy Andrással az elhallgatott zenekarokról beszélgettünk (1. rész)
A hatvanas évek végén a diktatúra megijedt azoktól a friss, kiugróan tehetséges zenekaroktól, amelyek valahogyan eltértek az elvárt és már támogatott stílusoktól, például a langyos, a rockhoz képest aludttejre emlékeztető beat-től. Radics Béla talán minden idők legnagyobb hatású magyar gitárosa volt, de sohasem lehetett nagylemeze, a rezsim üldözte, ellehetetlenítette, komoly játszmákat folytattak ellene. Ugyanígy mindent megtett a Párt és az állambiztonság a Kex felbomlásáért, amelynek énekesét, Baksa-Soós Jánost gyakorlatilag elüldözték az országból. Nagylemezt ők sem, és a zseniális jazz-rockot játszó Syrius sem jelentethetett meg sokáig, utóbbinak akkor adták ki mindössze ötezer példányban az albumát, miután Ausztráliában megjelent, és hatalmas siker lett. Kisfaludy András zenésszel, filmrendezővel, a Kex egykori dobosával beszélgettem a Kádár-diktatúra valódi arcáról, és azokról az elhallgatott zenekarokról, amelyek ma is legendásak, de amelyekről nagyon keveset beszélünk. Szóba kerülnek a rendszer kegyeltjei, a jól fekvő Bródy-Sztevanovity kettős, ahogyan az is, hogyan rugdosta a birkózóból lett kommunista kápó Rajnák egy szerencsétlen lány nemi szervét. És az az ügynök is, akit megerőszakoltak és megvertek az előzetesben, és csak úgy engedték ki, ha aláír, és jelent a Kalef "galeriről" és a Kexről. Kisfaludy András megtisztelt azzal, hogy tegezhettem, az interjúban sem teszünk másképp.
„Testvérem, ne kérdezd meg tőlem, / Hogy miért törött össze a szívem. / Úgy volt, hogy kifosztottak engem, / És én lettem a megátkozott ember”.Miután beszélgettünk, nagyon sokat hallgattam az elmúlt hónapokban ezt a Radics Béla számot, ezt a Tűzkerék-dalt. Elhallgatott zenekarok címmel rendeztél dokumentumfilmet és koncertet a Kex, a Taurus, a Syrius és a többi elnyomott banda emlékére. Ami összeköti ezeket az együtteseket, hogy a saját stílusukban Magyarországon páratlanok voltak, és egyiknek sem lehetett nagylemeze. És nagyon keveset beszélünk róluk, annak ellenére, hogy legendás zenekar az összes.
Azért újra és újra eszembe jut, hogy mi történt volna akkor, egy Kex, egy Taurus, egy Syrius kifuthatja magát. Biztos vagyok abban, hogy jobb lett volna az élet, az életünk, és Baksa és a többiek sem mennek el.
A politikának, a hatalmi elitnek viszont éppen így volt jó.
Nyilván. Pedig más emberek lettünk volna mi is. Ha nem az a sláger, hogy Ülök egy rózsaszínű kádban, meg a Citromízű banán.
Ezért kár volt élnünk zeneileg. Ez egy lelki-szellemi zsákutca. Azt gondolom, hogy ha az elhallgatott zenekarokat engedték volna jobban kiteljesedni, akkor több olyan mű született volna, amire jó szívvel emlékezhetünk. Olyan minőségi ugrás lett volna, mint ami az Illés zenekar és az István, a király között történt. Lehet, hogy kijöttek volna olyan nagy művek, mint a Vadászat. Ami egy hatalmas darab. Hatalmas. De nem egyet, hanem több ilyet kellett volna csinálni.
Ha hagyják. Biztos vagyok abban, hogy Miklós Tibor <a korszak népszerű dalszövegírója, a Jézus Krisztus Szupersztár magyarországi előadásának megalkotója> is tudott volna egy nagyot dobni. Egymásra hatottunk volna. A Nyugatban sem elsőre jelentek meg a legjobb írások.
A hangodon éreztem, hogy fáj ez a csend. Hogy most sem azokat a zenekarokat emelik fel, nem azokra emlékezünk, amelyekre kellene.
Beszélünk a régi zenekarokról, de pont nem azokról, akiket eltapostak. Akik még most is, ilyen rozzant állapotban, a zömében rossz minőségű felvételekkel is komoly értéket képviselnek. Helyettük ott énekelt nyáron a Szabadság-koncerten a Vikidál Gyula, aki besúgó volt. Meg ott volt a Vincze Lilla, a Republic vagy a Piramis, akik nem voltak célpontok, és nem jelentős szerepük a szabadság eszméjéért vívott harcban.
