Így bomlasztottak ők: állambiztonsági szalámi-taktika

A PestiSrácok.hu és a Hamvas Intézet közös riportsorozatának harmadik részében feltárul, milyen hivatalos “szabálykönyv” szerint bomlasztották a kommunizmus ellenségeinek tartott csoportokat. Célpontban “vallási szekták”, “galerik”, “osztályidegenek” és “megtévesztett fiatalok”. Cikkünk utolsó részéből kiderül, mi volt a Hamvas Intézet igazgatójának, Hankiss Ágnesnek személyes motivációja: édesapja, Erdős Péter dossziéját csak ő ismerhette meg. Besúgójának nevét még ő sem… 

KOVÁCS BÁLINT – PestiSrácok.hu

Lejáratás és bomlasztás a címe annak a Hankiss Ágnes által írt és összeállított, a Hamvas Intézet gondozásában megjelent (és a Hamvas oldalán teljes egészében elolvasható) kötetnek, amely a kommunista állambiztonság azon módszereit és technikáit taglalja, amelyeket a rendszerrel ellenséges, veszélyesnek ítélt csoportokkal szemben alkalmazott. A publikáció egy konkrét áldozat, „célpont” sorsának bemutatásával, államvédelmi dossziéjának feltárásával mutatja be a titkosszolgálat embertelen, igen hatékony munkáját, azaz azt, hogyan bomlasztották, tették tönkre a célkeresztbe került csoportokat. A Mérei Ferenc neve által fémjelzett értelmiségi kör elleni hadjáratot előző írásunkban (Nem volt menekvés a belügy hálójából) részletesen elemeztük, most az általános előírásokkal, eljárással, módszerekkel foglalkozunk.

Kiemelt, megdolgozott áldozat, kivéreztetett csoport

„A kommunista állambiztonság a rendszer ellenségeinek tekintett emberekkel és közösségekkel szemben szívesen vetette be az operatív bomlasztás eszköztárát – írja Hankiss Ágnes a Lejáratás és bomlasztás bevezetőjében. – A bomlasztás többnyire együtt járt közösségek, baráti társaságok vezetőinek, hangadóinak, karizmatikus egyéniségeinek a lejáratásával is”. Ez a kutatók szerint kettős célt szolgált: egyrészt tönkretették a hangadót, másrészt a csoport széthullását is megindították. „Ha egy baráti közösség vagy politikai csoportosulás hiteles embereit körmönfont technikákkal sikerült a többiek előtt sötét színben feltüntetni, hitelét lerombolni, nem csupán a célszemély maga látta kárát, de elindította a közösség összetartó erejének, önmagába és céljaiba vetett hitének az erózióját is” – írja ezzel kapcsolatban Hankiss.

Bomlasszunk elvtársak, de kiket?

„Az operatív bomlasztás fogalma és célja” című belügyi iratban leszögezik: „Az operatív bomlasztást általában akkor alkalmazzuk, ha a rendszerünkkel szemben álló, ellenséges szándékú csoportosulás magatartása még nem fenyegeti Népköztársaságunk államrendjét, és teljesen bizonyított, hogy a csoportosulás tagjai egyelőre nem folytatnak komolyabb ellenséges tevékenységet”. Az irat szerint a bomlasztás célpontja lehet: (a betűjeles felsorolást a mellékelt belügyi iratokból vettük) a, félrevezetett fiatalokból álló csoport, b, „un. „galerikba” tömörült fiatalok”, azaz a „burzsoá szokások terjesztői”, c, „sejtszerűen” megszervezett fiatalokból álló csoport – itt az utasítás szerint az „irányító mag” mellett az alcsoportokat is bomlasztani kell, d, vallási szekták, e, olyan társaságok, akik együtt hallgatják az imperialista rádióadásokat – Szabad Európa Rádió, f, olyan „osztályidegen származású személyekből létrejött” közösségek, amelyek „bajtársi találkozókon” jönnek össze, s „közben várják a rendszerváltást.

