Borvendég Zsuzsanna sorozata: A rendszerváltással csak a keleti fosztogatókat cseréltük nyugati fosztogatókra, a helyi rablók megmaradtak
Bő három évtized telt el a rendszerváltoztatás óta, és még mindig nem tudunk választ adni arra a kérdésre, hogy mi is történt pontosan az átmenet éveiben. Miért maradt el a katarzis? Miért élték túl a pártállami kapcsolatrendszerek sértetlenül a szocializmus bukását? Miért nem nyerhettük vissza egy pillanatra sem gazdasági szuverenitásunkat? Milyen erők uralták a hazánkat már akkor, amivel nem volt elég tudás, erő – de talán akarat sem – szembeszállni?
Az elmúlt napokban állambiztonsági forrásokat olvasgattam, amikor felkeltette a figyelmem egy név. Egy név, amely megegyezik egy máig aktív és jól ismert rádiós és televíziós személyiség nevével, akinek karrierje éppolyan fényes és töretlen volt a kádárizmus posványos éveiben, mint az úgynevezett rendszerváltoztatás után.
Átmentett gazdagság
Természetesen az ő interpretációjában a hamis gulyással nyakon öntött lélekölő évek sokkal élhetőbbek voltak, mint napjaink „kíméletlen diktatúrája”, amikor rettegnie kell a széles nyilvánosság előtt lehetővé tett véleménynyilvánítása közben. A mindent túlélő vörös polip egyik hosszúra nyúlt csápjáról van szó, nem csoda hát, hogy felkaptam a fejem a név olvastán.
A szöveg gyors értelmezése után rájöttem, hogy csak egy névrokonról van szó. Nem újságíró volt az illető, hanem egy átlagos impexes, egy külkereskedelmi vállalat felsővezetője, akiről már a nyolcvanas évek elején azt jegyzi fel az állambiztonság, hogy korrupciós ügyleteivel az elmúlt tíz évben legalább 15 millió dolláros kárt okozott hazánknak. Gyors keresés a neten, és máris kiderült, hogy az illető ma a leggazdagabb magyarok egyike a Forbes listája szerint. Két egymástól független életpálya, két különböző szakmai területen, de mégsem csak a név azonos a történetben. Akár szimbolikus értelemmel is felruházhatjuk ezt a véletlent. A média és a gazdaság volt az a két kulcsterület, amelynek megtartása kiemelten fontos volt a posztkommunista elit és a mögöttük álló nemzetközi „tartótisztek” számára, és amelyben háborítatlanul vezényelték le az átmentést. Bárhogy forgatjuk és ízlelgetjük a történéseket, a rendszerváltás kisiklatásának okait mindenképpen valahol itt kell keresnünk.
Rabigából gyarmati sorba
Az Egyesült Államok jelentőséget tulajdonít a magyarországi helyzet változásának, mivel Magyarország a reformok éllovasa Kelet-Európában. Magyarország növekvő adóssága és nyugati segítségre való rászorultsága biztosíthatja az USA és más fejlett ipari országok számára, hogy némi befolyást szerezzenek. Hosszabb távon – különösen akkor, ha Gorbacsov gazdaságélénkítési programja kudarcot vall – az Egyesült Államok s a fejlett Nyugat vonzereje tovább nőhet, jobb lehetőséget teremtve a Nyugat számára a magyarországi befolyás erősítésére.
– idézi Kávássy János Előd egyik tanulmányában az USA hírszerzésének elemzését a nyolcvanas évek közepéről. Az eladósodottságba kergetett ország kiszolgáltatott piacai egyáltalán nem voltak elhanyagolhatók az Egyesült Államok számára. Már ekkor megkezdődött a gazdasági befolyásszerzés a felbomlóban lévő szovjet blokk országaiban – Magyarországon is.
A nyolcvanas években egyre erőteljesebben érezhető a budapesti amerikai nagykövetség és azon keresztül az Egyesült Államok hírszerzésének érdeklődése a hazai belpolitikai események iránt. Nyilvánvaló, hogy nemcsak Magyarország, hanem az egész térség felé megnőtt a figyelem, hiszen a felbomlóban lévő szovjet birodalom visszahúzódása következtében megnyílt a lehetőség a blokkbeli államok piacainak újrafelosztására. Hazánk csatlakozása a Nemzetközi Valutalaphoz és a Világbankhoz egyértelműen kijelölte az új gyarmatosítás kereteit: az egyik birodalom öleléséből a másikéba vetettük magunkat. A pénzügyi–gazdasági élet meghatározó szereplői már ezer szállal voltak el- és lekötelezve nyugati multinacionális vállalatok és különböző bankhálózatok felé. Gondoljunk itt elsődlegesen az impexesek által kialakított korrupciós kapcsolatokra, amelyek a hetvenes évek elejétől már nemcsak kiszolgálták a multinacionális cégek érdekeit, hanem egyértelműen asszisztáltak egy offshore hálózat kiépítéséhez is. Az így létrejött kapcsolatrendszerek védelme elsődleges prioritássá vált számukra, éppen ezért gondoskodni kellett arról, hogy a politikai váltás ne akadályozza majd a meglévő gazdasági befolyást és érdekeltségeket.
Báránybőrben
Már a hatvanas évek elejétől amerikai üzletemberek látogattak Budapestre, akik pénzügyi megállapodásokat kötöttek Kádárékkal. Cyrus Eaton személyében például nemcsak a Rockefeller érdekeltség jelent meg hazánkban, hanem egy olyan médiamogul is, aki saját sajtóján keresztül rendkívül jó képet festett a blokk országairól, különösen Magyarországról – ezzel kívánta legitimálni üzletelését saját társadalma előtt.
