Borvendég Zsuzsanna: 1980 és 2010 között a titkos pénzügyi hálózat elnyelte nemzeti jövedelmünk egyharmadát
Sokkoló, megdöbbentő könyvvel (A hálózat pénze) jelentkezett Borvendég Zsuzsanna történész, amely annak ellenére sikeres, hogy a kiemelt könyvkereskedések többsége finoman szólva sem támogatja. Persze ez papírforma. Borvendég műve a maga pőreségében mutatja be azt a hálózatot, amelyben benne volt Amerika, a szovjetek, a nácik és a kommunisták, és amely az ideológiai különbségek és hidegháborús „játszma” ellenére a háttérben tökéletesen működött. Egy angol bankárcsoport csinált már egy kutatást arról, hogy a világ országaiból mennyi pénz ment el offshore-ba – mondta a PestiSrácok.hu-nak a szerző. A húsz legnagyobb vesztes között vagyunk a középmezőnyben. Becslések szerint 1980 és 2010 között kétszáznegyvenkétmilliárd dollárt vittek ki Magyarországról adóparadicsomokba. Ez a mai teljes nemzeti vagyonunk fele, és a vizsgált időszakban megtermelt nemzeti jövedelmünk egyharmada, vagyis a vizsgált harminc év alatt minden harmadik évben a magyar emberek teljes évi munkáját ez a pénzügyi hálózat nyelte el. Interjúnk első része itt olvasható.
A kommunista internacionalizmus és a kapitalista globalizmus titkos összekacsintásában Magyarország volt az összekötő, a hidegháború Velencéje, a kapocs, amely segítette a mindenekfelett álló pénz érdekeinek az érvényesülését, a tőke áramlását. Mindezzel egy szűk elit járt jól, akik néhány évtized alatt Magyarországot szisztematikusan kifosztották – írtad. Lehet képünk arról, hogy mennyi pénz tűnt el innen?
Nem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem maradhattak fenn olyan dokumentumok, amelyeknek a segítségével egyszer majd egy megközelítő értéket lehet mondani, de nem én leszek az, aki ezt megmondja. Ehhez pénzügyi kutatások kellenek, közgazdászok bevonásával.
Egy angol bankárcsoport csinált már egy kutatást arról, hogy a világ országaiból mennyi pénz ment el offshore-ba. A húsz legnagyobb vesztes között vagyunk, a középmezőnyben. Becsléseik szerint 1980 és 2010 között kétszáznegyvenkétmilliárd dollárt vittek ki Magyarországról adóparadicsomokba. Ez a mai teljes nemzeti vagyonunk fele, és a vizsgált időszakban megtermelt nemzeti jövedelmünk egyharmada, vagyis a vizsgált harminc év alatt minden harmadik évben a magyar emberek teljes évi munkáját ez a pénzügyi hálózat nyelte el.
Minden harmadik évben csak nekik dolgoztunk. Döbbenetes. És ennél csak nagyobb lehet ez az összeg, hiszen a könyveim arról szólnak, hogy már legalább a hetvenes évek elejétől offshore-ozott a magyarországi pénzügyi elit.
Több érdekes epizód felbukkan a könyvedben, például Kurt Becher és a Kasztner-vonat. Leírtad, hogy miután az SS számára megszerezte a legjelentősebb ipari létesítményeket és a gazdag magyar zsidó családok hihetetlen vagyonát, majd később is nyugodtan üzletelt. 1948-ban szabadult, és azután?
Kurt Becher sikeres és köztiszteletben álló üzletemberré vált – az előzmények után már meg sem lepődünk rajta. Az előbb említett – az interjú első részében már bemutatott egyik ex-náci – Bickenbach partnere volt az elzabrált zsidó értékek eladásában, de a háború alatt ő volt az, aki Hitler megbízásából a gazdag német zsidóság vagyonát is kisajátította.
Az Oppenheim bankház tulajdonosának és családjának megmentette az életét cserébe az átadott értékekiért, ezt a család a háború után – érthető módon – meghálálta, segítették Becher karrierjét. Magyarországi kapcsolatai sem feledkeztek meg róla: a Monimpex termékeinek forgalmazására kapott monopóliumot.