 Bomlasszunk elvtársak, de kivel?

A legjobb az volt, ha a célkeresztbe került csoport vezetője, hangadója eleve az állambiztonságnak dolgozott (vagy be lehetett szervezni), ennél nehezebb volt az ügynökség feladata akkor, ha a célszemély nem tartott velük. Hankiss Ágnes összefoglalása szerint ebben az esetben a csoportba tartozó, esetleg oda beépülő ügynök „szisztematikus erőfeszítése arra irányult, hogy aláássa a vezető tekintélyét, személyes hitelét, például azzal, hogy azt sugallja, a csoport vezetője valójában „kétkulacsos” ember, aki bár látszólag a rendszer bátor bírálója, titokban a hatalom kiszolgálója” (éppen ez történt egyébként Szalai esetében is).

A befolyásolás hivatalos módszertana

Az alapos, ügynököket és tartótiszteket felkészítő belügyi anyag felsorolja, melyek lehetnek „az ügynöki ráhatás és befolyásolás eredményes módszerei és fogásai”. Abban az esetben, ha az ügynök a csoport vezetője, akkor „fokozatosan csökkenti az összejövetelek számát”, s a tagokkal, barátokkal beszélgetve egyre kilátástalanabbnak, reménytelenebbnek festi le az eredeti célokat, hangsúlyozva a közben egyre növekvő veszélyt. Ha a belső ember nem vezető, akkor azon kell munkálkodnia, hogy „politikai ellentéteket” alakítson ki. Keresse meg először a csoport vezetőjének kritikusait, vagy azokat, akiknek „nézeteltérésük van vele”, s őket “tömje” olyan (gyakran hamis) információkkal, amelyek mélyítik a köztük lévő árkot. Ehhez az útmutató szerint kitűnő módszer, ha „ügynöki úton feltárjuk a csoport egyes tagjai előtt a vezető meglévő vagy legendán alapuló erkölcstelen életének körülményeit. Szintén eredményes, ha elterjesztik a csoport tagjai között, hogy megfigyelik őket (ilyenkor megindul: a „ki figyel kit?” bizalmatlansági játék), az ötödik lépés szerint pedig szembe kell állítania a vezetőt a többiekkel, az ő eltérő „ nacionalista, legitimista, keresztény, fasiszta, stb.” nézetei alapján.

További módszerek a vezető lejáratására

Az állambiztonság öt lépést ajánl a vezető ellehetetlenítésére, semlegesítésére. Az első, hogy egyszerűen más munkahelyre, más városba helyezik – tiszta sor. Második: a kulcsszereplő lejáratása névtelen levelekkel, amelyekben konkrét tényekkel kapcsolatban írnak hamis állításokat. (Ebben az esetben az előírás szerint az írásszakértők segítségére is szükség van. Ők azok, akik a csoport egyik „elégedetlen tagjának” kézírását utánozva elkészítik e leveleket). A harmadik a csoportvezető többszöri beidézése a BM politikai nyomozó szerveihez – azt a látszatot kell kelteni, mintha a csoportról faggatnák. Négy: olyan helyzetbe hozni a vezetőt, hogy úgy tűnjön, kétkulacsos. Öt: megfigyelés és „velük kapcsolatban nyílt formában adatok beszerzése” – azaz zaklatás, beidézés, kihallgatás. Ez esetben a cél a megfélemlítés, hogy önként szétszéledjenek. Az elrettentésre szolgáló további eszközök (külön iratokban részletezték az ezzel kapcsolatos lépéseket): „Leplezett és nyílt rendőri intézkedések”, „Figyelmeztetés pedagógus, a munkahelyi vezető vagy a felsőbb szerv vezetőin keresztül”, „Figyelmeztetés leplezetten a munkahelyi, a területi pártszervezet vagy a tömegszervezet közreműködésével”.

