Harminc éve akár a háború is kitörhetett volna egy erdélyi magyar srác szökése miatt
Mi járt azért, ha valaki egy ismert erdélyi magyar író fiaként kiállt az elveiért? Lehetett-e másképp dönteni, ha a hírhedten vadállat szekusok rászálltak az emberre? Filmbe illő sztori a huszonéves erdélyi srácról, a szabályokat áthágó nagykövetről és a szemet hunyó MSZMP KB titkárról. Szökés a földi pokolból, Ceausescu Romániájából.
A nagybányai Pászkán család a Ceausescu-korszak egésze alatt a román állambiztonság, a hírhedt "Szekuritáté" megfigyelésének és zaklatásának volt kitéve. A rendszer hajlíthatatlan irredenta, nacionalista családként tartotta számon Pászkánékat, akik minden körülmények között ragaszkodnak elveikhez, magyarságukhoz, nem lehetett őket megfélemlíteni, megtörni, beszervezni. Az állambiztonság minden lépésüket figyelte, házukat évtizedekre bepoloskázták.
Viszonylag hamar felhívtam magamra a szekusok figyelmét, ugyanis már az általános iskolában rendszerellenes újságot indítottam, megtagadtam a kórusban való részvételt, ahol Ceausescut dicsőítő dalokat kellett volna énekelnem. A középiskolában küldetésemnek tekintettem, hogy harcoljak a szórványban élő erdélyi magyarok közt tapasztalható nyelvromlás ellen, ezért minden magyar osztálytársamat felszólítottam, hogy amikor velem beszélnek, csak magyar szavakat használjanak. Az volt a jó, hogy amikor ezekért az akcióimért apámat kérdőre vonták, akkor ő azt mondta, hogy a fia minden ilyen cselekedetével egyetért
– emlékszik vissza a kezdetekre Pászkán Zsolt.
Mindez a ’80-as évek eleji Romániában történt, ahol tombolt a sztálini típusú diktatúra; az ilyen hozzáállásért akkoriban kicsapás, a szülőknek fenyegetés, vagy akár börtön járt, de tudjuk, hogy a Securitate adott esetben a balesetnek álcázott gyilkosságtól sem riadt vissza, ha az ellenség hajlíthatatlannak bizonyult. Az apa, Pászkán János, írói álnevén Pusztai János ekkora már ismert erdélyi magyar író volt, aki regényeiben áthallásosan mutatta be a Ceausescu-féle Románia abszurd, orwelli világát. Negyedik kötetét, a Zsé birtokát a kiadás előtt bezúzatta a cenzúra.
Apám nem volt benne a nagy írói körökben, mert azt az utat választotta, hogy nem akart megalkudni; inkább elment a gyárba dolgozni szerszámlakatosként, minden nap lehúzott 8 órát, de utána azt írt, amit akart. Nem ült egy szűk szerkesztőségben és nem rettegett attól, hogy jaj, mi lesz, ha nem ír valami pozitívat a rendszerről, mert akkor nem adják ki, és éhen hal.
A romániai magyar írótársadalom az 1960-as évek közepétől kezdve a nacionálkommunista diktatúra és a kisebbségi lét kettős nyomása alatt élt. Sokan a zsarolás vagy a megfélemlítés miatt megtörtek és a Securitate besúgói lettek. Pászkán Zsolt ennek ellenére nem hiszi, hogy ne lehetett volna ellenállni a rendszernek; szerinte inkább arról van szó, hogy mindig lehetett kifogást találni arra, hogy miért írjon valaki jelentéseket az ismerőseiről, barátairól.
A megfélemlítés akkor működik, ha van valami olyan, amit te annyira akarsz, hogy beadod a derekad, de ha nincs ilyen dolog, akkor vagy igazán szabad.
Az olyan nagy író ikonok, mint Sütő András vagy Szilágyi Domokos megkötötték a maguk kompromisszumait. Sütő András a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja volt; ugyan nem láttam róla szekuritátés aktát, de kérdem én: hogyan lehetséges ilyen pozícióba jutni, ha nem egyezel ki a hatalommal? Szilágyi Domokos félistennek számított az erdélyi magyarság körében, a ballagási meghívókon Erdély-szerte a végzős diákok az ő kitartásról szóló idézeteivel búcsúztak az iskolától, tanáraiktól. Emlékszem, bennem mindig volt egy hamisságérzés ezzel kapcsolatban.
