Havas: Leszerepeltünk, leköphetjük egymást – Amikor Hornék megpróbálták kiirtani a nemzeti újságírást
Horn Gyuláék nem kegyelmeztek a nemzeti újságírásnak 1994-ben, akkor, amikor a magyar társadalom érintett része visszaszavazta a pufajkás, posztkommunista brigádot a hatalomba. Mindenki sejtette, hogy a bolsevik hagyományokhoz méltó, kegyetlen bosszú következik, és így is történt. Horn utasítására kirúgták az MDF-kormányhoz lojális újságírókat, Chrudinákot alkalmazták, de szerepelni nem szerepelhetett. A kegyetlen szőnyegbombázás láttán még Havas Henrik is felemelte a szavát (feltehetőleg csak pózból), azt ígérte, hogy visszavonul, ha ez folytatódik. Természetesen nem tette. Az sem titok, hogy sok ellenzékbe került konzervatív képviselő is csak hallgatott, semmit sem tettek a kirúgott tévések és újságírók védelmében. Stefka István nem felejt és szembesít. Médiaháború, 23. rész. A háborút követő kegyetlen megtorlás kulisszatitkai.
Az MSZP-SZDSZ 1994-es választási győzelme és házassága után az újdonsült kormányerő elsődleges célja az volt, hogy megrendszabályozza a nemzeti médiát; a második rögtön az 1996-os világkiállítás lemondása volt, ez volt az az EXPO, ami egybeesett volna honfoglalásunk 1100. évfordulójával. Ezután jöttek a nemzeti és stratégiai ágazatok áron aluli eladása a külföldieknek. A szocialisták és a szabaddemokraták első erődemonstrációjaként végrehajtották a médiában a szőnyegbombázást.
Állítólag – Murányi László információiból tudtam meg – Horn Gyula miniszterelnök hatalomra jutásuk első hetében a következő utasításokat adta közvetlen munkatársainak és az ott tartózkodó Horváth Ádámnak: Stefkát kirúgni, a Magyar Televízió Híradójának szerkesztőit, riportereit kisöpörni, aki marad, azokat el kell hallgattatni. A Panoráma főszerkesztőjét, Chrudinák Alajost „zavarjátok a sivatagba” és ezt a Betlen János nevezetű riportert — akinek apja, Betlen Oszkár a Szabad Nép hírhedt propagandistája volt – tegyétek meg a Híradó főszerkesztőjévé.
Tudjuk, a komcsik pártja kemény, az első napokban bizonyítottak is. A parlamentbe jutott hat pártot meg sem kérdezték a médiában történt változtatásról, nem egyeztettek velük. Ez a bosszúhadjárat végül is valósággá vált.
Miért hallgattak a jobboldal koalíciós pártjai?
Hosszú, forró nyár kezdődött 1994 júliusától. A választási vereség után az Antall–Boross-kormány miniszterei, országgyűlési képviselői, mint akik jól végezték dolgukat, elmentek nyaralni. Máig megmagyarázhatatlan, hogy az MDF, a KDNP és az FKGP miért nem tiltakozott? A sajtószabadság ennél nyilvánvalóbb lábbal tiprására demokráciában még nem volt példa. A jobboldal még mindig nem érezte a súlyát a konzervatív sajtó létének. Persze volt néhány kivétel.
A Lovas Pista hathatós közreműködésével megszervezett nemzetközi Híradó-sajtótájékoztatón a Gellért Szállóban (1994. július 23.) megjelent Balsai István volt igazságügy-miniszter, Horváth Balázs volt belügyminiszter, Surján László volt egészségügyi miniszter, Fekete György volt helyettes kulturális államtitkár és az MDF szóvivője, Herényi Károly. Jelenlétük demonstráció volt a tévés kirúgottak mellett, de összességében elmaradt az együttes fellépés.
Az Új Magyarország „Médiapuccs – ördögi tervvel” című írásában idézte Balsai István felszólalását: „...Egy vesztes csapat politikai tisztogatás áldozata lett. Most már nemcsak aggódunk, hanem igazolva látjuk aggodalmainkat abból a szempontból, hogy a kormány hivatalba lépése óta sorozatban történnek olyan intézkedések, amelyek a jogállam létét veszélyeztetik. Nem vagyok biztos abban, hogy ami a Magyar Televízióban történt, az a tetőpontot jelentené.” Fekete György kijelentette, hogy újra cenzúra van Magyarországon. Hangsúlyozta, hogy ez a kormány kemény baloldali kormány, amely diktatórikusan lépett fel, egy nagyon furcsa és egy természetellenes szövetség révén. Horn Gyula megüzente a magyar állampolgárnak, hogy az lesz, amit ő akar.
