Kóla, tünti, sültkrumpli – Majdan helyett majdnem

Miután pár száz fős csoportokban bomoltak városszerte az ifjú forradalmárok a legkülönbözőbb desztinációknál szerezve életre szóló élményeket, visszatértek a Kossuth térre, ahol bemutatták 2010 óta tartó vesszőfutásuk első, valóban tüntetésnek látszó tüntetését. Most végre nem a mobiltelefonok fényerejétől vagy néhány személyiségzavaros közszereplő szónoklatától várták a megváltást, hanem mindent feltettek arra a lapra, hogy kiprovokálnak egy verést a rendőröktől. A haladó politikai miszticizmus egyik sokat ismételgetett hittétele, hogy a jobboldal a 2006-os rendőrattakból nyeri a legitimitását, így ha a mostani ellenzéknek is sikerülne magát répaszínűre verettetni a karhatalom által, akkor újra versenyképesek lehetnének a Fidesszel. Majdnem összejött, de csak majdnem.

Majdan helyett majdnem

A Kossuth téren a tüntetés legerősebb perceiben kb. 2500 fősre hízott az elégedetlen tömeg, bár pontos becslést nehéz adni, hiszen folyamatos mozgásban voltak. Keresték a védelem gyenge pontjait, a tüntetők élcsapatát adó pár száz ifjú kisebb hadijátékokkal szórakoztatta magát és a parlamentet védő karhatalmat. Az „adj király katonát, nem adunk, akkor szakítunk” gólyapresszós változata tulajdonképpen annyiból állt, hogy néhányan nekifutásból beleültek a rendőrök ölébe, miközben két-három sornyi támogató adta nekik hátulról az élősúlyt. A rendőrök pár másodperc múlva visszanyomták őket, ilyenkor a jogvédő mentalitásúak vették át a főszerepet, akik éles hangon kérték ki maguknak az „indokolatlan erőszakot és a rendőri túlkapást”. A végvári csatározásokat idéző, döntetlenre játszó meccselésnek akkor vetett véget a rendőrség, amikor az élcsapatnak sikerült két kollégájukat elvágni a sorfaltól, ekkor a „lopjunk rendőrt!” skandálás egy pillanat alatt köhögésbe fulladt a közéjük fújt könnygáztól.

Léha céltalanság

Az első sorok harcias mentalitása pár méterrel hátrébb a már megszokott, „valaki csináljon már valamit” hangulattá oldódott. Rögtönzött hangszórókból munkásmozgalmi setlist szólt (Törd a kerítést!, Bella ciao stb.), ment a „mocskos Fidesz” és Tamás Gáspár Miklós beszélgetett mindenkivel. Apropó: skandálások. Az elhangzottakat két csoportra lehetett osztani. Az egyik a saját, személyes fájdalom kifejezése volt, a másik a rendőröknek szólt, először csábítva őket, később dühösen, miután nem voltak hajlandóak a proletariátus egységét megjelenítő, tomboló diákság mellé állni.

A CEU-s tüntetésektől eltérően a Kossuth téren tobzódó tömegben csak elvétve találkozhattunk külföldiekkel, a többséget a késő tizenévesek és a korai húszasok adták néhány tisztességben megőszült marxista professzor és közismert futóbolond társaságában. Persze nehéz dolga is volna egy CEU-s diákot pátyolgató idegenvezetőnek, mert egy amerikainak vagy egy japánnak elég körülményes elmagyarázni, hogy ezek a kedves, csillogó szemű szociológushallgatók azon vannak felháborodva, hogy másoknak többet kell majd dolgoznia.

Miközben a tömeg lassan elszivárgott, úgy vált egyre agresszívabbá a téren maradt kisebbség kisebbsége. Miután a vörös zászlók alól mindenfélével megdobálták a rendőröket, azok nekiálltak kiszorítani az egyre inkább ön- és közveszélyessé váló ifjúságot, akik a felperzselt föld taktikáját alkalmazva minden kukát és padot megsemmisítettek, hogy a rendőrök ne tudják kidobni a szemetet és leülni pihenni. Mi ekkor már nem voltunk ott, hiszen a modernkori mártíromság, azaz a nátha helyett egyéb terveink is voltak az estére, így éjfélkor már a Duna másik partjáról csodálhattuk a rendőrkarácsonyi díszkivilágításban úszó pesti rakpartot (ld. nyitókép!).