Szilágyi Domokosról, az ünnepelt költőről jóval a rendszerváltás után derült ki, hogy egy-két egyetemi társáról és író ismerőséről éveken keresztül jelentett a Securitaténak. Jelentései nyomán többen súlyos, 10-15 éves börtönbüntetéseket kaptak. Szilágyit az 1956-os forradalom után szervezték be vélhetően zsarolással; a román állambiztonság akkoriban azokra az erdélyi magyarokra akart lecsapni, akik szimpatizáltak a magyarországi forradalommal. Szilágyi Domokos, a tragikus sorsú költő a nyomás alatt az alkoholizmusba menekült, majd fiatalon, mindössze 38 évesen önkezével vetett véget az életének.
Én nem hiszek abban, hogy jaj, nem volt kiút. Dehogynem volt kiút. Se az apámat, se engem nem vertek meg a szekusok, még csak föl sem emelték a hangjukat. Persze eldőlt egy sors, az tény.
Zsolt az orvosi egyetemre felvételizett a ’80-as években, de 19 évesen választás elé állították. Ha nem lesz besúgó, akkor nem mehet egyetemre. A nacionalista magyar író fia fontos láncszem lett volna az állambiztonság számára, ezért mindenáron be akarták szervezni.
19 éves voltam, amikor 5 perc alatt el kellett döntenem, hogy mi lesz az életemmel a továbbiakban; azt mondtam a szekusnak, hogy nem vállalom, úgyhogy akkor ebből inkább nem lesz egyetem, ennyiben maradunk.
Zsoltnak ugyan a haja szála sem görbült, de a román elhárítás azért bosszút állt.
Én annyira biztos voltam benne, hogy fölvesznek az egyetemre, hogy fölmondtam a cégnél, hiszen nagyon fel voltam készülve a felvételire, de nem vettek föl, vissza akartam menni dolgozni a nagybányai gyárba apám mellé szerszámlakatosnak, de nem vettek vissza. A rendszerváltás után megtaláltam azt a dokumentumot, amelyben a Szekuritáté utasítja a vállalat igazgatóját, hogy hitegessen néhány hónapig, hogy visszavesz, majd utasítson el.
„A borzalmak építőtelepén”
Ahogyan az a kommunista diktatúrákban szokás volt, az egyetemről elutasított fiatalra az átlagosnál is hosszabb katonaévek vártak, ráadásul a Securitate gondoskodott róla, hogy a hadsereg a poklot jelentse a magyar srác számára.
Mivel jó volt a kézügyességem, jól rajzoltam, katonai térképeket kellett készítenem, így egészen addig, amíg a nagybányai Szekuritáté kirendeltsége utánam nem küldte az aktámat, miszerint megbízhatatlan, lázító nacionalista elem vagyok, megbecsült tagja voltam a román hadseregnek. Azok után azonban, hogy a feletteseim arról olvastak az aktámban, hogy a többi között újjászerveztem a nagybányai magyar táncházat, miután a tánctanár a román elhárítás zsarolásának engedve felmondott, csakhamar munkaszolgálatra vezényeltek a Duna-Fekete-tenger csatornához.
A Duna-Fekete-tenger csatornát Romániában a borzalmak építőtelepeként emlegették. A Román Munkáspárt 1949-ben hozott határozatot a megalomán beruházás megkezdéséről. Építésénél politikai foglyok ezrei haltak meg, az áldozatokat egyszerűen a csatorna alapjaiba temették. A politikai foglyok és köztörvényes elítéltek mellett a katonaéveiket töltő, ám a hatalom által veszélyesnek, megbízhatatlannak tartott személyeknek is itt kellett dolgozniuk. Sok magyarral és székellyel együtt így került ide Zsolt is; egészen 1987-ig teljesített munkaszolgálatot.
Alig volt élelem: uzsonnára négyen kaptunk egy konzerv halat, mindig beosztottuk, hogy aznap ki eszik, és ki lesz az, aki csak kitörli a végén az olajat a kenyérrel. Sok székely gyereket előszeretettel küldtek ilyen körülmények közé munkaszolgálatra; minden reggel bemondták, hogy hány haláleset volt. Volt olyan, aki ott előttünk vágta fel a hasát, mert sokan idegileg összeomlottak; nem bírták ezt a fajta munkát és nyomást, a rossz ellátást, a szívatást, a megalázásokat a tisztek részéről.
Fedőneve: Kovács Levente
A kilátástalan jövő és a munkaszolgálat „élményei” miatt Pászkán Zsolt 1988 tavaszán eldöntötte, hogy a világtól elzárt országból Magyarországra szökik. Apja, akit, mint erdélyi magyar írót titokban folyóiratokkal, könyvekkel támogatott a magyar állam, levelet írt a bukaresti magyar nagykövetnek, hogy segítsen kijuttatni a fiát Romániából.
