Bródy János Brezsnyev szivarzsebében: a KISZ 1983-as menetén „Békés indulatokat” kért, amíg a többiek az Internacionálét énekelték
„Nem wurlitzer a verkli, ezt szívvel kell tekerni” – mondta a Kommunista Ifjúsági Szövetség X. kongresszusán Bródy János a KISZ-es fiataloknak 1981-ben. Ugyanebben az évben árulta el az alternatív zenekarokat, megtehette, mögötte állt a KISZ, a Hanglemezgyár és az ÁVH-s alakokkal megtömött Országos Rendező Iroda. Kevesen tudják, hogy Bródy a Brezsnyevék által erőltetett "békeharc" egyik nagy mozgalmára volt. Jóbarátai, Koncz Zsuzsa és Zorán mellett, akik a diktatúra Országos Béketanácsában nyomultak. Bródy ott volt a KISZ 1983-as, Amerika-ellenes békemenetén is, ahol „békés indulatokról” harsogott, utána a felvonulók az Internacionálét énekelték. Bródy tatai "árulása" valójában nem árulás volt, hanem egy folyamat része, a KISZ arcaként, a KISZ által szervezett koncerteket végighaknizva nem akart szembemenni a diktatúrával. Inkább belesimult teljesen.
Egyszer volt, hol nem volt, Brezsnyev ölelő karjain túl: a Legvidámabb barakk. A nyolcvanas évek elején a Magyar Népköztársaságnak is nevezett rezsimben már nem volt fontosabb a békénél. A jelszó – mint mindig – Moszkvából érkezett. Nem volt nehéz észrevenni az útmutatást az átlagolvasóknak sem. A Magyar Hírlap 1981. február 24-i száma csekély hét oldalon
„Nincs jelenleg fontosabb feladat nemzetközi, téren pártunk, népünk számára és bolygónk valamennyi népe számára, mint a béke megvédése”
– olvashatjuk a lényeget. Az öregedő Brezsnyev – aki másfél évvel később már halott volt – joggal félhetett, az őrült tánc a végéhez közeledett, közeledett a hajnal és ezzel együtt a kijózanító világosság. Már csak a legnagyobb vesztesek maradtak a parketten, egyre halványodó reménnyel keresgetni azt a társat, akivel hazamehetnek.
1980-ban sok fontos esemény történt: számunkra a leglényegesebb, hogy Ronald Reagan váltotta a kevéssé erélyes Jimmy Cartert az Egyesült Államok élén, hogy rögtön harcias külpolitikába kezdjen. Belátta, hogy úgy buktathatja meg a kommunista blokkot, ha felgyorsítja a fegyverkezést. Láss csodát: így is történt. A véres-vörös luftballon kipukkadt.
A valóságban ekkor már haldokló, a csőd, az összeomlás felé száguldó Szovjetunió és csatlós államai természetesen azonnal a béke legnagyobb hírnökei lettek.
A saját állampolgárait kíméletlenül elnyomó rezsim kiadta az utasítást, amit minden engedelmes kis, nagy és vezető-káder végrehajtott: a cél, a jelszó: a béke lett. Ezt kellett harsogni, erőltetni minden vonalon, rá is állították a kor propaganda-gépezetét.
Sokan részt vettek ebben a játszmában a kor kiemelt, támogatott zenészei közül. A Koncz Zsuzsa, Bródy János, Zorán trió mindig és mindenkor. Korábbi cikkünkben írtunk már arról, hogyan szerepelt Koncz és Zorán az Országos Béketanácsban, amelynek elnökhelyettese a köpönyegforgató Boldizsár Iván volt.
Aczél egyik jobbkeze, civilben Koncz apósa. Fia, Boldizsár Miklós (Koncz néhai férje) egyetlen ismert, közepes drámát írt életében (Ezredforduló), abból a zseniális Szörényi Levente–Bródy kettős csinált valóban remek rockoperát (István, a király). Ami a békéről szólt.
Szörényi és Bródy: se veled, se nélküled
Kettejük (Szörényi és Bródy) „se veled, se nélküled-kapcsolata” sokak előtt ismert, a rendszerváltozás után más-más utakra tévedtek, bár ha a hatalom emberénél kellett jelentkezni, volt, hogy újra egymásra találtak.