Kacsingatás a balliberális újságírók felé
A szőnyegbombázás alatt és után a volt kormánytagok többsége azonban hallgatott. A nemzeti elkötelezettségű újságírókat cserbenhagyták. Sokan hónapokig vagy évekig munka nélkül maradtak. Hány és hány koalíciós kormánytag akart eljutni a hátunkon a népszerűségig? Igaz, sok mindenben hasonlóan gondolkodtunk, de néhányan többet követeltek, nagyobb nyilvánosságot, mint ami járt nekik. Mi a közszolgálatiság arányait, pártatlanságát komolyan véve ellenálltunk. Később aztán választási sikertelenségük okát bennünk, a nemzeti sajtó szerkesztőiben látták. Hát igen, az objektivitást nem mindenki szereti.
A médiaháború kellős közepén akkor is furcsálltuk, hogy jó néhány konzervatív kormánytag és képviselő a balliberális oldalra elkötelezett újságírók – Havas Henrik és Forró Tamás titkos megbízott – médiatanfolyamára járt. Politikusként hogyan kell szerepelni, miként kell fellépni? – ez volt a többi között az oktatás témája. Hogy miként és ki csinált ezzel magából hülyét, az már egy másik kérdés. Hiszen mindenki tudta, hogy ezek az újságírók nemcsak érzelmileg, de anyagilag is súlyosan be voltak kötve az MSZP-hez és az SZDSZ-hez. Ezektől tanulni, akiknek részük volt a konzervatív politika megbuktatásában?
Mindenesetre az is érdekes volt, hogy Antall József és Boross Péter „tanácsadói” előszeretettel választottak beszélgetőtársnak a televízióban és a rádióban olyan szocialistákat, szabaddemokratákat kiszolgáló riportereket, mint például Betlen János, Havas Henrik, Forró Tamás. Arról már senki sem beszélt, hogy ez milyen sunyi lejáratása volt a magyar ügynek, és az irányított, rosszindulatú, prejudikált kérdések mennyi kárt okoztak egyes politikusoknak, az országnak. Bezzeg az senkinek sem tűnt fel, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök csakis Wisinger István eszmetárssal volt hajlandó nagy nyilvánosság előtt beszélgetni. A tisztelettudó, alátett kérdésekre mindig jött a frappáns válasz. Pedig a mi oldalunkon is lettek volna úgymond sztráriporterek, mint Lovas István, Chrudinák Alajos, Franka Tibor, Bencsik András, Seszták Ágnes, nem beszélve az akkori Híradó munkatársairól. Ők ilyen felkérést persze – az esetek többségében – nem kaptak.
A ballibsiknek szabad lett a pálya, a nemzeti újságírókat leradírozták
Minden országos visszhang nélkül, a parlament kihagyásával a Horn–Kuncze-kormány 1994. július 28-án úgy döntött, hogy nem rendezik meg az 1996-os világkiállítást. Elvették az emberektől a honfoglalás nagyszabású megünneplését. Európa egyik legrégibb keresztény állama nem mutatkozhatott be a kontinensnek, a világnak. Soha vissza nem térő lehetőségtől fosztottak meg 15 millió magyart, akiknek az identitását el akarták venni, akiket bele szerették volna döngölni a földbe. Hál' Isten, ez nem sikerült. Pedig a konzervatív, jobbközép pártok – most már ellenzékben – nem tértek magukhoz bénultságukban. Ütőképes versenytárs nélkül maradt a volt kommunista nómenklatúra sajtója. Minden kezdeményezés a baloldalé lett. A televízióban és a rádióban – ellentétben a rendszerváltás első négy évével – nem volt hol megszólalniuk az ellenzékbe került politikusoknak, közszereplőknek. A még mindig győztes, örömmámorban úszó szocialista és szabaddemokrata bekötöttségüket nyíltan vállaló liberális sajtófullajtárok – az információk, a hírek kizárólagos birtokosai – elárasztották az országot a szocialista-liberális koalíció pozitív lépéseinek híreivel.
Ezt kapta a hatalmát elvesztő, a nemzeti, polgári, a konzervatív értékeket felvállaló oldal. Sajtó és pénz nélkül maradt. Minek volt ez köszönhető? Becsületességüknek, ügyetlenségüknek, avagy...?
A médiaháború véget ért?
