Borvendég Zsuzsanna sorozata: A Szovjetuniónak 1989-ben már nem volt sem ereje, sem érkezése beleszólni a magyar határnyitásba

Németh Miklós 1989. március 3-án Moszkvába utazott, ahol Nyikolaj Rizskov szovjet miniszterelnök mellett tárgyalt Mihail Gorbacsovval is. A vasfüggöny lebontásának kérdése valójában eltörpült a többi téma mellett, hiszen a szovjet csapatok kivonásáról, a nukleáris robbanófejek elszállításáról és a magyarországi többpártrendszer bevezetéséről is szó volt.

Az ellenkezés hiánya beleegyezést jelent

Mindezek nagyobb súlyt nyomtak a latban, így az elektromos jelzőrendszer felszámolására és – a témával szorosan összefüggő – genfi egyezmény ratifikálásának problémájára (erről később még olvashatnak) alig reagált a szovjet pártfőtitkár. Németh Miklós utólag úgy vélte, hogy Gorbacsov nem mérte fel igazán ennek a kérdésnek a következményeit, ezért mondhatott csak meglepetten ennyit:

Más vélemények szerint – és a magam részéről ez tűnik valószínűbbnek – Gorbacsov természetesen tudta, hogy a határ lebontásával felgyorsul a szocialista blokk erjedési folyamata, ezért nem mondhatott egyértelmű igent a felvetésre. Gorbacsov hatalma nem volt sziklaszilárd a Szovjetunión belül, és nem támaszkodhatott az ortodox vonalat követő országok vezetőire sem, vagyis ügyesen kellett lavíroznia a kérdésben. Egyértelmű lehetett számára, hogy legfőbb szövetségesei között ott találja a magyar és természetesen a lengyel állampárt reformszárnyát, míg azon országok – nevezetesen Románia és az NDK – vezetői, akiket a legérzékenyebben érintett a vasfüggöny leomlása, határozottan ellenezték a birodalmi központból kiinduló liberalizálódást. A tiltás hiánya ugyanakkor hallgatólagos beleegyezést jelentett, amelyet Gorbacsov meg is erősített azzal, hogy kijelentette: amíg ő ül ebben a székben, nem lesz új 1956, vagyis nem kell újabb szovjet intervenciótól tartani.

Ez a megerősítés rendkívül fontos volt a magyar kormányfő számára, de nem lehetett tudni, mennyire biztos Gorbacsov széke. A pártvezér bukásától való félelem végigkísérte a határ felszámolásának döntésétől a határnyitásig terjedő háromnegyed évet. A történet szereplői félve pislogtak Moszkva felé, hiszen egy, a visszarendeződés irányába mutató fordulat elég lehetett volna ahhoz, hogy az országban állomásozó szovjet hadtest mégis támadást indítson. Ráadásul 1989. március 24-én Gorbacsov Grósz Károly pártfőtitkárral folytatott megbeszélésén újra megerősítette ugyan, hogy a szocialista országok belügyeibe nem fog beavatkozni, de az 1968-as csehszlovák eseményeket ellenforradalomnak minősítette, vagyis implicite kijelölte a határokat.

Faluromboló ámokfutás

Bár a vasfüggöny lebontása morális, technikai és természetesen politikai okok miatt indult meg, de gyakorlati problémára adott azonnali megoldást: a Románia és az NDK területéről érkező menekültek folytathatták útjukat a szabad világ felé, megszabadítva a hazai pártvezetést egy egyre kezelhetetlenebbé váló válsághelyzettől. 1988. április 29-én ugyanis Nicolae Ceaușescu román államfő bejelentette a „településszisztematizálási” tervét, vagyis megkezdődött a falurombolásként elhíresült és a magyarlakta kistelepülések létét közvetlenül veszélyeztető ámokfutás. A falvak felszámolása gyakorlatilag egyértelmű támadás volt az erdélyi magyar és az erősen megfogyatkozott szász őslakosság ellen, azok identitását és hagyományait igyekeztek végképp megsemmisíteni.

Miután Magyarországon a rémisztő hírek hallatán óriási demonstrációra került sor – ez volt az első nagyszabású tüntetés, amelyet a karhatalmi erők nem vertek szét – a hazai kormány kénytelen volt alkalmazkodni a nemzet felháborodásához, és tiltakozásának adott hangot a román vezetés felé. A két ország viszonya erősen megromlott, a románok bezáratták a kolozsvári magyar konzulátust, és a diplomáciai kapcsolatok befagyasztását is kilátásba helyezték. Az események hatására menekültáradat indult a magyar határ felé, erdélyi nemzettársaink az anyaországtól vártak segítséget. Míg 1985 és 1987 között összesen 654 tiltott határátlépést regisztráltak a magyar határőrök a keleti határszakaszon, addig 1988-ban ez a szám 7991-re nőtt, és jelentősen emelkedett a hivatalos okmányokkal érkezők lélekszáma is. A korabeli sajtóhírek 1989 márciusában 14 ezer kiadott tartózkodási engedélyről beszéltek.

