Homoszexuális propaganda és kultúrharc – Gyermekeink testi-lelki épsége a tét

Egyre feszültebb a helyzet LMBTQ-fronton, és messze nemcsak azért, mert a hétvégén ismét megrendezik Budapest szívében a már lassanként hagyományosnak mondható melegbüszkeség-napi felvonulást. Szinte hetente jelennek meg hírek arról, hogy egy – általában egy nyugat-európai vagy amerikai – iskolában erőteljesen nyomul a genderlobbi. Legutóbb egy angol iskolában döntöttek úgy, hogy a következő tanévtől megtiltják a kislányoknak a szoknyaviselést; helyette úgynevezett „gendersemleges” nadrág lesz a kötelező viselet. Eközben idehaza Melegség és megismerés címen iskolai programot hirdetne a hazai LMBTQ-mozgalom. Azt pedig, hogy a legfelső szinteken dúl a harc a hagyományos értékrend és a liberális világnézet képviselői között, jól mutatja, hogy a napokban Vlagyimir Putyin és Elton John is egymásnak feszültek a téma kapcsán. Nagyon úgy tűnik, hogy a liberalizmus rejtőzködő és nyílt szószólói egyfajta kulturális-világnézeti missziónak tekintik a homoszexualitás propagálását, szépítő kifejezéssel élve az érzékenyítést. Ebben a harcban nekünk, magyaroknak hátrányt jelenthet, hogy a magyar kulturális élet egyes, meghatározó bástyáit még mindig egy szűk balliberális elit uralja. Reménységre ad okot ugyanakkor, hogy az Orbán-kormány felveszi a harcot azzal, hogy elkötelezett a hagyományos családi értékek és a nemzeti szellemben történő nevelés iránt. A tét nem kisebb, mint gyermekeink testi-lelki épsége.

Vlagyimir Putyin a napokban keményen beleállt a harcba. Az orosz elnök interjút adott a Financial Times-nak, ahol arról beszélt: a liberálisok ma már nem diktálhatnak senkinek semmit ugyanúgy, ahogy azt az utóbbi évtizedekben próbálták; a liberális eszme elavulttá vált, és szembekerült az emberek többségének érdekeivel; illetve, hogy a liberálisok erőltetik ezt a multikulturalizmus dolgot, aminek része a „szexuális sokszínűség”. Putyin hozzátette, hogy neki alapvetően semmi baja nincs az LMBTQ-emberekkel, de néhány dolog azért már túlzás a számára, és nem akarja, hogy a homoszexuális propaganda elhomályosítsa a hagyományos családi értékeket, amelyeket a társadalom többsége vall.

E gondolatok ilyen magas szintről jőve, úgy látszik, nagyon nagyot szólhattak, mert válaszul nem kisebb név szállt bele Putyinba, mint maga Elton John. A vállaltan meleg brit popikon nagyon kiakadhatott: úgy reagált, hogy feldúlták az orosz elnök szavai, és nagyon fáj neki, hogy az orosz forgalmazók úgy döntöttek, hogy cenzúrázzák a hetekben Magyarországon is bemutatott, Rocketman című életrajzi filmjét.

Amikor egy olyan híresség, mint Elton John szót emel a homoszexuális propaganda érdekében, akkor itt már jóval nagyobb a tét annál, mint hogy hagyjuk-e, hogy a Pride hetében teleplakátolják Budapestet a pedofíliát reklámozó plakátokkal.

Itt a fiatalok, gyermekeink testi-lelki épsége a tét. Elton John megnyilvánulása ugyanis egyértelmű jele annak, hogy sokan – például a filmkészítők – rejtőzködve, míg mások nyíltan kulturális-világnézeti missziónak tekintik a homoszexualitás propagálását.

A nyugati filmipar kőkeményen nyomatja az arcunkba a meleglobbit

Aki látta a Rocketmant, az tudja, miről beszélek. Elnézve az Elton John életét bemutató koncertfilmet, az embernek az az érzése támad, hogy egy érzékenyítő tréning újabb állomásán van. Merthogy itt egy folyamat rajzolódik ki! Két éve mutatták be, mintegy felvezetésképpen, a George Michaelről szóló dokumentumfilmet. Alig pár hónapja tekinthette meg a nagyérdemű a másik brit homoszexuális popikon életéről készült alkotást, a Bohemian Rhapsodyt, ami februárban tarolt is az Oscar-gálán.