Pedig Bródy a tatai „rocktanácson” vagy „rocktanácskozáson” gyakorlatilag hátba döfte a körön kívülieket, a lázadókat, az akkori alternatív, underground együtteseket. Ez már csak azért is aljas cselekedet volt, mert szemben vele, velük (aki, akik mögött ott állt a KISZ, az ÁVH-s emberekkel feltöltött Országos Rendező Iroda és a rafinált, ideológiailag képzett, a kultúrharcban, a hatalmi játékokban edzett vezetők által irányított Hanglemezgyár) az alternatív zenekarok ekkor kiemelt célpontoknak számítottak. Az állambiztonság megfigyelte, üldözte őket, a koncertjeiket igyekeztek meghiúsítani.
Bródy akkori elhatárolódását pár napja Szörényi Levente is elítélte a Mandinernek, mondván: ekkor „szégyenkezett először miatta és helyette”. Bródy sértődött, megbántott válaszát leközölte a vele baráti, amúgy ellenzékinek nevezhető sajtó, a cikkekből persze kihagyva az 1981-es esetet.
Mintha meg sem történt, el sem hangzott volna. Pedig nem egyszeri törleszkedés (őszintébben: benyalás) volt a mostanában újra lázadó szerepben tetszelgő Bródytól. Nézzük például az 1983-as békemenetet.
All we are saying: ez a harc most a végső!
Csodálatos életképet varázsol elénk a Népszava 1983-as cikke: „Egy tizenéves srác ül a Széna tér közepén, kezében egy Magyar Ifjúsággal . A kép furcsa, hihetetlen lenne, ha nem állnánk, ülnénk még több ezren körülötte. Szombat dél van, gyönyörű napsütéses időben gyülekeznek a diákok a KISZ Budapesti Bizottsága által szervezett békemenetre.
Háromnegyed 1-kor Bródy János lép a színpadra. Azt mondja, ő nem a békéről énekel, mert az nálunk a mindennapok valóságát jelenti, az természetes ... Békés indulatokat! — harsogják közben a hangfalak Bródy János búcsúszavait, amire a fiatalok ütemes vastapsa a válasz.
Negyedkettő van, lassan induláshoz készülődik a Széna térről a békemenet. A transzparensek, dekorációk a magasba emelkednek, a fiatalok az egykori Margit körúti fogházhoz, a mártírok emlékművéhez indulnak.
A koszorúzás után pedig a Mártírok útján, a Margit-híd felé hömpölyög a tömeg. Az egyik csoport az Internacionálét kezdi énekelni – egyre többen csatlakoznak hozzájuk. Aztán újra, meg újra ütemes vastaps hullámzik végig a meneten”.
Felmerül néhány kérdés az olvasóban és az újságíróban is: vajon Bródy is énekelte az Internacionálét? Vagy már hazament addigra? Ki tudja. Mindez 1983 májusán történt. Ugorjunk vissza egy évet!
„<1982.>Május kilencedike. A Mező Imre út elején kis papírszeletet adnak a kezembe: »Budapesti középiskolások békedemonstrációja, gyere és hívj másokat is!«
Szemerkél az eső, de a fiatalok végtelennek tetsző oszlopokban érkeznek a Munkásmozgalmi Panteonhoz. Fél kettőkor már csaknem ötezren állunk a magyar forradalmárok sírkertjében. Bródy János és Koncz Zsuzsa békedalait viszi a szél, feliratok emelkednek a fejek fölé. Olvasszuk be a fegyvereket! Mi a szovjet javaslatot akarjuk!
A háborúnak vége! Szólaljon meg minden harang! Néhányan virágot tesznek iskoláik névadójának táblájához, olvasgatják a történelmi neveket, amikor a fasizmus áldozatainak emlékére felhangzik a Munkásgyászinduló.”
A KISZ-KB felhívása – Csúnya, gonosz Egyesült Államok
Már megint Koncz és Bródy és a békedalok. De menjünk még visszább. Mondjuk 1981 decemberébe és idézzük fel a KISZ Központi Bizottságának felhívását, amely az összes lapban megjelent. Ez volt az a hivatalos üzenet, amely az SZKP kongresszusa után érkezett. A szavak mögül kikacsint Brezsnyev elvtárs.
