Kommunista propagandakrimi volt Tóth Ilona pere
Szerdán lesz kereken hatvan éve, hogy az 1956-ot követő megtorlás részeként, 1957. június 28-án felakasztották Tóth Ilonát és két társát. Már maga a dátum körül is gondok vannak, hiszen a korábban elfogadott június 27-i időpontot ugyanazok az újabb kutatások tették zárójelbe, amelyek megcáfolták a korabeli per számos hazugságát és ellentmondásos megállapítását. Ennek ellenére nemcsak a Wikipédia, de még a baloldali sajtó is hajlamos inkább ezekre az elavult kutatásokra támaszkodni. A különös súlyú ügyben Kádár János is megszólalt akkor, és hiába semmisítette meg 2001-ben a Fővárosi Bíróság az ítéletet, néhány történész – politikai alapon – máig gyilkosnak tartja Tóth Ilonát. A zavaros ügy csak még kacifántosabb lett, miután a PestiSrácok.hu által megkérdezett M. Kiss Sándor beavatott minket a részletekbe. Az ügynek két kötetet is szentelő történész szerint, noha sok a megválaszolhatatlan kérdés, az világos, hogy nem azt a személyt, nem ott, nem akkor és nem úgy gyilkolták meg, ahogy az a periratban szerepel, és nem is feltétlenül azok, akiket elítéltek érte.
Külön kell választani a Tóth Ilona-pert és a Tóth Ilona-ügyet – szögezte le rögtön M. Kiss Sándor, hiszen az általa többször végigolvasott kihallgatási és tárgyalási jegyzőkönyv eleinte hihetőnek tűnő történetet vázolt fel. Eszerint a 24 éves szigorló medika, Tóth Ilona és két társa, Gyöngyösi Miklós és Gönczi Ferenc megöltek egy ávósnak vélt személyt 1956. november 18-án a Domonkos utcai kórházban. Az ügy iratanyagának hatodik-hetedik elolvasása után azonban egyre több gyanús dolog tűnt fel, komoly ellentmondások feszültek a történeten belül – mondja a történész.
Kit öltek meg, és kinek a holttestét találták meg?
Angyal István 1956. november 16-i letartóztatása után az addig központi szerepet betöltő Péterfy Sándor utcai kórház szerepét a Domonkos utcai kórház vette át. Itt ápolták a sérülteket, és itt ment a röplapkészítés, forradalmi szervezkedés is. És a vád szerint itt ölték meg Kollár Istvánt – ilyen nevű személy egyébként valóban teljesített az ÁVH-nál sorkatonai szolgálatot, ám honvédként, tehát rendfokozat nélkül szerelt le, és a feltételezett gyilkosság idején már szállítómunkás volt. Huszonnégy nappal a feltételezett gyilkosság után, december 12-én exhumáltak egy holttestet a Domonkos utcai templom kertjében. Különös, hogy a holttest klasszikus értelemben vett azonosítása nem történt meg, Kollár menyasszonyát, Polgár Erzsébetet nem hívták be az azonosításra, csak azokat a rokonait (Kollár nővérét, unokanővérét és sógorát), akiknek valamilyen közük volt az ÁVH-hoz. Ők azt nyilatkozták a jegyzőkönyv szerint, hogy látták az áldozat ruháját és fényképét, azaz magát a holttestet valamiért nem... A gyanút fokozza, hogy az unokanővér egy alkalommal elmondta, Kollárnak hiányzott az egyik ujjperce, ez a fontos ismertetőjel azonban nem szerepel az egyébként részletes jegyzőkönyvben, melyből még azt is rekonstruálni lehet, hogy melyik kézzel cigarettázott a vizsgált személy.
A gyilkosság nyomaival kapcsolatban is vannak furcsaságok. A vád szerint az áldozatot úgy ölték meg, hogy idegen anyagot injekcióztak belé, szíven szúrták és megtaposták a torkát, ugyanakkor a belügyes labor vizsgálata szerint nem volt a holttesten tűszúrásnyom, idegen anyagot sem tudtak kimutatni a testben, ahogy a gyilkos fegyverként azonosított bicskával sem lehetett akkora szúrást ejteni, amilyen a holttest szívénél volt.