A Freddie Mercuryról készült alkotás rendkívül visszafogottan kezeli a témát. Leginkább a főhős egy-egy hosszú pillantásán, bizonytalankodásán, illetve egy férfihoz fűződő, szépnek és érzelemdúsnak bemutatott kapcsolatán keresztül adagolják nekünk azt, amit egyébként tudunk: a Queen frontembere a saját neméhez vonzódott, de legalábbis biszexuális volt.

Sőt, azt is megtudjuk, hogy Freddie fiatalon még egy heteró kapcsolatban tapasztalta meg a testi szerelmet. A film egyébként fantasztikus és méltó emléket állít annak az Isten áldotta tehetségnek, amilyet előadóművészből talán soha nem hordott a hátán a Föld, és az a jó, hogy mindannyian ezzel az érzéssel távoztunk a moziból.

Csakhogy itt jött a második felvonás, a Rocketman, azaz az Elton John életét, drámáját feldolgozó mozi, amelynek láttán úgy érezheti a mozira betérő, hogy a Queen-film volt a csali. Itt már nem finomkodnak az alkotók.

Fullba, szélesvásznon tolják az arcunkba, amint két ivarérett, termetes férfi egymásnak esik. Az oroszokkal ellentétben ugyanis a magyar forgalmazó nem tartotta fontosnak, hogy kivágja ezeket a részeket. És sajnos 30 évvel a rendszerváltás után a nemzeti elfogultsággal még mindig nem vádolható Magyar Nemzeti Filmalap tagjai közül sem szólt oda senki, hogy srácok, azért ezt lehet nem kéne így nálunk sem a vászonra engedni. Pedig gyanítom, láthatták egyen-ketten közülük – ha mást nem – a film hazai premierjét!

Mindenestre Elton életén keresztül ízelítőt kaphatunk abból is, hogy bizony egy homoszexuális kapcsolatban is vannak szerepek: van a férfi, meg aki kevésbé férfi.

Ráadásul egyéb, pikánsnak gondolt pózokat is megmutat a rendező. A zene, Elton hangja és tehetsége persze itt is csodálatra méltó. Mindezen keresztül azonban a filmmel azt akarják üzenni, hogy milyen jóvátehetetlen lelki sérüléseket szenved egy kisfiú, akivel mindig is ridegen bánt az anyja, és bár sóvárogva várta, de soha nem ölelte meg az édesapja, aki ráadásul el is hagyta őt. A rendező azt sugallja, hogy miután ez veled, velem, bármelyikünkkel megtörténhetett volna, légy elfogadó és megértő az iránt, aki egy ilyen gyerekkor után esetleg a férfiaknál keresi a boldogságot.

Nyílt és lappangó homoszexuális propaganda

Nagyon úgy tűnik, hogy a poptörténelem két, igen nagyhatású figurájáról készült filmmel szintet lépett a homoszexualitás propagálása. Az Eurovíziós Dalfesztiválon már évek óta nyomul a meleglobbi. Az évről évre szinte gay parade-dé váló esemény azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A szervezők, pontosabban az uniós brüsszeli vezetők egy ponton ugyanis elvetették a sulykot. Igencsak visszafelé sült el, amikor néhány évvel ezelőtt betolták a rivaldafénybe Conchita Wurstot.

Nem is annyira a szakállas néni/bácsi személye keltett visszatetszést a közvéleményben, hanem az az elképesztő agresszivitás, ahogyan megpróbálták lenyomni őt mindenki torkán. A csapból is a szakállas nő folyt: miután 2014-ben megnyerte az Eurovíziót, pajzsra emelve hordozták körbe az Európai Parlamentben, ahol toleranciából oktatta ki a keresztény Európát.

Na, ez volt az a pont, amikor az európai szülők Lisszabontól Szófiáig elkezdtek kevésbé lelkesedni az Eurovízióért, illetve kamasz és még kisebb gyermekeiknek megtiltani, hogy nézzék azt a vonaglást, ami ezeken a fesztiválokon megy. Mára eljutottunk oda, hogy egy kiüresedő, egyre inkább érdektelenségbe fulladó eseményről, és hasonlóan érdektelen fellépőkről beszélhetünk.