A színfalak előtt nem kedvelték. Leleplező kép a Lobogóban (1961). Forrás: Arcanum.huÉn az összes kulcsterületen – leszámítva talán a médiát – azt látom, hogy a katonai szolgálat volt az igazán komoly, a sötét ló. Malév, terrorizmus, külkereskedelem, impexek és így tovább. Hogy látod, kimondható, hogy az MNVK-2. volt a kulcsszereplő a baráti szerveket tekintve?
Én is folyamatosan azzal szembesülök, hogy az igazán nagy játszmák ott zajlottak, nem a III. Főcsoportfőnökségnél.
A szerepük egyébként Kádár hatalomra kerülése után nőtt meg, korábban az ÁVH volt a meghatározó; látható a könyvemből is, hogy a külkereskedelmi hálózat kiépítésénél még az államvédelemhez küldik a jelentéseket a kulcsszereplők, tartótisztjük éppen a „körmös” Bauer volt. A hatvanas évektől azonban fordul a helyzet. Hogy mi ennek az oka? Még nem tudom megmondani, talán a közvetlenebb szovjet felügyelet, de az is benne lehet, hogy Kádár nem bízott meg az ávóban, használta őket a megtorlások idején, de nem szerette őket.
A katonai felderítésen belül volt egy jól körülírható csoport, akik különös védelemben részesültek és jó volt az érdekérvényesítő képességük; visszaemlékezők szerint pártvonalról érkeztek, ők lehettek a hálózat emberei.
Tekinthetjük véletlennek, hogy az MNVK-2. iratai gyakorlatilag nem kutathatóak? Vagy ez teljesen tudatos lépés, titkolózás, amin eddig senki sem mert változtatni?
Nem írnám a véletlen számlájára a dolgot. Ugyanakkor nem tartom feltétlenül okos dolognak ezt a titkolózást, hiszen találgatásokra ad alkalmat, ami nem biztos, hogy jó színben tünteti fel a jelenlegi nemzetbiztonsági szolgálatokat. Pedig a beléjük vetett bizalom megléte rendkívül fontos, hiszen a hazánkat és mindannyiunkat védik.
Leginkább a te kutatásaidnak hála tudjuk (de azért említhetünk másokat is a levéltáros-történészek közül: Orbán-Schwarzkopf Balázst például a terrorizmus és drogkereskedelem területén, és még sorolhatnánk), hogy melyek voltak a valóban fontos ügyek, titkok és üzletek a kommunizmusban. Egyre inkább látni, hogy az ügynökök anno gumicsontként voltak odadobva a közvéleménynek. Te is úgy látod, hogy ez tudatos döntés volt? Foglalkozzanak a III/III.-mal, azon belül is pár szerencsétlen, gyakran bezsarolt ügynökkel a nagy játékosok, az impexes Balázs Péterek, a pénzügyi kiskirály Fekete Jánosok, az ismeretlen MNVK-2-es tisztek helyett?
Teljesen egyértelmű, hogy politikai gumicsont volt annak idején a III/III-as ügyek mindenféle reflexió nélküli és kizárólagos bedobása a közbeszédbe.
Remek lehetőség a figyelemelterelésre, politikai zsarolásra. Mai napig az „ügynökakták” és „ügynöklisták” nyilvánosságának követelése folyik, holott ezek az iratok – már ami megmaradt belőlük – hozzáférhetők. Ami hiányzik: a következmények és a rendszer működtetőinek, vagyis a valódi bűnösöknek a felmutatása, valamint azok az akták, amelyek ezt a nemzetközi hálózatot tárnák fel. Máig nem volt igazságtétel, és máig nem tudjuk, hogy mi zajlott valójában a kulisszák mögött.
A figyelemelterelés olyan vágányra vitte a közgondolkodást, amitől nem tudunk szabadulni, vagyis a hálózat még mindig profin dolgozik. Ügynöklistákat követelnek, közben például az MNVK-2. kollaboránsairól, akiket megnyerteknek hívtak, szó sem esik. Ez egy komplex kérdés, az ilyen leegyszerűsítés csak arra jó, hogy elrejtsen olyan vetületeket, amelyeket nem akarnak az orrunkra kötni.