Az tény, hogy a Taurus, Radics Béla neve, a Kex és a Syrius még ma is hívószó. A szüleim generációjának kedvenceiről beszélünk, akikről a rockzeneileg műveltebb fiatalabbak is tudnak.
Telt házzal ment le a MOM-ban az Elhallgatott zenekarok koncert, amit albumon is kiadtunk. Nem igaz, hogy nincs rá igény. Valamit ki kellene még találni, hogy erről, ezekről a bandákról megemlékezzünk, legfőképp azért, hogy ne történhessen meg többet az, ami velük, velünk megtörtént.
Mit éreztetek a bomlasztásból, hogy vissza akarnak titeket nyomni a fedő alá?
A Kex-en belül is bizalmatlanság alakult ki azután, hogy egyértelművé vált a lehallgatás, hogy több besúgó vette körül a zenekart.
Volt ennek szerepe abban, hogy szétmentetek?
Volt, de inkább közvetve, halmozottan.
Olyat nem éreztetek, hogy valaki próbálja elmélyíteni az ellentéteket? Láttam sok olyan dossziét, amely egy-egy társaság bomlasztásáról szólt. Nem emlékszel arra, hogy valaki Jágóként sugdosott a fületekbe, neked vagy másnak a Baksa-Soós Jánosról, vagy neki rólatok, hogy nem lenne jobb esetleg mással, más bandában zenélni?
Volt ilyen, de ezzel igazából nem foglalkoztunk annyira. Csak később derült ki a jelentésekből, hogy milyen titkos háborút folytattak a zenekar ellen. Nyilván akkor is tudtuk, hogyan működik ez, hogy figyelnek, de ez akkor eleinte inkább félelmet keltett elsősorban, nem bizalmatlanságot. Nem éreztünk büszkeséget azért, mert minket követnek.
Később a legtöbb, amit elérhettek, hogy kételyeket ébresztettek bennünk egymás iránt. Ez egy borzalmas dolog. Innentől kezdve mindenki gyanús volt, senkinek nem mondtuk el, amit gondoltunk, és egy darabig óvatosak voltunk, nem is találkoztunk.
Erre még visszatérünk. Baksa-Soós 1971-ben „disszidált”, de a Kex-ből már korábban kiléptetek. Miért?
Nem éreztük azt az erőt, amire azt mondtuk volna, hogy na, ezért érdemes. A Baksa sem akarta már a Kexet.
Hihetetlenül fiatalok voltatok – te például huszonegy –, de már hónapok óta üldöztek titeket. Ráadásul a nagylemezre esélyetek sem volt. Ez is hozzátartozott a felbomláshoz?
Természetesen. A nagylemez volt, vagyis lett volna az igazán nagy lépés. Egyrészt megismerteted a zenekart másokkal, egy sokkal nagyobb közönséggel. Országos szinten. És persze, azért mégiscsak egy elismerés is. „Igen, jó, amit csináltál, csináld tovább”. Ráadásul számunkra zeneileg is nagyon nagy előrelépés lett volna. Ezt már a kislemeznél is éreztük. Az „Elszállt a hajóba” bekerült egy remek jazz-rockos szóló, rettenetesen imádtam a Babos soul-os gitározását.
Hogy érted ezt az előrelépést?
Úgy, ahogyan a két kislemezes dal is átlényegült. Előtte is próbálnunk kellett, valahogy össze kellett rakni a számokat, hogy a hangszerek és dallamok is egymást segítsék, és így lett volna a többivel is. Bizonyos szempontból megváltoztatta volna a Kex zenéjét, de olyan irányban, amit én szerettem volna.
Professzionálisabb lett volna?
Igen. Jól akartunk zenélni.
Ha eljutunk oda, hogy összerakunk tizenhat számot, és azt feltesszük, feltehetjük egy lemezre, akkor a Kex is más lett volna. A Baksának is máshogy kellett volna énekelnie a lemezen. Mind megdöbbentünk a stúdióban, hogy néha mennyire rossz volt az, amit akkor és ott eljátszottunk. De eljátszottuk újra, egészen addig, amíg tökéletes nem lett. A stúdióban minden hibánk, tudatlanságunk kijött, amiről a koncerteken nem kaptunk visszajelzést. Erre mondtam, hogy ha lett volna nagylemezünk, akkor a Kex más zenekar lett volna. Akkor a Baksának is máshogy kellett volna bizonyos dolgokat csinálni, és én, mi sem hagyjuk ott.