A hetvenes évek végétől rendszeres vendéggé vált Armand Hammer is, aki még Lenin személyes barátjaként vett részt a Szovjetunió gazdasági alapjának megteremtésében, majd Sztálin halála után az összes moszkvai pártvezérrel személyes barátságot ápolt. Mindketten milliárdos kapitalista vállalkozók voltak, akiket a hazai sajtó úgy különböztetett meg az imperialista kizsákmányolóktól, hogy „filantrópnak” nevezte őket. Máig előszeretettel használják ezt a trükköt a globális véleményformálók. A „filantrópok” gyakori látogatásával párhuzamosan az amerikai nagykövetség érdeklődése a magukat radikális ellenzékként aposztrofáló fiatal értelmiség felé fordult. A világ vezető nagyhatalma aktívan igyekezett befolyásolni a magyar belpolitika alakulását, nem véletlen, hogy Hammer Aczél Györggyel is többször találkozott.
Nicolas M. Salgo személyében a nagyköveti poszt is egy üzletember kezébe került, aki alapítványán keresztül elérte, hogy az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen megszervezzék az amerikanisztika oktatást, ahová vendégprofesszorokat is hívtak az Egyesült Államokból. A felsőoktatásban való térnyerés a felnövekvő új értelmiségi generációk adott érdekek szerinti nevelését, érzékenyítését is lehetővé tette. Már 1981-ben felvetődött a Magyar Tudományos Akadémia részéről, hogy a bloomingtoni egyetemmel közösen felállítsanak egy kutatóközpontot, amelynek keretében a diákcsere is megoldhatóvá válik. Az alaptőkét Soros György biztosította az elképzeléshez.A nyolcvanas évek folyamán meg is indultak az ösztöndíjas fiatalok Amerika felé, a kiválasztottak döntő többsége pedig az Aczél György által támogatott urbánus értelmiségi körbe tartozott.
Azon fiatal generáció képviselői voltak ők, akik a szüleik elleni lázadásból fogalmazták meg kritikájukat a Kádár-rendszer ellenében – eleinte szélsőbalról.
Többségükből alakult meg a nyolcvanas évek végére a Szabad Demokraták Szövetsége.A párt prominens vezetői – kevés kivétellel – első generációs leszármazottjai voltak az állambiztonsági szervezet tagjainak, vagy a pártállam egyéb kiváltságosainak. A felszínen felvállalt harcos antikommunizmusuk tehát kevéssé tekinthető hitelesnek, mint a népi-nemzeti ellenzék rendszerkritikája, mégis ők tetszelegtek az első szabad választások idején a radikális változást akarók álarcában. Pedig valódi szerepük éppen abban állt, hogy sértetlenül megőrizzék azokat a gazdasági kapcsolatokat és érdekeltségeket, amelyek már pozicionálták magukat a piacok megnyitásához és a privatizációk megindulásra.
A globális piacon a hazafiatlanság a nyerő
A budapesti amerikai nagykövetség jelentősége megnőtt ezekben az években. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy Salgót 1986-ban a térséget igencsak jó ismerő Mark Palmer követte a nagyköveti székben. Őze Sándor így jellemzi Palmer szerepét:
a Moszkvában és Belgrádban is diplomataként szerepelt, a térség külügyi szakértőjeként számontartott osztályvezető magyar nagykövetként a valamikori liberális ellenzékre támaszkodva mozgósította azt a fent említett helyeken képzett értelmiséget, azért, hogy elfogadhatóvá tegye az amerikai modell beágyazását. A tudatában a kádári modell gazdasági legitimációjával fellazított ország, bedarált felekezeteivel sem nemzeti, sem spirituális ellensúlyokat nem volt képes képezni. Ez okból lett Magyarország az úgynevezett Menedzserképző, majd a Soros Alapítvány központja Varsó vagy Bukarest helyett.
Vagyis a nemzeti érdekképviselet, a hazafias érzelmek és a tradicionális gyökerek hiánya tette alkalmasabbá a hazai urbánus ellenzéket a gyarmatosítók kiszolgálására, blokkbeli társaikhoz viszonyítva.
Az amerikai nagykövetség rendszeres összejöveteleket, filmvetítéseket és egyéb kulturális programokat szervezett annak a körnek, akikre politikusaik támaszkodni akartak. Megtalálták azokat az állampárt által is támogatott „üzletembereket”, a rendszer meghatározó gazdasági szakembereit (pl. Fekete János, Demján Sándor vagy akár Rényi Gábor), akiket a CIA helyi rezidense,
kereskedelmi tanácsos rendszeresen vendégül látott.
A politikai élet aktív résztvevői közül is csak kevesen érthették pontosan, mi történik, de a társadalom még ennyit sem érzékelt a valóságból. Az ellenzék többsége arra koncentrált, hogy lebontsa a pártállami hierarchiát – amit sikeresen meg is tett –, de közben nem vette észre, hogy a kezdeményező szerep már olyan érdekeltségek kezében van, akik hálózati formában érvényesítik akaratukat Magyarországon és a térségben. A „rendszer” lényege tehát érintetlen maradt, mivel az ekkor már nem a pártállami diktatúra és a szocialista tervutasításos gazdaság volt, hanem egy olajozottan működő globális pénzszivattyú, amely a gyarmatosítás legmodernebb és legkifinomultabb formáját hozta el szinte észrevétlenül számunkra.
Vezető kép: Budapest, 1985. június 11. Willi Wapenhans (b), a Világbank elnökhelyettese és FeketeJános, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke aláírják a Világbank társfinanszírozásában a Magyar Nemzeti Bank 300 millió USA-dolláros hitelfelvételéről szóló megállapodást.MTI Fotó: Manek Attila
