Ilyen „félévünk” még sosem volt – egyetemista lét karantén idején

Minden elmaradt. Töménytelen mennyiségű buli, röhögésbe vagy elalvásba fulladt egyetemi előadások és a ritka, de annál jelentősebb ráeszmélések a világ nagy összefüggéseire. Mindezek helyett maradt a négy fal és a jó szándék ellenére is teljességgel életidegen kijárási korlátozások. A digitális oktatás felemás eredményei és minimum megmosolyogtató praktikái pedig általában sok mindent megidéztek, de egy iskola, különösképp egy egyetem hangulatát azért nem. Egyetemistaként pedig mindennemű nagyképűség nélkül mondhatom, hogy hiába az oktatók megkérdőjelezhetetlen tudásfölénye, a hallgatói kreativitás határaival mindez nem vetekedhet. Minden hecc és ügyeskedés ellenére azonban, a legtöbbünkben olyan gondolat fogalmazódott meg, mint talán még soha: vágyunk vissza „embert próbáló” egyetemista hétköznapjainkba.

A leggyatrább hollywoodi horrorfilmek témája, hogy fiatal egyetemisták egyszer csak minden nélkül kell megküzdjenek az életben maradásért a túldimenzionált statisztával, akit még főgonosznak is nevezhetünk. Zombiapokalipszis helyett azonban egyik pillanatról a másikra koronavírus-járvány szakadt a nyakunkba. El tudnánk-e képzelni attól abszurdabb gondolatot, hogy a szinte kizárólag baráti társaságokban létező, kirobbanó energiával rendelkező egyetemistákat zárjunk be pár hónapra a négy fal közé? A válasz nem is érdekes, hiszen pontosan ez történt. Minthogy magam is érintett vagyok, őszintén bevallom az első szó a lelkesedésé volt, hiszen nyakunkba szakadt a szabadság: se előadások, se szemináriumok, voltaképp meg is vagyunk. Ez a lelkesedés viszont a legkitartóbbak esetében sem tartott tovább egy hétnél.

MÁSNAPOSSÁG

Elsőként az online órák varázslatosnak éppen nem nevezhető miliője, majd a szembesülés a ténnyel, hogy ez nemcsak egy rossz álom, hanem a tinédzserkorszak legutáltabb napjainak, a szobafogság időszakának érzése köszöntött be. Anélkül pedig, hogy az egyetemista korszakot néhány év permanens alkoholizmussal egybekötött bulizásaként jellemezném, azért meg kell hagyni, hogy a teljes tiltás mégis borzasztóan nyomasztó tud lenni. Miután pedig a karantén időszaknak szabad szívvel nekifutó legtöbb ifjú férfi kolléga rádöbbent, hogy a fiatal kolleginák máshol vannak karanténban, sokakon a múlhatatlan, gyötrelmes hiányérzet lett úrrá, így tavasz táján. Ezt a „fájdalmat” pedig úgy gondolom, hogy férfitársaimmal maximális szolidaritással tudjuk átérezni.

IZGALMAK ÉS KIHÍVÁSOK

Közgazdász hallgatóként olyan oktatókkal, akik egy része még tanult, megint másik része döntéshozóként élte meg a 2008-as világválságot, történelmi lehetőség egy valódi gazdasági krízis közepette elsajátítani a szakmát. Ez persze nem holmi embertelen tudományosság, amely szemellenzősen figyelmen kívül hagyja az emberek szenvedését, csupán arról van szó, hogy a tűzben edzett acélból készülhetnek a legjobb kardok. Minden bizonnyal pedig szükség is lesz a kardokra, hiszen nagy kihívás előtt áll az ország. Ugyanakkor nekünk lehet teljesíthető volt ez a félév, de sokaknak közel sem. Szűkebb és tágabb pátriámban mondhatni túltengenek az orvostanhallgatók, akikkel kapcsolatban az abszurd történetek egész sorát tudnám idecitálni. Nem kell például nagy képzelőerő ahhoz, hogy elképzeljük az anatómia órák boncolásainak online térbe ültetési lehetőségének minimum problematikus voltát. Bár őszintén szólva nem kevésbé abszurd, amikor az ember legjobb barátjával folytatott videóhívás során egy emberi koponyát pillant meg az éjjeli szekrényen. Medikusok, meglepődni már szinte nem is tudok. 

Furcsa időszak ez de, ahogy a vizsgaidőszakban előrébb haladva az ember válláról hullanak a terhek, egyre inkább ráeszmélek, hogy azok a múzeumok, amelyek már gyűjtik az utóbbi hetek, hónapok emlékeit és történéseit, már jó előre tudták mindazt, amire magam is csak most döbbenek. Történetek pedig akadnak majd bőven, az unalom szülte „harci sérülésektől” egészen a rendhagyó edzések miatt a lakás berendezéseiben okozott károkig. Történelmi időszakot élünk éppen, amelynek abszurd valóságát még sokáig mesélhetjük majd az utókornak…

Vezető kép: MTI/Mónus Márton