Amit mi akkor a Kex-szel csináltunk a koncertjeinken, az személyesebb, intimebb dolog volt. Kisebb volt a közönség is. Egy nagyobb koncerten be sem jöttek volna úgy a poénok, nem működött volna a dolog, és esetleg Baksát és minket is többször vertek volna meg, zavartak volna el. De nekünk és neki is nagy kihívás és lehetőség lett volna a nagylemez.
Nyilván ezzel kecsegtettek, de a jelenből figyelve a diktatúra működését, ez akkor teljesen esélytelennek tűnt. Az volt?
Arra gondoltunk, hogy a kislemez egy ajtó a nagylemezhez. De nem volt ajtó.
Nem lehet, hogy ez a kislemez is csak egy trükk volt. Hogy látszatra kaptok valamit, engednek a mézesmadzagból, de csak egy kicsit.
De, ez egy trükk volt, és ezzel tulajdonképpen betömték a szánkat. A Bródy járta ki nekünk, hogy legalább ez legyen.
Mert ő ezt kijárhatta.
A Bródynak jó kapcsolatai voltak. A papája a Közgazdasági Szemle főszerkesztője volt.
Az is. Bródy András a diktatúra egyik legmenőbb közgazdászának számított. Hivatalos életrajza szerint bejárta a világot, Amerikától elkezdve Ázsiát és Afrikát is. Tudjuk, hogy ehhez milyen bekötések kellettek. De említhetnénk a Bródyhoz hasonlóan tehetséges és megkerülhetetlen Sztevanovity-testvéreket is, Dusánnak és Zoránnak is komoly hátszele volt. Az apjuk Sztevanovity Milutin jugoszláv külkeresként, majd kulturális attaséként kért nálunk menedékjogot. Később kémként elítélték egy koncepciós perben, majd a magyarországi szovjet lapok olvasószolgálatának főszerkesztője és a Lapkiadó Vállalat munkatársa volt. Erről sem nagyon szoktak ma már beszélni. És arról sem, hogy fent miért is féltek ennyire a Kex-től. Azt olvastam, hogy erre te is utólag jöttél rá igazán, amikor belenéztél a dossziékba. Mikor mentél be a levéltárba?
Azonnal, amikor szabaddá vált a hivatalban a betekintés. Ez akkor még a Belügyminisztérium épületénél volt. Mondtam a titkárnőnek, hogy ebben az ügyben kutatnék, leírtam, hogy mi volt a Kex, és egyáltalán kik voltak benne. És akkor azt mondta, kérem, várjon egy kicsit. Szólt a Markó Györgynek <a levéltár akkori vezetője>, aki lejött, és odaadta a kezembe az első jelentést a Kex-ről. Arról szólt, hogy megalakult az együttes. Majdnem elájultam, hogy ennyire felkészültek. Persze ilyesmi nem létezik, de éppen előtte csináltak a Várban egy kiállítást, és ahhoz gyűjtötték ezeket az anyagokat. Mindegy, odaadta, és hozzátette, hogy régóta kutatja a témát, és szeretné is még, rövidesen várhatok eredményt. Ugye ezek a jelentések és egyéb iratok különböző dossziékból vannak kivéve, lemásolva és összegyűjtve, ezért komoly munka összerakni. Később kaptam a lapcsomagokat egymás után. Közben csináltam nyolc-kilenc ifjúsági kultúrával kapcsolatos filmet, és láttam, hogy mennyi jelentés volt egy-egy zenekarról, zenészről.
Kiderült, hogy a zenekarok közül, legalábbis az 1971-ig terjedő időszakban a Kex-szel foglalkoztak a leginkább. Ez volt a főszám. Most már én is értem miért. Az is érthető, hogy miért nem akarták a nagylemezünket. Attól féltek, hogy nagyon népszerűek leszünk, országos hírűvé válunk vagy válhatunk, és kezelhetetlen lehet a helyzet.
Nem játszottatok kemény rockot, miért féltek tőletek ennyire?
Azért, mert a fiatal művészek zenekara voltunk. A fiataloktól nagyon tartottak.
Az ifjúság mint kérdés, probléma mindig létezett a kommunizmus alatt, de nem volt igazi ifjúság-politika. Összevissza vették át a dolgokat. A galeri kifejezést például Angliából. És akkor megpróbálták értelmezni, hogy ez az egész mit jelent. A Mafilm 2-es stúdiójában voltak olyan rendezők, akik megcsinálták a BM-nek a kötelező propaganda-filmeket. Én láttam egy ilyet, egy jampec-galeri megy benne az utcán, balhézni akar, végül belekötnek egy idős úrba, akitől tüzet kérnek, majd a nemleges válasz után meglökik.