„Fiatalok! Az imperializmus atomháborúval fenyeget, könyörtelen fegyverkezési hajszát kényszerít a világra. Mind több és kegyetlenebb fegyver felhalmozásával veszélyezteti a békét. A korlátozott nukleáris háború kiagyalói az egész emberiségnek üzennek hadat. Velük szemben óvják a népeket azok, akik védelmi erejüket a béke szolgálatába állítják.
Mi, magyar fiatalok, hazánk legújabbkori történetének eddigi leghosszabb békés időszakában születtünk és nőttünk fel. <…> Még nem késő! Európa és a világ békeszerető embereinek összefogásával megzabolázható az imperializmus fékevesztett fegyverkezési politikája, megvédhető a béke. De a békét nem elég akarni, közülünk is mindenkinek munkával, tanulással és a haza védelmével, nyílt kiállással tennie kell érte.
Van világos programunk: a Szovjetunió és a Varsói Szerződés többi tagállamának, közöttük hazánknak józan, konstruktív tárgyalási és leszerelési kezdeményezései, s vannak és sokasodnak harcostársaink Európa-szerte és mindenütt a világon. Velük vagyunk, közös ügyért küzdünk!
Hazánk fiataljai!
Békét, biztonságot, alkotó életet akarunk. Ennek érdekében mondjunk nemet az Európát pusztulással fenyegető korlátozott nukleáris háborúra, mondjunk nemet a neutronbombára.
Tiltakozzunk az ellen, hogy határainktól néhány száz kilométerre az Egyesült Államok – NATO-szövetségesei területén – újabb, hazánkat is fenyegető atomfegyvereket helyezzen el.
Az elmúlt hónapokban közületek már több tízezren tettek hitet a béke ügye mellett. Hívunk mindnyájatokat, csatlakozzatok azokhoz, akik a további nukleáris fegyverkezés helyett tárgyalást és megegyezést követelnek. Állítsuk meg azokat, akik a pusztító háború felé taszítják Európát és az egész világot! Munkahelyeinken, az iskolákban, az egyetemeken és a főiskolákon, lakóhelyünkön, együtt az idősebbekkel, együtt társadalmunk minden cselekvésre kész tagjával, emeljük fel szavunkat a béke megőrzéséért.
Hívunk benneteket: akciónkkal óvjuk, munkánkkal erősítsük a békét! Aki egyetért felhívásunkkal, aláírásával is tegyen hitet mellette! KISZ Központi Bizottsága”.
Bródy a KISZ X. kongresszusán
Csodálatos, ugye? A fenti felhívás 1981. decemberében jelent meg, talán a KISZ 10. kongresszusán ötölték ki.
Óriási buli lehetett az is, ott volt mindenki, aki közel akart kerülni a mézesbödönhöz. Sok kis békevédő, szocialista Micimackó.
A következő tudósítás közelebb csempész minket ehhez a X. kongresszushoz, amely csak pár hónappal késte le Brezsnyevék nagy buliját: „Csütörtök délután három óra után pár perccel kigördült az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda autóbusza a velencei KISZ-táborból, »fedélzetén« a harminc küldöttel, akik megyénk kommunista ifjúságát képviselték a KISZ X. kongresszusán” – így a kezdet, majd a csúcspontot jelentő hétvége: „Szombat este az Express-buszok a Magyar Néphadsereg Művelődési Házába röpítették a küldötteket. A presszóban, az Ovál-teremben, az étteremben, a játékteremben, de még az udvaron, a szabadtéri színpad előtt is zsongott a tömeg.
Táncoltak, tréfálkoztak, énekeltek Bródy Jánossal, akinek a szekcióülésen elhangzott hozzászólása szájról-szájra terjedt a küldöttek között. Én magam Bori Katalintól hallottam róla <írta a szerző>. Bródy János a munkáról, a KISZ-fiatalok munkájáról beszélt és így fejezte be mondandóját: »Nem wurlitzer a verkli, ezt szívvel kell tekerni«.
Szívvel, Bródy elvtárs. Szívvel, máshogy nem lehet.
A fenti cikk egészen pontosan 1981. június 2-án jelent meg, pár hónappal azután, hogy Bródy Tóth miniszter-helyettes és a többi MSZMP és KISZ-káder előtt elhatárolódott az amúgy is körön kívüli zenészektől.
A valódi lázadóktól. És elérkeztünk az origóhoz, a kezdethez. Brezsnyev, béke és Bródy – avagy mivé lett a nagy lázadó, 2.
Folytatjuk.