Beszélhetünk átmentett hálózatról? Mi lett ezekkel a pénzügyes figurákkal, kutattad a leszármazottak történetét?
A hálózat él ma is, nem kérdés. A rendszerváltás nagy traumája éppen az, hogy akkor már nem a párthierarchia volt a meghatározó, hanem ez a nemzetközi pénzügyi hálózat vitte a kezdeményező szerepet, de ezt akkor nagyon kevesen láthatták át – és még ma is csak homályos sejtéseink vannak.
A rendszerváltó értelmiség lebontotta a pártállamot, hittek abban, hogy egy új és szabad világot építhetnek, de a hálózathoz senki nem nyúlt, így a nemzeti szuverenitásért vívott harc sajnos nem zárulhatott le a szovjetek kivonulásával. A hálózat magyarországi tagjai nyilván megkapták a maguk jutalmát, kisebb koncokat a rablott holmiból. Cégeket alapíthattak, privatizálhattak, gyermekeiket olyan előnyökkel és kapcsolatrendszerrel indíthatták el, amiről egy átlagpolgár nem is álmodhatott.
Ezek a kutatások azonban oknyomozó újságírók módszereit igénylik, a történész egyelőre kevéssé tud ezzel foglalkozni, hiszen a levéltárak még nem kapták meg ezen időszaknak a dokumentumait. Kettőnk munkája itt ér össze és egészíti ki egymást. A könyveim tele vannak nevekkel, itt-ott azért nem tudtam megállni, hogy legalább egy lábjegyzet erejéig ne utaljak arra, mi lett ezekkel az emberekkel a rendszerváltás után, de a klasszikus történészi módszerekkel ezt még nem lehet kutatni. Az internet viszont mindannyiunk rendelkezésére áll: csak biztatni tudom az olvasókat, hogy egy kicsit kutakodjanak, miután elolvasták a könyveimet.
Ha valaki azt mondaná, hogy őt nem érdekli a múlt, lépjünk rajta túl, foglalkozzunk Orbánnal, satöbbi, mit mondanál neki két mondatban? Miért olvassa el mégis ezt a könyvet?
Az utóbbi száz évünk arról szólt, hogy mindig mások mondták meg nekünk, kik vagyunk és mit csinálhatunk. Most is ez történik. Vegyük észre, hogy a jelen problémáinak a gyökereit nem az elmúlt néhány évtizedben kell keresni és főleg nem 2010 után.
Ha elolvassák a könyveimet, megértik, hogy a farkas kiabál segítségért, hiszen az a problémájuk, hogy a nemzeti érdekképviselet nehezíti az eddig oly jól működő rendszerüket. A hasonlatnál maradva: megpróbáljuk védeni a bárányainkat és ez nem tetszik az ordasnak. Diktatúrát kiabálnak és oligarchiáról beszélnek, de a diktatúra számukra azt jelenti, hogy alkalmazkodniuk kell a többség akaratához.
Az „oligarchia” megjelenése, vagyis a konzervatív oldalhoz köthető vállalkozói réteg gazdagodása pedig hazai befektetéseket és munkahelyeket jelent, itthoni adózással, és nem arról szól, hogy gőzerővel lapátolják ki az országból a tőkét. Ez nagyon nagy különbség. És aminek külön örülök, hogy ez a könyv elég egyértelműen megmutatja a szélsőjobb és a szélsőbal összefonódását, ezáltal a baloldal minden erkölcsi alapját elveszítette arra, hogy nácizzon, antiszemitázzon és hasonló megbélyegzést használjon a nemzeti konzervatív jobboldal értelmiségével szemben, hiszen a legelvtelenebb együttműködésnek, nácikkal való kollaborációnak köszönhetik a jelenlegi pozícióikat.
Borvendég Zsuzsanna már most sikerlistás könyve itt megrendelhető. De régebbi művét, a szintén korszakalkotó Az impexet korát is újra kiadták.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