Elesik és a járdaszegélybe veri a fejét, még ott meghal. Sziréna, rendőrök, tárgyalás és börtön.
Rövidfilm?
Úgy emlékszem, hogy tizenöt perces. Belső használatra is készült, de úgy tudom, le is vetítették a mozikban a játékfilmek előtt. És persze volt benne egy aláfestő, oktató szöveg. A nevüket nem nagyon merték kiírni a rendezők.
Szóval ott tartunk, hogy kitalálták ezt a stigmát, amit nagyszerűen rá lehetett húzni sok mindenkire.
Igen, és tudományosan is megpróbálták a hátterét megalkotni.
Mások mellett Popper Péter is.
Popper is. Meglepett az ő szerepe.
És hogyan jött össze a galeri és a Kex?
A dokumentumfilmben is elmondta a Doleviczényi <Miklós, a Kex zongoristája>, hogy nekünk elég volt a Kalefosoknak, a Moszkva-téri „galerisoknak” szólni, és akkor már eljött ötven-nyolcvan ember. Azonnal kapcsolatba kerültünk velük. A kalefos filmemben beszél Markó arról, hogyan nyomoztak utánunk, hogyan építették be az embereket a galeribe. Volt egy fiatal ügynök, aki az egyik vezető legjobb barátja volt.
„Agárdi”.
Igen. Akkoriban az egész Kalefot be akarták keverni egy titkosszolgálati ügybe. Tönkre akarták tenni valamilyen ürüggyel. Ott volt Ujlaki Dini <Ujlaki Dénes színész>, akinél egy rozsdás, használhatatlan, világháborús pisztolyt találtak. A másik eljárást pedig a „szőke” Géza ellen indították. Ki volt a legjobb barátja, akivel minden titkát megosztotta? Az „Agárdi”.
Őt egyébként kegyetlen módszerekkel szervezték be. Letartóztatása után először a legkeményebb emberekhez került, ütötték-vágták, nagydarab állatok voltak, akik erőszakoskodtak vele, ebben szexuális erőszak is volt, és akkor felajánlották neki a másik lehetőséget. „Igen, tudjuk, ott vannak ezek a durva emberek, és vissza fogsz kerülni, ha nem mondasz valamit”. És akkor elárult mindent.
Akkor belement, mindent megtett azért, hogy kijöjjön onnan.
Emberileg ez megrázó történet. Ti tudtatok erről az egészről, ha az ügynökök pontos kilétéről nem is, de arról, hogy megfigyelnek titeket?
Válasszuk ketté. Arról tudtunk, hogy megfigyelnek. Amikor a Citedellán játszottunk, száz-százhúsz ember fért el. Ott állt mindig három gyerek fehér ingben, nyakkendőben és zakóban. Rajtuk kívül mindenki hippi ruhában volt. Ők meg ott álldogáltak, az Ifjú Gárdisták, róluk tudtuk, hogy téglák.
Ez elsőre annyira érthetetlen, miért nem szóltak rájuk, hogy vegyüljenek el?
Szerintem nem ez volt a cél. Az Ifi-parkban is ez az öltözködés volt az előírás, ezek az Ifjú Gárdisták meg elvhű kommunisták voltak, nem kaméleonok. Őket tehát láttuk, de, hogy kik voltak közöttünk ügynökök, arról nem tudtunk semmit sokáig.
Ha már Ifi-park. Volt az az emlékezetes verekedés, hogyan is történt?
Rajk László <épp az interjú elkészítése után hunyt el> hozta az egyetemistákat az Aquincum-i nemzetközi diáktáborból <1967-ben részt vettek az ásatásokban a szófiai, belgrádi, drezdai, krakkói, varsói, prágai, pozsonyi építészmérnök-hallgatók< em>> a koncertünkre. Meg akarta mutatni nekik a Kexet. Le volt az egész levelezve, szervezve a Rajnákkal <a park birkózóból lett rettegett ura>. Elmondták a szabályokat, be lehet jönni, de egy helyben kell maradni, ami a vizezett sörök fogyasztása mellett a vécé miatt amúgy sem egyszerű. Később egy lengyel srác kiment táncolni, erre rögtön kapott egy pofont, és komolyabb hullámokban kitört a balhé.