Felmerül a kérdés: vajon miért tér el vizsgálat eredménye a vallomásoktól? Márpedig a holttest állaga a döntő, hiszen a vallomások különböző körülmények között születhettek meg
– teszi hozzá M. Kiss Sándor.
Maga az állítólagos gyilkos fegyver is igencsak erőltetett módon került a történetbe. A vád szerint a meggyilkolt Kollár holttestét a csak néhány személy által használt irodából, a forgalmas folyosón keresztül átvitték a vécébe, ahova bárki benyithatott. Ebben a vécében találták meg ugyanis azt a vásári bicskát, amelynek a bemélyedéseiben nem voltak vérnyomok, és amely nem okozhatta a holttesten levő szúrásnyomot.
A kommunista propaganda szabadjára engedi a fantáziáját
Érdekes összevetni a vádat a korabeli hatalom által terjesztett 56-os történetekkel, mert több visszatérő motívumra bukkanhatunk ezekben: kórház, bicska, befecskendezett kábítószer
– hívja fel a figyelmet a történész. Az egyik történet szerint például egy Mészáros nevű ember a Péterfy Sándor utcai kórházban szaladgált és kért bicskát az emberektől, hogy azzal leszúrjon három ÁVH-st, akik az egyik kórteremben feküdtek. Egy másik történet szerint ugyanez az ember elmondta Kollár menyasszonyának, hogy bent volt a Domonkos utcában, a gyilkosság helyszínén, ahol egymás hegyén-hátán heverő ÁVH-s hullákat látott. Más elbeszélésben ugyanezt a történetet a Péterfy Sándor utcai kórház bonctermével mesélik, miközben egyik kórházban sem szólnak holttestekről a visszaemlékezések. Vannak tehát visszatérő vándormotívumai az 56-ról szóló propagandatörténeteknek, s éppen ezek bukkannak fel Tóth Ilona és társai perében is.
Egy történés vizsgálatánál három dolognak kell egyeznie: a cselekvésnek, helynek, időnek. M. Kiss Sándor szerint ilyen szempontból is ellentmondásos a per iratanyaga. A három feltételezett tettes vallomását összevetve az derül ki, hogy ők hárman soha nem tartózkodtak egyszerre abban a helyiségben, ahol az állítólagos gyilkosságot elkövették. A tárgyalás ezen kívül a gyilkosság napjához köti két írónak, Obersovszky Gyulának és Gáli Józsefnek a jelenlétét, akik éppen röplapot készítettek elő az épületben, ugyanakkor a vallomásaik alapján nem hogy az órát, de még a napot sem lehet pontosan megállapítani.
A peranyagban ráadásul az is ellentmondásos, hogy hol fogták el pontosan az állítólagos Kollárt. Az egyik verzió szerint a kórház környékén, a másik változat szerint a kórháztól három utcával odébb, egy lányszálláson, ahol a menyasszonyát látogatta. Összegezve: nem tudjuk pontosan, hogy kit öltek meg, hogy őt hol fogták el és mikor. Azt látjuk tehát a peranyagból, hogy a feltételezett tettesek a vallomásaikban ugyan mindent magukra vállalnak, a történet viszont még így sem egységes, nincs bennük rend. A perben vázolt történet egy fércmű, s mégis, az ellentmondások ellenére, mindhárom gyanúsítottat kivégezték.
„Elnézést Virág elvtárs, ez az ítélet”
M. Kiss Sándor egyszerűen összegzi a kommunista államhatalom motivációit:
Tóth Ilona kivégzése egy politikai bosszú része volt, melyhez történetet kellett írni. Kreáltak egy pert, amelyben felmutatták a világnak az »ellenforradalom« brutalitását és annak egy képviselőjét, a szadista orvosnőt. Ezzel is igazolni akarták, hogy Kádár jogosan hívta be a szovjet csapatokat a rend helyreállítására.
Kádár János november 21-én, vagyis Tóth Ilona elfogásának másnapján az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága előtt mondott beszédében már a haladó világ elvárásaként tüntette fel ennek az állítólagos brutalitásnak a feltárását:
Nem merünk beszélni az október 23-án lezajlott eseményekről, hogy akkor már benne volt az ellenforradalom, az atrocitásokkal nem foglalkozunk, pedig az egész világon kérik tőlünk a kommunisták és a haladó emberek. Ezt a kötelességünket nem teljesítettük.
