A lágerkanálra vésett kolostor képe – Iglói Mihályék hite, ereje és kitartása a szovjet fogolytáborban
Istentiszteletetért kaptak különbüntetést a magyar hadifoglyok a Szovjetunióban, de a külön zárkákban, éheztetve is ragaszkodtak a tiltott vasárnapi áhítathoz. A most publikált visszaemlékezést Selmeczi István kutató küldte el nekünk. Az írás főszereplői azok a lelkészek és magyar tisztek, akik együtt raboskodtak a világ valaha volt egyik legjobb futóedzőjével, Iglói Mihállyal, aki szabadulása után világsikerekre vitte a magyar középtávfutást. Iglói Mihály is abba a csoportba tartozott, akiket kiemeltek a borovicsi fogolytáborból, hogy elvegyék a kedvüket az imádkozástól. Iglói cellatársa maga sem tudta, hogyan élték túl: „Volt, hogy Náci [Iglói Ignácz Mihályt mindenki így becézte] a tábor német szakácsától kapott egy megfagyott, nyers takarmányrépát. Megettük. Egy másik alkalommal a németek alvadt vért adtak Nácinak, aki azt köpenye zsebébe rejtve csempészte be hozzánk.” Valahogyan túlélték, de közben összeírták azoknak az áldozatoknak a névsorát, akiknek nem sikerült. November 25-én a szovjet munka- és fogolytáborokba hurcolt magyarokra emlékezünk.
Egyik korábbi cikkemben megírtam, hogyan vezetett edzéseket a szovjet fogolytáborban az edzőlegenda Iglói Mihály.
A középtávfutó fiatal korában a finnektől, azaz az akkori idők legnagyobbjaitól leste el a technikákat, úgy, hogy kiment hozzájuk tanulni. A második világháborúban főhadnagyként szolgált, a szovjetek tiszttársaival együtt fogságba vetették, ahonnan – mint hazahozandó edző – csak 1947-ben szabadult.
Cikkem megjelenése után megkeresett Selmeczi István, a Becsülettel élünk és halunkcímű könyv szerzője, és felhívta a figyelmemet egy Iglóiról szóló szép visszaemlékezésre. Selmeczi István Csánki Gábor református lelkész hagyatékának feldolgozása közben talált rá a következő szövegre, amely visszarepít a múltba, és megmutatja, hogyan is élték túl Iglóiék a fogolytábort. Selmeczi István Istennel a tűzvonalban - Csánki Gábor lelkész emlékiratai nyomán címmel adta ki ezt a könyvét.
A következőkben csonkítás nélkül közöljük az írótól megkapott szöveget, ezzel is megidézve a feledhetetlen sportembert és a magyar katonákat. Mindezt a mai, november 25-ei emléknapra időzítve, amikor a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabokra és kényszermunkásokra emlékezünk.
A szovjet fogolytáborban járunk, Borovicsiben.
„Nem lehetett istentiszteletet tartani, mert a tábor magyar parancsnoka, valami dr. Klein nevű zsidó orvos
Később megfigyeltük, hogy vasárnaponként a besúgók nem járnak a barakkokba ellenőrizni, hogy meggyőződjenek róla, megszegte-e valaki az istentiszteletre, illetve a misére vonatkozó tilalmat. Ez lett a vesztünk. Október 22-én este felolvasták 17 hadifogoly nevét, hogy másnap teljes felszereléssel jelenjenek meg a kapunál. A felsorolt nevek között volt a két lelkészé, Tóth Lacié és az enyém is. 23-án a felsorakoztatottak között olyanok is voltak, akik meg akarták tagadni a munkát, akik nemkívánatos elemek voltak, no meg a két lelkész, akik a tiltó parancs ellenére istentiszteletet mertek tartani.
Két őr kíséretében megindult a menetünk, majd délután 3 óra magasságában érkeztünk meg a 20 km-re lévő Szanlágerbe. Az őrök útközben cigarettával kínáltak meg bennünket. Az egyikük zsebében volt a sorsunkat megpecsételő levél, de nem tudták, hogy mi lesz velünk. A szanlágeri tábor őrei megengedték, hogy bemenjünk az őrszobába melegedni, de aztán megérkezett a táborparancsnok, és miután elolvasta a dokumentumot, parancsára kikergettek bennünket a hidegbe. Aztán egyenként beszólítottak bennünket, átkutatták holmijainkat, a bakancsszíjat, a derékszíjat, hogy használatukkal ne tudjunk öngyilkosságot elkövetni és a hátizsákot elvették tőlünk.