Ugyanez viszont nem mondható el olyan az olyan zsenikről, mint Freddie Mercury vagy Elton John. És épp ez a lényeg! Az ihletett művészeken és zenéjükön keresztül szinte észrevétlenül csempészhetik be a fiatalok tudatába, hogy a homoszexualitás nem nagy ügy; bárkivel megeshet, ha úgy alakul az élete, vagy ha egyszerűen csak nem ölelték meg elégszer a szülei, amikor kicsi volt. Hogy fiút vagy lányt szeretsz, igazából mindegy; a lényeg az őszinteség, hogy hozd ki magadból, ami benned van, és valósítsd meg az álmaid.

Meleg hősök helyett Kinizsi Pált a hazai mozikba!

Komoly probléma, hogy miközben itthon például Melegség és megismerés címen iskolai programot hirdetne a hazai LMBTQ-mozgalom, illetve sorban jönnek ki a meleg popikonokról készült érzékenyítő filmek, addig a magyar közönség még 30 évvel a rendszerváltás után sem láthat olyan történelmi filmeket, amelyek a nemzeti identitását, a haza iránti szeretetét vagy a hagyományos családi értékek iránti elkötelezettségét erősítenék. Ennek az az oka, hogy még mindig egy szűk balliberális elit tartja fogságban a nemzeti filmipart.

Tragikusnak és hosszú távon nagyon károsnak tartom, hogy megannyi magyar fiatal érzékenyülhet el a meleg popsztárok drámáján, ugyanakkor mind a mai napig hiányoznak a mozikból vagy a magyar kortárs regények lapjairól a mi hőseink. Kinyitom az egyik legnagyobb magyar kortárs írónak tartott, a balliberális oldal által istenített Grecsó Krisztián egyik nagyon ajánlott könyvét, de nem bírom végigolvasni. A Tánciskola egy vidéki magyar városról és az ottani életről szól. Kétségbeesés és reménytelenség árad a sorokból, pornográfiával és drogmámorral fűszerezve. Ezek lennénk mi, magyarok a XXI. század második évtizedében? Aligha hiszem.

Tényleg 2019-ben is Jókait vagy Tolsztojt kell leemelnem a polcról, ha valami örökérvényűt akarok olvasni hazaszeretetről, bajtársiasságról és egyáltalán az emberi kapcsolatokról?! Hol vannak az egész estés, székhezszögező mozifilmek Zrínyi Miklósról, Toldiról vagy Szent Lászlóról – és lehetne még sorolni? Sajnos tudjuk. A Magyar Nemzeti Filmalapnál, egy fiók mélyén. A filmszakmai zsűrihez több, mint négyszáz magyar történelmi filmpályázat érkezett be tavaly; ebből 14-et talált támogatásra érdemesnek a grémium.

A tizennégy forgatókönyvből azonban mindössze a Bartók címet viselőből lehet egyértelműen következtetni arra, hogy mi is a téma; a többi esetben homály fedi, hogy kiről és miről szólhat a forgatásra alkalmasnak ítélt mű. Itt lenne a Hunyadi-film, ám még a forgatás előtt kiderült, hogy az eredeti forgatókönyv alapján nem lehetne a nándorfehérvári győzőhöz, a törökverőhöz méltó filmet készíteni.

Sokat elárul a filmalap zsűritagjainak magyar történelemhez való viszonyáról, hogy a közelmúltból az egyetlen kasszasikert jelentő történelmi filmünk a Kincsem volt, amelyben egy ló szimbolizálja a magyarok szabadságszeretetét, küzdelmeit a zsarnokság ellen. De legalább ez a film elkészült, mondhatjuk.

Talán Andy Vajna csak nem érhette meg, hogy elkészítse a „magyar Rambót”, amely után a moziból kijövet a magyar gyerekek azt mondják az anyjuknak, hogy én Kinizsi Pál akarok lenni.

Ugyanakkor finoman szólva akkor sincs rendjén, hogy mi, magyarok arra vagyunk ítélve, hogy epekedve várjunk ötévente egy remek Mel Gibson-eposzra, egy Rettenthetetlenre vagy egy Fegyvertelen katonára. A saját hőseinket akarjuk végre, velük akarunk sírni, nevetni, szeretni, meghalni, szélesvásznon, 2D-ben vagy 3D-ben. Csak remélhetjük, hogy megszületik néhány rólunk szóló alkotás, még mielőtt megjelenik a Michael Jackson életét liberális kifinomultsággal és „érzékenyen” bemutató film.