A Tóth Ilona-perben ezt megtették. Kádár aztán 1957. április 18-án – tíz nappal az elsőfokú ítélet kihirdetése után – megszólalt a perrel kapcsolatban is, és arra utalt, hogy a forradalmárok között is széthúzás volt a brutalitás miatt:
Természetesen én is sajnálom Tóth Ilonát, de még jobban sajnálom áldozatát. Ő és társai nem nyílt harcban öltek, hanem gyilkoltak. Figyelemre méltó, hogy Tóth csoportját egyik tagjuk jelentette fel, aki attól félt, hogy eltüntetik, mert ellenezte a terrorcselekmények folytatását. A banda másik tagját néhány nappal előbb már megölték ugyanilyen követelésért. Az ilyen elemeket nem lehet kivonni az igazságszolgáltatás keze alól.
A Kádár által említett „bandatag” viszont bizonyára tanúként szerepelt volna a perben, ha létezett volna. Elképzelhető, hogy egy ilyen forgatókönyve is volt a vádnak, csak nem az valósult meg, és erről Kádár akkor nem tudott. Itt megjegyzendő, hogy a harcok idején két, árulónak vélt személyt is kihallgattak Tóth Ilonáék, de aztán mindkettejüket elengedték. A kommunista krimiírásra jellemző egyébként, ahogy Toracz Sándor vallomásával bántak. Őt azzal vádolták, hogy Kollár Istvánt a Lendler Jenő utcából bekísérte a Domonkos utcai kórházba, majd amikor évekkel később, egy másik perben kiderült, hogy alibije van arra a napra, egyszerűen átírták a dátumot.
Mégis miért vallottak be mindent Tóth Ilonáék?
A kérdésre nincs válasz, mert nem tudni, mi történt a börtönben és a kihallgatások során, de azért sejthető. A Tóth Ilona-per pontos kihallgatási jegyzőkönyvei nincsenek meg, csak az összefoglalók, ezekből pedig csak az ÁVH bizonyítási törekvései olvashatók ki, a párbeszédek nem.
Más perekből ismerjük a korszak kihallgatási körülményeit, és az sem mellékes, hogy a vallomásuk visszavonása után a vádlottak visszakerültek volna az ÁVH-hoz, újra ugyanezen körülmények közé
– jegyzi meg M. Kiss Sándor. Hozzáteszi, hogy vita van arról, alkalmazott-e fizikai erőszakot a kihallgatás során az ÁVH, az orvosi vizsgálatok azonban megállapították a néma talp jelenségét Tóth Ilonánál (ez azt jelenti, hogy a talpidegei nem érzékelnek). Az egyik történész azt állítja, hogy gumibottal verték a talpát, a másik azt, hogy ez másból is eredhet. Ugyanakkor Tóth Ilona sportolt, és egy sportorvosnak ezt regisztrálnia kellett volna.
A történészi vitákat jellemzi annak az orosz levéltári anyagnak a magyarázata is, amely szerint 1956. december 5-én szovjet járőrök feltartóztattak egy hiányos rendszámtáblájú kocsit, amelyben öten ültek. Köztük volt Gyöngyösi Miklós és Gönczi Ferenc, akiket Tóth Ilonával együtt ítéltek el, és végeztek ki. Gyöngyösi aznapi vallomásában azt mondta, hogy Gönczivel és Etával megöltek egy belügyest, az egyik magyar történész szerint azonban csupán a jegyzőkönyvet felvevő személy Etának hallotta félre az Ilona nevet.
Nem a történész igazsága a tét, hanem Tóth Ilona igazsága
– hangsúlyozza a képtelen állításra reagálva M. Kiss Sándor.