Zseblámpa fénye mellett kettesével kísértek be bennünket egy sötét épületbe, majd a folyosóról egy ajtót kinyitva, belöktek bennünket az ismeretlen sötétségbe. Majd azt hallottuk, hogy kívülről bereteszelték az ajtót.
Megpróbáltuk kitapogatni, hogy hová kerültünk. A hangunk alapján ismertük meg egymást, az én társam Iglói Náci lett. Úgy érzékeltük, hogy egy 80 cm széles kis szobában vagyunk, ahol van valami priccsféle és egy vödör.
Azt is megállapítottuk, hogy a helyiség felső sarkában van egy kis ablakszerűség, de az is be van szöges dróthálózva. Valami börtönbe kerültünk. Amikor az utolsó cellaajtót is bezárták, már hangosabban lehetett beszélni, így megtudtuk, hogy öt cellában kettesével vagyunk, a maradék két fogoly pedig egy közös cellába került. Próbáltunk összebújva elcsendesedni. Az átélt izgalomtól és a kimerültségtől hamar elaludtunk, de sokszor felébredtünk, mert vacogtunk a hidegtől.
Másnap reggel tüzetesebben szemrevételeztük a kis >lakosztályunkat<. A kis építmény fából volt összetákolva, szellős volt, nyirkos és hideg. A repedezett fal résein teljesen áthallatszott a beszélgetésünk.
Az előttünk ott lakók belevésték neveiket az oldalfalakba. Rengeteg finn nevet olvastunk, valószínűleg évekkel azelőtt raboskodhattak ott. Természetesen mementóként mi is bevéstük nevünket jelezve, hogy magyarok is jártak a környéken.
Kezdtünk éhesek lenni. Nem volt cigarettánk, aminek füstje gyomornedveinket lekötötte volna.
Úgy dél felé a foglár megkérdezte, ki beszél közülünk oroszul és németül. Náci jelentkezett és el kellett mennie a foglárral, majd jó félóra múlva visszajött és ennivalót hozott. A napi adagunk olyan kevés volt, hogy egymaga elbírta mindünkét. Mindenki fél adag kenyeret kapott, azaz 30 dekát, egy kanál cukrot és egy kevés elég sűrű korpa-káposzta levesféleséget.
Iglóiék versenyben / Forrás: Arcanum.huMindennap ez volt a kosztunk 16 napon keresztül. Naponta csak egyszer. Naponta egyszer kivihettük és kiüríthettük a vödör tartalmát, melynek bűze elárasztotta kis cellánk levegőjét.
A hideg ellen is próbáltunk védekezni. Az egyik bekecset a deszkapriccsre terítettük, pufajkanadrágunkat (az eladott helyett kaptam egy új garnitúrát) fordítva húztuk fel úgy, hogy lábfejünk melegben legyen és bakancsainkat fejünk alá tettük. Természetesen beszélgettünk, sőt énekelgettünk is.
Esténként Tóth Lacival felváltva imádkoztunk, természetesen olyan hangosan, hogy mindenki hallhassa. Minden este elmondtuk a Miatyánkot.
Náci sokat mesélt magáról. Megtudtuk, hogy Európa 1.500 és 5.000 méteres futóbajnoka, hogy a kontinens szinte minden nagy fővárosában megfordult már. Rengeteg élményét megosztotta velünk.
Silány ellátásunkat időnként sikerült valamelyest kiegészíteni.
Volt, hogy Náci a tábor német szakácsától kapott egy megfagyott, nyers takarmányrépát. Megettük. Egy másik alkalommal a németek alvadt vért adtak Nácinak, aki azt köpenye zsebébe rejtve csempészte be hozzánk. Az is jólesett. A hátizsákjaink leadása miatt bibliánk sem volt, de azért vasárnaponként tartottunk istentiszteletet.
A napok elteltével kezdtünk annyira legyengülni, hogy a nehéz favödröket, az ürülék kiürítése végett két embernek kellett kivinnie, mert egy nem bírta volna el. Így éltünk a nagy bizonytalanságban. Nem tudtuk, hogy meddig tartanak ott bennünket, de azt sem, hogy ilyen gyenge koszt mellett, meddig maradhatunk életben. Náci a konyhán a németektől olyan ijesztő híreket hallott, hogy még három hétig maradnunk kell. Folyamatosan ott motoszkált bennünk a kérdés: kibírjuk-e?
