“Itt senki nem pénzért, hanem mindenki elhivatottságból dolgozik!” – Egyhangú döntéssel ismét Menczer Erzsébetet választották a SZORAKÉSZ elnökévé (PS-exkluzív!)

Immáron egy emberöltő óta végzi különleges jelentőségű tevékenységét a Szovjetunióban volt magyar politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete, ismertebb nevén a SZORAKÉSZ. A bő három évtized alatt felbecsülhetetlen értékű munkát végzett az egykori szovjet rabok szenvedéseinek megismertetésében és az áldozatok emlékének méltó ápolásában. Nemcsak ez teszi azonban egyedivé a SZORAKÉSZ-t, hanem az is, hogy körükben tartózkodva az ember valóban egy nagy családban érezheti magát. A szervezet közelmúltban lezajlott tisztújító közgyűlése – amely egyhangúlag meghosszabbította az eddig elnök, Menczer Erzsébet mandátumát – alkalmat teremt a mögöttünk hagyott időszak értékelésére és a jövőbe tekintésre. A szervezet régi-új elnökével ezek apropóján készítettünk interjút.

Mielőtt a legutóbbi elnöki ciklus eredményeiről beszélnénk, kezdjük egy általánosabb kérdéssel. Harminckét esztendő sok idő, különösen egy szervezet életében számít jelentős időszaknak. Miként tudott és tud fennmaradni a SZORAKÉSZ immáron több mint három évtizede?

Valóban komoly teljesítmény az a három évtizednyi munka, ami mögöttünk áll. Szinte egyedüliek vagyunk az emlékezetpolitika terén ezzel a múlttal, ami nekünk van. Úgy gondolom, hogy ha a három évtizedes létezésünk okát kutatjuk, akkor két dolgot kell megemlíteni. Az egyik az, amit a szervezetet alapító édesapám, Menczer Gusztáv megfogalmazott: ebben a szervezetben nincs fizetés, nincs semmiféle tiszteletdíj, ami nagyon is tudatos döntés. Édesapám ugyanis azt vallotta, hogy csak azok legyenek tagok nálunk, akik számára szívügy a szovjet típusú diktatúra áldozatainak képviselete és az emlékük ápolása. Emellett – függetlenül attól, hogy taglétszámunk már alapításunk évében megközelítette a félezret – lényegében egy nagy családként működünk. Az a közös sors, amely szüleinket vagy nagyszüleinket összekötötte, bennünk, a leszármazottakban is olyan erős köteléket alakított ki, hogy tényleg nem túlzás nagy családként tekinteni saját magunkra. A két dolog együttes jelenléte okozza azt, hogy szervezetünk él és szerencsére a jövője is biztosítva van.

Beszélünk majd a jövőről is, de előbb ejtsünk szót a mögöttünk hagyott elnöki ciklusról, hiszen rendkívül aktív, eredményekben gazdag időszakot tudhat maga mögött a SZORAKÉSZ.

Kicsit tágabb időszakot említenék, mint a legutóbbi ciklust, már csak azért is, mert az elmúlt években megvalósult céljaink közül több esetben is már korábbra nyúlik vissza az ötlet és a kezdeményezés.

Nagyon fontosnak tartom azt, hogy tíz évvel ezelőtt – országgyűlési képviselői kezdeményezésemre – november 25-e hivatalosan is emléknap lett, méghozzá a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja.

Orbán Viktor miniszterelnök és Menczer Erzsébet a SZORAKÉSZ elnöke a GULAG-emlékmű avatóünnepségén. Fotó: a SZORAKÉSZ archívuma

Túl a személyes érintettségén – hiszen közismert, hogy édesanyja és édesapja is GULAG-rab volt – miért érezte ennyire fontosnak azt, hogy ez az emléknap hivatalos formában megvalósuljon?

Úgy érzem, hogy ez elemi kötelesség volt. Az egykori szovjet koncentrációs táborokban több, mint nyolcszázezer honfitársunk raboskodott, közülük jóvátehetetlenül sokan életüket is veszítették. Mindezek ellenére, mi, az egykori rabok és leszármazottaik, úgy érezzük, hogy a politikusok és a történészek a magyarországi bolsevista uralom ideje alatt történtek említésekor elsősorban csak az 1956-os ellenállásról és az azt követő bosszúról beszélnek, a GULAG rabtelepeiről nem, vagy csak nagyon keveset és azt hiányosan. Emellett a politikai elítéltekről, valamint a Szovjetunióba elhurcolt polgári kényszermunkásokról és a teljesen civil hadifoglyok százezreiről, amely meghaladja a náci diktatúra magyar áldozatainak a számát, szintén alig esik szó.

Határozott véleményünk, hogy a huszadik század mindkét emberellenes diktatúrájának áldozatait egyforma tisztelet illeti és ennek meg is kell jelennie a hivatalos emlékezetpolitikában. Ezt a tiszteletet hivatott kifejezni a november 25-re bevezetett emléknap is.

Az emléknap mellett szintén a SZORAKÉSZ kezdeményezésére 2018-ban Óbudán megvalósult a GULAG-emlékmű is, amely nagy hiányosságot pótolt.

Sokéves előkészületek előzték meg az emlékmű felállítását. Régi tartozás volt ez is, hiszen a rengeteg áldozatnak egész egyszerűen kijárt a méltó emlékezés és a tisztelet effajta megnyilvánulása is.

Orbán Viktor miniszterelnök úr a kezdetektől támogatta ezt az ötletünket, és nem csupán az eszmei támogatását érezhettük mindvégig, de a kormányzat anyagi segítségével is az ügy mellé állt, a miniszterelnök úr pedig személyesen mondott megrendítő és sokunkat lelkileg is megérintő avatóbeszédet. Az emlékmű nemcsak a GULAG-on raboskodott nemzettársaink, de a malenkij robotra elhurcolt honfitársaink előtt is tiszteleg.

Azt is fontosnak érzem elmondani, hogy szervezetünk minden évben ennél az emlékműnél tartja meg szokásos megemlékezését, vagyis nem csupán a létrehozásánál bábáskodtunk, de igyekszünk tenni is azért, hogy a köztudatba is minél inkább bekerüljön az Árpád fejedelem útján lévő GULAG-emlékmű.

Orbán Viktor miniszterelnök és Menczer Erzsébet a SZORAKÉSZ elnöke leleplezik a GULAG-emlékművet Óbudán, az Árpád fejedelem útján. Fotó: a SZORAKÉSZ archívuma

A szervezet tisztújító közgyűlésén megtartott előadásában még a koronavírus-lezárások ellenére is rendkívül tartalmas évekről számolt be a SZORAKÉSZ tagságának. Melyek azok az eredmények, események, amelyeket kiemelne, amelyekre különösen büszke?

A legbüszkébbek talán arra lehetünk mi, SZORAKÉSZ-tagok, hogy – amint arról bár beszélgetésünk elején szó esett – szervezetünk él és virul. Megőrizte mindazon értékeit, amelyek édesapám – a SZORAKÉSZ alapítója – vezetése idején is jellemezték, amit hatalmas eredmények tartok. Persze az is nagyon fontos, hogy ne csupán afféle gittegyletként működjünk, hanem tevékeny, eredményeket felmutatni képes szervezet tudjunk maradni. A GULAG-emlékmű 2018-as avatásáról már beszéltünk, de szerte az országban megtalálhatók az emléktábláink, Sopronkőhidától kezdve, Balatonfüreden és Jászberényen át, egészen Egerig. Emlékműveink állnak több Veszprém megyei településen, és nemrégiben avattunk egy új emlékkövet, ezúttal Barcson. Igyekszünk a korral is haladni, létrejött a honlapunk, ahol sok információ megtalálható rólunk. Azt is rendkívül fontosnak érzem, hogy a már meglévő GULAG-adatbázist kutatási munkánk eredményeként rengeteg új névvel sikerült kiegészíteni.

Sajnos nyilvánvaló, hogy sosem sikerül minden, a sztálini poklot megjárt honfitársunkat azonosítani, de fontos megtennünk minden tőlünk telhetőt, hogy a lehető legtöbbet mégis sikerüljön. A SZORAKÉSZ saját állami támogatásának egy részét minden évben támogatásra, segélyezésre fordítja, segítve rászoruló sorstársainkat. Mindezeken túl különösen büszkék lehetünk arra, hogy valamennyi emlékszervezet közül elsőként a SZORAKÉSZ állított fel emlékművet a kommunista önkény magyar áldozatainak tiszteletére Kazahsztánban, ahol nagyon sok GULAG-tábor működött, s ahol a második világháború után több százezer honfitársunk szenvedett.

Bár érzékeljük, hogy rendszeresen vannak, akik megkérdőjelezik a SZORAKÉSZ létezését, jelentőségét, úgy érzem, működésünkkel és eredményeinkkel sikerül csattanós választ adnunk ezekre a véleményekre.

Fantasztikus eredmények valóban, de engedje meg, hogy a kazahsztáni emlékmű-avatással kapcsolatban külön is megkérdezzem. Úgy képzelem, hogy valami emberfeletti szervezőkészséget követelhet meg egy idegen országban megszervezni egy ilyen jellegű emlékmű felállítását…

Érdekes, de ez csak részben van így. Természetesen valóban kellett szervezőkészség és mindenekelőtt már eleve az ötlet is, hogy belevágjunk egy ilyen szervezésbe. Azonban rendkívül sok segítséget kaptunk mindenkitől, aki az ötlet megvalósításában nélkülözhetetlen volt. Az akkori nagykövet úrtól és a nagykövetség munkatársaitól kezdve a helyi történészeken át a kazah műemlékvédelmi hivatalig, mindenhol kedvezően viszonyultak az elképzelésünkhöz. Emellett érdemes megemlíteni, hogy teljesen más emlékezetpolitika dívik Kazahsztánban, mint akár idehaza. Nincsenek olyan végeláthatatlan bürokratikus akadályok és útvesztők egy-egy emlékmű-állítás körül, mint minálunk, ennek révén pedig azt kell mondanom, hogy bizonyos tekintetben sokkal egyszerűbb volt kint megoldani ezeknek az emlékműveknek a létrehozását, mint mondjuk idehaza egy hasonlót.

Az imént többes számban fogalmazott: ezek szerint több emlékművet is felállíttatott a SZORAKÉSZ Kazahsztánban?

Igen, három SZORAKÉSZ-emlékmű van immár, amely előtt leróhatjuk a kegyeletünket a kazahsztáni táborokban elhunyt nemzettársaink előtt. Alzsirban, Zsezkazgánban és Szpasszkban is felállíttattunk egy-egy emlékművet, mert a kutatások során bizonyságot nyert, hogy ezek a hatalmas táborok – amelyekben több millió ember életét oltották ki – rengeteg magyar életet is megnyomorítottak, vagy akár el is vettek.

A SZORAKÉSZ által felállított kazahsztáni GULAG-emlékművek egyike. Fotó: Géher Ferenc

Tudva azt, hogy az ön szülei is GULAG-rabok voltak, személy szerint milyen érzésekkel lépett ezeknek az egykori táboroknak a területére?

Függetlenül attól, hogy az én édesapám nem Kazahsztánban, hanem Kolimán raboskodott, maximálisan át tudom érezni, hogy mit szenvedhettek azok a szerencsétlen sorsú embertársaink, akik – nemzetiségtől függetlenül – ide lettek hurcolva.

Muszáj ugyanis megjegyezni, hogy Szpasszkban jelenleg a magyarral együtt harminckét nemzetiség emlékköve áll ott a nagy emlékhelyen. Ez egyrészt mutatja azt, hogy milyen hatalmas hiátust sikerült pótolnia a SZORAKÉSZ-nek azzal, hogy végre a magyarok emlékműve is oda került, másrészt viszont azt a sokáig közbeszédben lévő tézist is alapjaiban cáfolja meg, miszerint a sztálini önkény csak egy-két nemzetiség tagjai közül szedte a kényszermunkásait. Szedték ők mindenhonnan, ahonnan csak módjukban állt.

Ebből a szempontból mindegy volt a helyszín, hiszen akárhol raboskodott is valaki, ugyanúgy egy rab volt, akit kényszermunkára fogtak, és az esetek többségében élete legszebb éveit vette el tőle egy szörnyszülött, terrorisztikus rendszer.

A mögöttünk hagyott évek elképesztően termékenyek voltak, a SZORAKÉSZ maximálisan betölti azt a szerepet, amit felvállalt. Ezzel a tagság is egyetért, hiszen egyértelműen bizalmat szavazott önnek és a vezetőség többi tagjának. Adódik a kérdés: milyen tervek körvonalazódnak a fejében a következő ciklusra? Lehet-e ezt a sokrétű munkát még fokozni?

Ötletekben nincs hiány, sőt! A megszokott programokon felül több elképzelésünk is van, amit szeretnénk megvalósítani. Előkészületeket tettünk például egy újabb GULAG-emlékmű felállítására, ezúttal a székelyföldi Nyárádszeredán. Ám meg kell mondani, hogy a háborús helyzet, valamint a rezsiválság bennünket is érint. Működésünkkel kapcsolatban tudni kell, hogy Magyarország kormányától a Szabadságharcosokért Közalapítvány kap egy állami keretösszeget, és ebből kap a mi szervezetünk is az éves működésére. Tervezni és felelősséggel bármilyen kezdeményezésbe belefogni csak annak függvényében szabad, ha már tudjuk, hogy mit engednek meg a lehetőségeink. Márpedig most, a jelenlegi helyzet és a rendkívüli energiaárak okán nem látható, hogy a következő években mit lesz módunk megvalósítani az elképzeléseinkből. Szervezetünk azon lesz, hogy minél többet sikerüljön.

Végezetül egyvalamit áruljon még el: figyelembe véve, hogy sajnos egyre kevesebb egykori túlélő van még közöttünk, hosszabb távon milyennek ítéli a SZORAKÉSZ fennmaradásának esélyeit?

Részben vissza kell térnem oda, amiről beszélgetésünk elején is beszéltem: minden túlzás nélkül mondható, hogy egy nagy család vagyunk. Szüleink különleges kapcsolatának köszönhetően sokan a szó szoros értelmében együtt nevelkedtünk. S bár időközben felnőttünk, középkorúak lettünk, abban a tudatban nézhetünk egymásra, hogy nemcsak a közös gyermekkor köt bennünket össze, de szüleink azonos sorsa is. A mi kapcsolatunk egyben a szüleink, nagyszüleink közös sorstörténete is, ami rendkívül erős köteléket és bajtársias szemléletet ad számunkra.

A saját életünkben és a SZORAKÉSZ működésében is alapvetésünk, hogy „meséld el fiaidnak”. Gyermekeinket, unokáinkat arra neveltük és neveljük, hogy ismerjék meg és tiszteljék szüleik, nagyszüleik áldozatát.

Szerencsére erre megvan a fogékonyság az utódainkban, sőt, sokan közülük maguk is bekapcsolódtak már szervezetünk munkájába. Szinte egyedülállónak nevezhető ezzel a SZORAKÉSZ a hasonló szervezetek között. Amíg vannak ilyen nagyszerű fiatalemberek, akik számára ugyanilyen fontos az elveink, gondolkodásmódunk megőrzése, továbbvitele, addig nincs miért félni a jövőtől.