Akkor, ott és úgy nem történhetett meg
Az, amivel Tóth Ilonát és társait megvádolták, akkor, ott és úgy nem történhetett meg, ezért hamis vádakkal végezték ki őket. M. Kiss ezen túlmenően hangsúlyozza, hogy aki elfogadja a forradalom létjogosultságát, az elfogadja az önvédelem szükségességét is:
Ha van egy forradalom, amelyben valaki lebuktathatja a résztvevőket, akkor a forradalom keretein belül egyértelmű, hogy az illetőt meg kell ölni, hiszen vagy ő, vagy a forradalmár marad életben. Nem békeidő volt akkor Budapesten, hanem háborús helyzetben a háborús logika érvényesült. Ilona vélt – és az elmondottakból látható, hogy ellentmondások sokaságával elítélt – tette ebben a kontextusban a forradalom jogos önvédelme volt.
Mint mondja, a pesti srácokat akarta minél brutálisabbnak bemutatni a kommunista hatalom, amihez kellett egy kirakatper. Ennek lett az áldozata Tóth Ilona. Ahogy a történész fogalmaz:
Ez nem zárja ki, hogy valakik megölhettek valakit november 4-18. között a Domonkos utcai kórházban. Nem tudjuk, hogy máskor Gyöngyösi és Gönczi megöltek-e valakit, az biztos, hogy ez a gyilkosság így nem történhetett meg. Krimiket írtak, összekapcsolták a szálakat, ha kellett, zárkaügynökön keresztül kapcsoltak be valakit a történetbe.
A forradalom tizedik évfordulóján is szükségük volt egy kirakatperre. P. István ügyében a kihallgató és a fogdaügynök folyamatos nyomásgyakorlással érte el, hogy P. István bevalljon egy olyan gyilkosságot, melynek nem tudták az időpontját, de még az áldozatot se találták meg. Mégis, egy olyan történet bontakozik ki a vallomásából, melyben már a korábbi kirakatper szereplője, Tóth Ilona is szerepet kapott: társaival a Soroksári-Dunába dobta azoknak az általa megölt embereknek a holttestét, amelyeket nem sikerült elégetniük a kórház alagsorában működtetett krematóriumban. Így démoniziálták még tíz év múltán is az ’56-os forradalmárokat.
A forradalom valódi arca
Erre a démonizálásra pedig azért volt szükség, mert a forradalmárok – ahogy M. Kiss Sándor mondja – maguk fölé nőttek, példát mutattak.
Van egy előéletük, melyet a Rákosi-korszakba kell behelyezni, ez a korszak csinált a magyar társadalomból, amit csinált. Van utóéletük, amit a Kádár-korszakban kell értelmeznünk. De van egy kegyelmi két hét: október 23-tól november 4-ig, amikor előjött a valójuk. Ezek a srácok lehet, hogy korábban elemeltek éhségből ezt-azt, de ebben a két hétben bizonyíthatóan úgy vigyáztak a tulajdonra, mint a szemük fényére. Ezek a srácok önmaguk fölé nőttek. A forradalom java önmaga fölé nőtt. 1956-ból a magatartást tartom átörökítendőnek.
Tóth Ilona ítéletét már 1957. június 29-én, egy nappal a kivégzés után elkezdték vitatni. Az ’56-tal kapcsolatos első semmisségi döntések 1989-től kezdve születtek, de csak azokban az ügyekben, amelyekben a vád a forradalommal volt kapcsolatos. Tóth Ilonát gyilkosságért, köztörvényesként ítélték el, így a korabeli perirat alapján nem lehetett megsemmisíteni az ítéletét, hiába volt tudható már akkor is, hogy nem hiteles, ráadásul a lehető legtöbb ügybe igyekeztek belevinni köztörvényes szálat. M. Kiss Sándor csak az 1990-es évek végén tudott megszólalni az ügyben, mert addig kutatott. Kutatásainak eredményeit A csalogány elszállt c., Kiss Rékával közösen írt könyvében, illetve a Csalogányvadászok c. könyvben lehet elolvasni. Az 1956-57-ben alkotott jogszabályok alapján rögtönbíráskodásban, gyorsított eljárásban illetve népbírósági tanács előtti eljárásban „a forradalommal, illetve harci cselekménnyel összefüggésbe hozott cselekmény miatt” történt elmarasztaló ítéleteket az ügyben eljárt elsőfokú bíróság végül csak 2000-ben nyilvánította semmissé az az évben hozott törvény (az ún. Lex Tóth Ilona) alapján.
