Erőpróba
Senki sem lehetett egészen biztos abban, mi történik majd 1989. március 15-én. Magyarország alig néhány hónappal volt azután, hogy az országgyűlés ismét piros betűs, munkaszüneti nappá nyilvánította az abban az évben szerdára eső ünnepet.
A hazafiaskodó hév a parlamentben kezdődött: március 14-én, 41 évnyi kihagyás után a képviselők ünnepi ülésen emlékeztek meg az 1848-as eseményekről. Hiába vettek azonban az 1956-os forradalom utáni megtorlás bajnokai korábbi önmagukhoz képest egy radikálisan másmilyennek tűnő kabátot, az MSZMP már csak kullogott az események után. A Nemzeti Múzeum kertjébe a KISZ-szel és a Hazafias Népfronttal közösen meghirdették ugyan az “össznemzeti gyűlést”, az ellenzék által szervezett megemlékezésre ötször annyian voltak kíváncsiak. Özönlött a tömeg a Duna-parti Petőfi-szoborhoz, a Szabadság, a Kossuth és a Bem térre.
A mai viszonylatok ellenzéki tüntetéseinek mérlege mellett még szembe tűnőbb a szám. Nem önmagukat számolgató "alig százak", hanem szó szerint százezrek mentek maguktól az utcára még úgy is, hogy a pártállam nemzetrontó, fanatikus szélsőségeseknek bélyegezte meg őket. Egy évvel korábban ezzel még sikerült rábírniuk az MDF-et arra, hogy elhatárolódjon a március tizenötödikei akcióktól, 1989-re azonban ez már lehetetlen feladatnak bizonyult. Az akkori ellenzék ünneplése ugyanis nem klasszikus megemlékezés és megmozdulás volt, hanem erőpróba.
Egy bizonyos Orbán Viktor nevű fiatal a velük szemben álló kommunizmusról akkor így fogalmazott:
“Nem csak a jövőbeli jólét esélyétől fosztott meg bennünket, hanem kis híján kipusztította belőlünk a tiltakozást, a védekezést, önmagunk megszervezésének képességét. <…> Az a tény, hogy mi most itt vagyunk, azt bizonyítja, hogy ez nem sikerült, nem történhetett meg jóvátehetetlenül.”
Mi, magyarok ezt a katartikus tulajdonságot, a szabadságunkért való harcos kiállást a génjeinkben hordozzuk. Az élet valahogy mindig úgy hozza, hogy a mesebeli hármas szám jegyében időről időre oda kell állnunk a strázsára. Ez történt 1848-ban, 1956-ban, 33 év múlva, 1989-ben, és most, megint harminc évvel később ugyanez vár ránk 2019-ben is. Egy sorsdöntő, korszakos erőpróba.
Az elnyomó hatalom ideológiai örökösei újabb harminc évig próbáltak altatni minket, miközben ők maguk Európa sírját ásták. Majdnem sikerült is nekik ismét elaltatni az önvédelemre való képességet és az önmagunkért való kiállás jogát.
A jobb sorsra nem érdemes Népszabadság 1989. március 15-én az addig csak az április 4-ei “felszabadulásünnepnek” járó piros fejléccel és kövér vezércikkel jelent meg. Ma ugyanez a lap minden bizonnyal jól csengő demokratikus, európai értékekről, szolidaritásról meg közösségvállalásról írna. Itt vannak ugyanis azok, akik a nemzeti ünnepet valaha fekete betűs hétköznappá silányították. Ideológiai utódaik, szellemi örököseik délután a Szabad sajtó útján gyülekeznek március 15-ét ülni, mintha az, ami volt, soha nem történt volna meg. Akiknek a nemzeti ünnep csak akkor számít, ha át kell venni a liberálisnak álcázott neokommunista kabátot. Európa és Magyarország kivégzésére azonban ezúttal sem kaptak felhatalmazást.
A fent idézett beszédnek egy másik részlete pontosan harminc éve így hangzott:
“Arra kérnek bennünket, felejtsük el, ami eddig történt és higgyük el, most mondanak igazat. Semmi okunk, hogy higgyünk nekik. Én félek a görögöktől, ha ajándékot hoznak is.”