A foglár, akinek egy fűtött kis szobája volt az épületben, sokszor magunkra hagyott bennünket, ilyenkor bátrabban és hangosabban mertünk beszélgetni, énekelgetni. A cellából, ahol heten laktak, ki lehetett látni, így onnan tájékozódni tudtak arról, hogy ki hagyja el az épületet, illetve ki megy be oda.
Az egyik olyan alkalommal, amikor a foglár eltávozott, azt taglaltuk, miként fogjuk ezt a három hetet kibírni. Reménykedtünk, hátha velünk is történik valami a börtönünkben, mint hajdan Pállal és Silással. Az ablakból a kinti történéseket figyelő társunk jelentette, hogy a börtönhöz vezető úton többen közelednek. Ahogy megérkeztek, kinyitották a cellák ajtajait, és mi szabadabbak lettünk. Visszakaptuk a letétbe helyezett holminkat és elindultunk vissza, a borovicsi táborba. Vissza, de hogyan?!
Vánszorogtunk és egymást támogattuk. Egy idő után már a három fogolykísérő őr közül egy segített, hogy tovább tudjunk botorkálni mindegyikünk kezében valami bot vagy karó volt, melyekre támaszkodva próbáltuk a 20 km-es utat leküzdeni. Már elmúlt éjfél, mire beestünk a táborba. A mi tragédiánk figyelmeztetés volt a többiek számára is, hogy az életben maradásuk érdekében ajánlatos a kiadott parancsokat végrehajtani.
Társaink tartogattak számunkra egy jó hírt. Örömmel újságolták, hogy időközben Klein doktort leváltották a pozíciójából, az új parancsnok pedig maga is a Genfi Egyezmény betartását kéri. Természetesen tizenhetünknek, mivel a puszta járás is nehézséget okozott, nem kellett kivonulni munkára.
Újra karácsony közeledett. A karácsonyestét sokkal szebb körülmények között és bensőségesebben tartottuk meg, mint egy évvel azelőtt a brjanszki táborban. Mivel hétköznapra esett, kivezényelték az embereket munkára, de ahogy hallottam, úgyszólván senki sem dolgozott. Beköszöntött a nagy északi tél, mely az odahaza élők számára nem is elképzelhető. A szél süvített, mindenütt méteres hó volt. Az ember nem szeretett volna kimenni a szabadba, de muszáj volt, mert hajtottak bennünket.
Amikor kissé felerősödtünk, újra beosztottak bennünket is munkára. Ha a kapu kijáratánál lévő hőmérő -20 foknál nem mutatott hidegebbet, mennünk kellett dolgozni.
Az új beosztás alapján az Iglói brigádba kerültem. Mindennap, ahogy kivonultunk a munkahelyünkre, Náciék felvették a szükséges szerszámokat, pajszereket és kalapácsokat és próbáltunk dolgozni. A feladat most is fejenként 100 db tégla megtisztítása volt, de az átkozottul hideg idő miatt a nacsalnikoknak sem volt kedvük, hogy megkeressenek bennünket, nem ellenőrizték le a napi elvégzett munkánkat.
Ahogy a többi, úgy a mi brigádunk is megtalálta a megfelelő helyet a melegedésre. A közelben volt egy téglagyár, melyben az égetést egy 800 méter hosszú kemencével végezték. A brigádunk heteken keresztül ennek a kemencének a kihordott meleg salakjában feküdt, pihent, sőt néha el is szenderedett. Csak délben, amikor ebédosztáshoz kongattak, hagytuk el azt a kellemes helyet, hogy elinduljunk levesünket meginni.
A sűrű hóeséssel szerencsénk volt, mert a hó betakarta a rakásokat, így Náci be tudta csapni a nacsalnikokat, rámutatva egy régebbi rakásra, mintha az lett volna a napi munkánk termése. Jellemzően az összes brigád azzal volt elfoglalva, hogymelegedő helyet találjon magának. Sokszor örültünk a 40-50 fokos hidegnek is, mert így nem vezényeltek ki bennünket munkára."
Iglói Mihály azok közé tartozott, akik túlélték a fogolytábort. Jól tudjuk, hogy nem mindenkinek sikerült. Egyszerre megrázó és megható az a fogolylista, amit a rabok készítettek elhunyt társaikról (szintén Selmeczi István gyűjtése). Az ilyen dokumentumokat kellett aztán évtizedekig egy kamra vagy egy bőrönd mélyén rejtegetni.