Hogy ne tudjanak lehallgatni minket, egy bukaresti lakás erkélyén adtam át apám levelét Hodicska Tibor konzulnak. Azt mondta, segítenek kijutni az országból, de a fedősztorit nekem kell kitalálnom, és ha lebukok, akkor ők soha nem tudtak, nem hallottak semmiről. Akkora már tudtam, hogy mindenképp MALÉV-géppel megyek Bukarestből; a zöldhatáron próbálkozók közül akkorra már sokakat lelőttek, vagy börtönbe zártak. A konzul azt kérte, hogy másfél hét múlva jöjjek vissza, mert ez idő alatt Szűts Pál nagykövet egyeztetni tud Szűrös Mátyással az ügyemről, mivel az MSZMP KB titkára épp Bukarestbe látogat.
1988-ban a bukaresti nagyposta épületénél ritkaságnak számított, ha egy magyar turista angolul kért képeslapokat; az sem volt mindennapos, ha ugyanez a magyar turista azzal kopogtat a hazája követségén, hogy elhagyta az útlevelét, ezért egyszeri beutazásra jogosító dokumentumot szeretne igényelni.
Ez volt a fedősztorim. A követségen csak a nagykövet és a konzul tudták, hogy valójában szökni akarok, egyébként mindent az ilyenkor szokásos módon kellett csinálnom. Fényképes kérvényt adtam le, amelyen Kovács Levente álnéven szerepeltem budapesti lakosként. Szűts Pál nagykövet pedig vállalta azt a kockázatot Ceausescu Romániájában, hogy a jogszabályt áthágva nem kérte le a magyar belügyi szervektől, hogy azonosítsanak, csak rányomta a pecsétet a kérvényemre. 2017-ben tudtam meg, hogy magyar részről Szűrös Mátyás engedélyezte neki, hogy így segítse a szökésem.
Idegek harca
A diplomaták és a magyar külügy hihetetlen kockázatot vállaltak a szöktetéssel. A ’80-as évek végén pattanásig feszült volt a román-magyar viszony a többi között az erdélyi falurombolás és egyáltalán a magyar kisebbség módszeres elnyomása miatt. Sokan akkoriban egy háborús konfliktust sem tartottak kizártnak. A helyzetet súlyosbította, hogy a román kormány már egyébként is azzal vádolta a magyar diplomatákat, hogy román állampolgárok szökését segítik. Ezt Nicolae Ceausescu az ország belügyeibe való beavatkozásnak tekintette. Ilyen előzmények után Pászkán Zsolt kis híján lebukott a reptéren.
Pedig mindenre figyeltem a poggyászomnál: ruháimból kivágtam a román címkéket, direkt Magyarországon gyártott borotválkozási termékeket szereztem be. Elkövettem azonban egy hibát, ami láttam, hogy elbizonytalanítja a hatóság emberét. Az ideiglenes kiutazási okmányra Romániában készített fényképet ragasztottam, ez pedig mind formában, mind a papír minőségében nagyon különbözött a Magyarországon használatostól. Valószínűleg az volt a szerencsém, hogy a Bukarestből Budapestre tartó MALÉV-gép már így is tetemes késésben volt. Ha a gépet tovább feltartóztatták volna, akkor az, ha indokolatlanul történik, rengeteg papírmunkát és kártérítést jelentett volna a román félnek. Így a biztonsági ember továbbot intett nekem.
Zsolt 23 évesen 500 lejjel és 50 forinttal a zsebében szállt le a repülőről Ferihegyen. Az 50 forintból vett egy Magyar Nemzetet és egy HVG-t. Később elkezdte ugyan, de sosem tudta befejezni az egyetemet, mivel mindig az anyagi túlélésért küzdött. Akár író édesapja, ő is büszke rá, hogy szerszámlakatos a végzettsége, így nem tartozik senkinek, semmivel. Ráadásul most ő figyel, és nem őt figyelik. Pászkán Zsolt „civilben” az EuroCom Romániai Sajtófigyelő szolgálat alapítója és vezetője, az ország egyik legelismertebb, de bizonyosan legszókimondóbb Románia-szakértője.
Nekem a rendszerrel volt és van elszámolnivalóm.
Vezető kép: a Pászkán család. A fotó a nagybányai ház udvarán készült, a kép jobb szélén Pászkán Zsolt, mellette apja Pászkán (Pusztai) János.