„Az operatív leválasztás, elszigetelés módszerei”

A Lejáratás és bomlasztás utolsó általános előírásokat tartalmazó része a célkeresztbe került személy belső kapcsolatának leválasztásról szól. Az első lépés: „ügynöki úton megakadályozzuk azt, hogy a célszemély felhasználja kapcsolatát bűnös tervei megvalósításához, bevonja tevékenységébe, ill. fontos állami titkokat tudjon meg tőle”. Az előírás szerint ajánlott módszer szerint egy ügynököt vezényelnek a célszemély kapcsolata mellé, aki praktikáival szembe állítja a két felet. Kettő: az operatív tiszt „nyílt kapcsolatot létesít” a célszemély „kapcsolatával”, ezzel megakadályozza, hogy előbbi befolyásolja. Három: munkahelyi áthelyezéssel, például kiküldetéssel elválasztják a két embert egymástól. Négy: névtelen levélben figyelmeztetik az illetőt arra, hogy rosszul jár akkor, ha továbbra is találkozik a célszeméllyel. Ezekben a levelekben a központi direktíva szerint meg lehet említeni a célszemély erkölcstelenségét, megbízhatatlanságát. Öt: nyílt figyelmeztetés, akár a rendőrség segítségével, ha továbbra is hallgat a célszemélyre, az káros hatással lesz rá (az irat szerint helyes, ha az illetőt a hozzá közel állók figyelmeztetik – munkatársak, családtagok). Ezután következik a két drasztikus módszer: az egyik (f.): a célszemély kiutasítása az országból – veszélyes módszer, ezért „ritkán, megfontoltan” kell alkalmazni az utasítók szerint. Míg a másik, legutolsó (g.): a célszemély őrizetbe vétele. Ez volt az utolsó lépés, de az aljas technikák hatékonyságának “köszönhetően” ezt legtöbbször sikerült elkerülni… Mártírból minél kevesebb kellett.

A kutató személyes motivációja – Erdős magánzárkája

Hankiss Ágnes publikációja Szalai Sándorról szóló részében ír saját motivációjáról. Édesapját, Erdős Pétert (a szocialista kultúrpolitika emblematikus figurája) is megpróbálták kikészíteni az ötvenes évek elején, az erről szóló dossziét csak Hankiss ismerhette meg. „Ő is célszemélye volt hasonló lejárató manővernek, amibe lelkileg belerokkant az anyám, és amivel, mint a hamis vád örököse, magam is szembesültem. Szüleim már nem érhették meg, hogy a kezükbe kapják az apám ügynökváddal történő elszigetelésének és lejáratásának a forgatókönyvét tartalmazó állambiztonsági (és Politikai Bizottsági) dokumentumokat. Hálás vagyok a sorsnak, hogy legalább én megkaphattam, amit megkaptam, amiből azonban a provokátorként használt jó barát és harcostárs, apám Siposának valódi neve ma is hiányzik. Sejtésem persze van, de bizonyítékom nincs, talán mert a személy, akire gondolok, túlságosan is jelentős szerepet játszott 1990 után” – írja a titkos „jó barátról” sejtelmesen. Majd a családja – és a régi vágású kommunisták – Párthoz való hűségéről így értekezik: „Mint anyám, amikor már több mint három éve nem volt híre elhurcolt férjéről, az őt vigasztaló barátnak,  1953 telén, magára hagyva, kiközösítve, nem tudott jobbat válaszolni, mint hogy két dologban biztos. Az egyik, hogy a férjem ártatlan, a másik, hogy a Párt nem tévedhet, mondta súlyos depresszióval küzdő anyám… Miközben apám a börtönben, amikor már nem bírja tovább a magánzárkát, a kínzást, a hideget, viszont nem hajlandó aláírni hamis vallomást, felakasztja magát, de előtte még bevési a falba, hogy „Éljen a Párt!” A mozgalom törvénye kívánta így.” Mit tehetnénk hozzá? Így, ilyen aljas módszerekkel falta fel a kommunizmus saját gyermekeit (vö.: Danilo Kis: A holtak enciklopédiája).