Előjött az egész Rajnák féle társaság, és amijük volt, azzal nekünk estek. Ezek mind BM-esek voltak, sötét öltönyben. Tudtuk, hogy milyenek, többször voltunk Rajnák irodájában, ahol a falra fel volt akasztva néhány eszköz: gumibot és bikacsök. Ezek azért nagyon durva eszközök, ezzel ölni lehet. A Kex-filmemben is szerepel az a döbbenetes rész, amiben Szűcs Zsuzsanna arról beszél, hogyan próbálta megvédeni a Rajkot a veréstől. Kapott hátulról egy gumibot-ütést a fejére, és megérkezett Rajnák, aki elkezdte rúgni módszeresen a lány ágyékát, a hegyesorrú cipőjével. Nem a combját, hanem a nemi szervét.
Ez egészen elképesztő volt, ekkor kapott fel egy széket a Doleviczényi és indult meg a Rajnák felé.
Akkor ti is kaptatok a verésből.
A Doleviczényit verték nagyon. Baksa is ment, én is vettem egy széket. Mi ugye fent voltunk, és onnan mentünk le.
Ez volt a legnagyobb balhé?
Nem, az igazi nagy balhé az a zuglói Kassák Klubban volt. Annak volt az eredménye, hogy „hivatalos közeg elleni erőszak miatt” rendőrségi- és bírósági eljárás indult ellenünk, Baksa pedig három hónap börtönt kapott, amit ki lehetett váltani pénzzel. Ez megpecsételte a sorsunkat. Bekerült az összes dossziéba a Belügyminisztériumnál, mindenhol. Tudták, hogy másokat el lehetett vinni a Szovjetunióba, az NDK-ba, Lengyelországba, nekünk ez sem jutott. Egyszer megengedték, hogy öt napra kimenjünk Berlinbe. Ennyi volt a mi nemzetközi szereplésünk.
Hogy történt a zuglói eset?
A zuglói rendőrkapitányság tudatosan a Kex ellen dolgozott. Korábban Radics Béla játszott a Kassák Klubban, de a vezető, Don Péter kitalálta, hogy ide nem Radics kell, hanem a Kex, színházban meg a Halász Péter. A közönség persze csalódott volt, mert ők nem a Kexet várták.
Őrjöngtek, mert nem az ő kedvencük, a Tűzkerék vagy a Sakk-Matt játszott, hanem a hülye Kex. A mi közönségünk egy része pedig a belvárosi jampecekből állt, voltak furcsa alakok, akik színes zoknikat és hatalmas cipőket vettek fel, és befelé jártak. Nagyra nőtt, soha fel nem növő gyerekeknek tűntek. A Radics közönsége meg zömében belevaló, kemény fiúkból állt, akik már ezt a látványt sem bírták.
Már a villamosmegállónál ment a bunyó, Vető János <képzőművész, fotós> volt az áldozat. Fiatal volt, elég kövérkés, megverték és a fésű szúrós végét beleszúrták a hasába. Csak felületi seb volt, de érthetően megijedt, és elkezdett üvölteni, hogy „megölnek, megölnek”! Jöttek a rendőrök, tíz rendőrautó, rendőrbuszok. A koncert néhány órával ezután kezdődött, a zsaruk kintről néztek minket az üvegfalon keresztül. Aztán azt mondták, húzzuk ki az erősítőt a konnektorból. Nem tettük, erre kihúzta a művház vezetője, erre mi visszadugtuk, és játszottunk tovább.
A kutyás rendőrök egyre idegesebbek lettek, a kutyák ugattak, a rendőrök fenyegetőztek. Ekkor mondta Baksa azt, hogy „milyen érdekes, a kutyának sapkája van, a rendőrök meg ugatnak.” Na, erre aztán végleg elborult az agyuk a rendőröknek, megindult a támadás. Ott volt a fiatal Hobo is, védte a Baksát.
A rendőrök ütöttek-vágtak minket és a közönségünket.
Hogy lett ebből rendőrök elleni erőszak?
Ez volt a vád, hogy a Baksa ütötte a rendőröket. És ebben a tülekedésben a közönség és a Kex is a rendőrökre támadt. Ebből semmi sem volt igaz. Szomjas György rendező, akit tanúként idéztek be a tárgyalásra, azt mondta, hogy senki sem értette meg a viccet.
A büntetés után lettetek fekete bárányok?
Ezek a dolgok szép lassan érlelődtek.
A beszélgetés második részével folytatjuk.
Kisfaludy András Kex-filmje:
