Kisemmizettek balladája

A szabadságról azt szokás mondani, hogy csak akkor tűnik fel, ha hiányzik. Van azonban az a fajta állandósult jogfosztottság, amikor az ember már el is felejti, hogy milyen volt teljes jogú állampolgárnak lenni. Nem, nem erről a fene nagy Orbán-diktatúráról van szó, hanem a haladók legújabb mintademokráciájáról, Ukrajnáról.

Amikor szomszédunkban kitört a háború, a kettős állampolgárságomnak köszönhettem, hogy elhagyhattam Ukrajnát. A Nyugat mintademokráciája ugyanis megtiltotta saját férfi állampolgárainak, hogy elhagyják az országot. Azóta ez is megváltozott: most már a kettős állampolgárok sem mehetnek el Ukrajnából, Kijev tehát saját állampolgárai után az unió polgárait is túszul ejtette.

Haladó felfogás.

De mit várunk egy olyan országtól, amely a kettős állampolgárokat már a válság előtt is másodrendű alattvalóknak tekintette: eltiltotta őket a tisztségek betöltésétől, folyamatosan vegzálta őket. Sok társamhoz hasonlóan el is hagytam az országot, nem tetszett a rabszolgasor.

Nem a ház kell, hanem a haza

Már akkor felmerült bennem, hogy le is mondok az ukrán állampolgárságról. Sok hasznom egyébként sem származott belőle, mindössze az, hogy rendelkezek öröklési joggal, így ha a világ egy kicsit jobb irányba billene, még volna esélyem visszatérni Kárpátaljára, lehetne földem, házam, tulajdonom. Ennek ellenére inkább érzelmi okom volt arra, hogy ne tegyem meg: nem a ház kellett, hanem a haza, valamiféle remény, amibe kapaszkodtam, hogy ha esetleg változnak a dolgok odahaza, még visszatérhetek, lehetek kárpátaljai magyar.

Kijev azonban segített a döntésben, törvényt hoztak ugyanis, aminek értelmében a “külföldre szökött” sorkatonáktól megvonhatják az ukrán állampolgárságot. Mivel soha nem vettem át a behívómat, ezért még nem biztos, hogy ez a döntés engem is érint, azonban ismerve az ukrán törvényhozás működését, nincsenek kétségeim, hogy hamarosan elvesztem az ukrán állampolgárságomat. Készültem rá, nem lep meg.

Hazaárulók

Azonban sokkal inkább érdekes annak a számtalan ukrán nemzetiségű menekültnek a sorsa, akik az ország belsejéből, akár Kijevből menekültek külföldre, hagyták el hazájukat, mert nem kívántak hússá válni az emberi darálóban. Mi van azokkal, akik csak egy állampolgársággal rendelkeznek, de inkább az életet választották egy kilátástalan háború helyett? Ezentúl hontalanként tengődhetnek valahol a világban, miközben minden tulajdonukat lefoglalja az állam hazaárulásra hivatkozva? Igazán demokratikus, igazán jogállami.

Barátaim, családtagjaim rekedtek otthon, akik vagy nem tudtak időben elmenekülni, vagy nem akarták hátrahagyni a két kezük munkáját; ők is, ahogyan én is, számítottak ugyanis egy hasonló döntésre. A kisemmizésre. Az, hogy Ukrajna már a háború előtt Európa legsúlyosabb demográfiai válságával küzdött, senkit nem érdekel. Kijevben úgy gondolják, aki nem hajlandó meghalni, az menjen csak, nincs rá szükség. Az egykor ötvenmilliós ország mára alig üti meg a harmincat, és ki tudja, mennyivel fog ez a szám csökkenni a közeljövőben. A döntéshozók pedig ahelyett, hogy megpróbálják visszacsábítani a menekülőket, büntetést szabnak ki azokra, akik egyszer hazatérnének. A háborúnak egyszer vége lesz, és bárhogyan is zárul, keleti szomszédunk a jelek szerint egy lakatlan pusztává válik, és nem (csak) az orosz népirtás miatt. Reméljük, Zelenszkij elnök úr – ha még egyáltalán ott van – majd lekapcsolja maga után a villanyt, ha elhagyja Kijevet.

Fotó: Kárpáti Igaz Szó