Közben látványosan dőlt a pénz a baloldalnak. Augusztus végén megrendezték a Dunán az ott úszkáló médiahajós sajtóösszejövetelt, ahová meghívtak néhány ismert jobboldali újságírót is, nyilván azzal a szándékkal, hogy megalázzák őket. Barlangjaikból előbújtak, most újra megmutathatták magukat, bőröndjeikből már az Antall-kormány elején kicsomagoltak, de most már a bőröndöket hosszú időre betették a gardróbba. A fedélzeten Szilágyi János, a Kádár-rezsim közkedveltje jött velem szembe. Napszemüvegét feltolta a homlokára, alulról felfelé nézett és köszönés nélkül csak ennyit mondott: te itt? Chrudinák Alajos Horn Gyulának magyarázott, hogy miért kellett ezt ilyen durván elintézni. Horn csak mosolygott, azzal érvelt, hogy Ali elmehet Közel-Keletre. Ez így is volt, kapott fizetést, de négy évig egyetlen riportja sem mehetett le az MTV-ben, hiába dolgozott. Az elhallgattatásra volt pénz. Alit, az arab világ legnagyobb ismerőjét kirúgni nem lehetett, valószínűleg sokat tudott. Talán a pufajkás Gyuláról is.
Ezen a médiahajón jelentették be az SZDSZ-es politikusok és az SZDSZ-hez közelálló újságírók, hogy a médiaháborúnak vége. Azok beszéltek erről, akik négy éven keresztül szították a gyűlöletet a sajtóban, a rádióban, a televízióban. Most már nem kellett senkit gyűlölni, nem volt mit gyűlölni. A konzervatív, polgári újságírást látszólag lefejezték. Nem volt hol, nem volt hogyan visszaszólni. A legnagyobb hatású elektronikus média teljes arzenálja a liberális újságírók kezébe került. A természetes egyensúly – ami sohasem létezett – ezzel tragikusan felborult. Ezt még az 1994-es országgyűlési választási eredmények sem indokolták.
Meztelenül a golyózáporban
Havas a gazdáinak üzent, bizonyítania kellett. Nem kellett volna meztelenül a golyózáporba állni – mondta ezt a bölcsességet rólunk. Havas álságos aggódásával azonban továbbment. Az akkor szélsőliberális Magyar Hírlapban a televíziós utánpótlásról a következőket nyilatkozta: „Nem szeretném, ha megint lángoló szemű forradalmárok jönnének. A szakmai ismeretek a legfontosabbak. György Péter legutóbb a Magyar Narancsban megírta, hogy Csúcsnak, Nahliknak, Pálfy G.-nek, Chrudináknak, Császár Attilának szembe kell nézniük a törvény szigorával. Ezt nem értem, listázni fognak? Számonkérés lesz? Ha ez 1990-ben elmaradt, akkor 1994-ben fogják megcsinálni? Az elmúlt négy évben mindannyian leszerepeltünk, kezet foghatunk, leköphetjük egymást. Maradjunk ennyiben. Ha Chrudinák Alajosnak nem lesz műsora a tévében, ha Pálfy G. nem mondhat könyvismertetést, ha Stefka nem kerülhet vissza – ahová való –, a Napközbenbe, hírt adni arról, mi újság a Köjálnál, ha Császár Attila nem mehet el egy percben tudósítani arról, hogy mi volt az OKISZ-ban, akkor én itthagyom a szakmát.”
Igen, ott kellett volna hagynia az újságíró szakmát Havasnak. De nem tette. Inkább beállt a mocskolódók sorába. Jóslata viszont beteljesedett. Listázás volt, számonkérés, kirekesztés és nem kaptunk munkát. Az kicsinyességére vallott, hogy beosztott, kimért minket, mit és hol dolgozhatunk. A médiaháború általuk bejelentett vége ellenére folytatódtak ellenünk a lejárató támadások különböző sajtóorgánumokban.
A Farkasházy Tivadar nevezetű (állítólagos) humorista – egykori kollégám – a rádiózás csúcsának a szolgáltató rádiózást nevezi, ugyanis, mint írta: „belőlük válogatják ki a kosztümös kormányszóvívőket (Juhász Juditra gondolhatott – a szerk.) és a csokornyakkendős kormánypublicistákat, ezt más néven stefkázásnak nevezik”. A Kurírban Kéri László politológus nyilatkozott: „Megmondom őszintén, engem nem bánt, hogy Stefka és Várkonyi Balázs nem uszít tovább a választási eredmények tényei ellen.” A Szűcs Gábor által főszerkesztett Kurír Örömszerzés című cikkében folytatta a lejáratást: „Nosztalgiaüzletünkben kaphatók többek között 380x260 cm-es Náhlik poszterek, ceruzaelemmel müködő távirányítós Csúcsbábuk, valamint a régi szép időket visszaídéző Pálfy G.-Híradók és Stefka Hetek video összeállításai, eredeti muszter kivitelben, szájról olvasva.”
Nos, így szórakoztak egyes „kollégáink”, szenvtelenül, szemtelenül, kajánul a „Tégy a gyűlölet ellen” (pénznyelő és álságos) mozgalom buzgó propagálói. Pedig semmi mást nem kellett volna tenniük, mint valóban tenni a gyűlölet ellen. A gyűlöletkeltés hordozói azonban máig közöttünk vannak.
(folytatjuk)