Amikor a kommunisták nemzeti álarcot öltöttek

A pártvezetés számára az anyaországba menekülő erdélyi magyarok nemcsak diplomáciai problémát jelentettek „testvérországi” viszonylatban, hanem féltek attól is, hogy az érkezők a formálódó belső ellenzék támogatóivá válnak, ha a kormány nem segíti őket. Igazán nehéz helyzetben találták magukat: internacionalista és nemzetellenes ideológiájuk mentén a román kommunista párt oldalára kellett volna állniuk – ahogy ezt a legutóbbi időkig tették is –, de már új szelek fújtak. A szovjet rendszer a végóráit élte, így a hatalomátmentéssel egybekötött békés átmenet levezénylése maradt a legfontosabb feladat számukra, tehát nem hergelhették maguk ellen az ellenzéket és a mögöttük álló társadalmi többséget.

Menekültstátuszt nem adhattak az érkezőknek, hiszen ezzel megbélyegezték volna a szövetséges Romániát, azonban magukra sem hagyhatták és vissza sem toloncolhatták ezeket az embereket, mert azzal magukra húzták volna az emberiességellenes vádakat, táptalajt adva az ellenzéki hangoknak. A dilemmát végül úgy oldották meg, hogy 1989 elején határozatot hoztak a Genfi egyezmény ratifikálásáról. 1989 márciusában Magyarország csatlakozott a menekültek helyzetét rendező konvencióhoz, amelynek rendelkezései 1989. június 12-től léptek hatályba. Ettől az időponttól kezdve Magyarország egy nemzetközi egyezményre hivatkozva tagadhatta meg a kitoloncolást, hiszen egy ilyen egyezmény felülírja a bilaterális megállapodásokat.

A német kérdés

A döntés megoldást nyújtott az erdélyi menekültek helyzetére, akiket nemzetiségi alapon értek atrocitások szülőföldjükön, azonban egyre nagyobb számban tartózkodtak keletnémetek is az országban, akikre nem lehetett alkalmazni ezt a kitételt. Ha esetükben is alkalmazzák a Genfi konvenciót, úgy Magyarországnak el kell ismernie, hogy az NDK polgárait politikai üldöztetés éri. Újabb kényes diplomáciai helyzet. A keletnémet menekülthullám nagyobb nyilvánosságot kapott a világ közvéleménye előtt, hiszen nemcsak Magyarországot érintette: Prága és Varsó nyugatnémet követségeit is elözönlötték a menekültek csakúgy, mint több nyugati nagykövetséget Berlinben. Mindezzel együtt kétségtelen, hogy Magyarországot érte el a legnagyobb menekültáradat, mivel olyan idealizált hírek terjedtek hazánkról, hogy a vasfüggöny felszámolásával szabad lesz az átjárás a zöldhatáron Ausztria felé. A valós helyzet ennél árnyaltabb volt.

A bontás megkezdése

A Politikai Bizottság ugyan február végén valóban döntött az elektromos jelzőrendszer felszámolásáról, de ezzel párhuzamosan a határőrizetet nem szüntették meg, hanem megerősítették. Erre azért is szükség volt, mert nemcsak a szovjetek és a szocialista országok rosszallásától kellett tartania a magyar vezetésnek, hanem a nyugati szomszédunk is aggodalmának adott hangot. Alois Mock osztrák külügyminiszter a magyar kormány tudtára adta, hogy a februári döntés következtében megnőhet az Ausztria felé menekülők száma, amely nem kívánatos számukra, így kilátásba helyzete, hogy Bécs megváltoztatja menekültpolitikáját.

Magyarország számára patthelyzet alakult ki, amelyen a sajtóvisszhangok sem segítettek. Március 4-én a Népszabadság hosszas cikkben számolt be arról, hogy fokozatosan megszüntetik az elektromos jelzőrendszert, a nyomsávot és a korlátozásokat.

Vége: örökre

Ezek a hírek csak fokozták a keletnémetek kalandvágyát, egyre többen érkeztek Magyarországra. 1989. május 2-án egy nemzetközi sajtótájékoztató keretében gyakorlatilag is megkezdődött a kerítés elbontása.

A sajtótájékoztatón a határőrség helyettes főparancsnoka, Nováky Balázs válaszolt a kérdésekre, amelyen elhangzott a mindenkit leginkább izgató kétség: egyeztetett-e Magyarország a Szovjetunióval? A válasz egyértelmű volt: ez az ország belügye, tehát önállóan hoztuk meg a döntést. A következő érdeklődés a nyugati szomszédok tájékoztatására vonatkozott, az erre adott választ nem kis derültség kísérte: végül is a szomszédot annak idején a határzár felépítéséről sem informálták.

A kerítés bontási munkálatainak megkezdése tulajdonképpen megelőzte a kormány hivatalos döntését, az nagyjából két héttel később született csak meg. A késleltetés nyilvánvalóan összefüggésben lehetett a moszkvai reakciók figyelésével, a kormány kivárt: egy esetleges szovjet vétó esetére egérutat hagyott magának. A Nagy Testvér továbbra is hallgatott. Alexander Jakovlev, az SZKP Politikai Bizottságának tagja utólag így nyilatkozott Oplatka Andrásnak:

Folytatjuk!

Vezető kép: Sopron, 1989. június 27. Alois Mock (b) és Horn Gyula (b3) részt vesznek a Sopron közelében található mûszaki határzár átvágásában. Horn Gyula külügyminiszter két napos hivatalos ausztriai látogatásának második napján, június 27-én osztrák kollégája, Alois Mock társaságában Sopronba látogatott. A miniszterek jelképesen részt vettek a város mentén húzódó magyar mûszaki határzár lebontásában, és több helyen szétvágták a határkerítés drótjait. MTI Fotó: Matusz Károly