Havi másfél millióból éldegél Stohl András, aki félelmében alig merte lenyilatkozni, mennyire fél
„Legszívesebben ordítanék, de nem merek. (...) Elérték, hogy féljek. (...) Előbb-utóbb én is kimegyek az utcára” – ilyen drámai mondatokat nyilatkozott Stohl András színművész az őt faggató Magyar Narancsnak. Szavaiból kisejlik, bármelyik pillanatban jöhet érte a nagy, fekete Pobjeda. Rémlátomását némileg gyengíti: ha annyira retteg megszólalni, hogy volt bátorsága interjúban is előadni félelmeit? Továbbá a rettegés kellős közepette miért markolt föl nem kevés pénzt a Pappa pia című filmért az őt elnyomó diktatúra jóvoltából? De hát úgy van ő ezzel, mint Enyedi Ildikó, aki ugyancsak a pénztártól való távozás után törölte bele a lábát a kormányba. Stohl az interjúban „erősen befolyásoltnak” nevezte a Tényeket – ami „Buci” előéletét ismerve cseppet vicces. Az interjú ismertetésén túl néhány apró kérdést mi is föltettünk a Művész Úrnak, amelyekre válaszait a [email protected] várjuk.
Az interjú álmosítóan unalmasan indult, de Köves Gábor riporterből váratlanul kirobbant a következő kérdés:
Schilling Árpád azon kevés színházi ember egyike, akik ki mernek állni és köntörfalazás nélkül, nyíltan elmondják a véleményüket az Orbán-rendszerről. Érzi maga körül a szakmában a félelmet, hogy inkább kussoljunk?
A kérdés mögött fölsejlik az az unásig ismételgetett ballibsi toposz, miszerint Magyarhonban olyan szörnyű állapotok uralkodnak, hogy mindenki retteg, hiszen bármelyik pillanatban bárkiért jöhet a nagy, fekete autó. (E rettegés lehet az oka, hogy időnként hidakat, egyetemeket, Fidesz-székházat foglalnak el a „diktatúra” rettegésben tartott „civiljei”. Máskor csak az Oktogont szállják meg. Az pedig nyilván csak a hatalom ócska trükkje, hogy a rettegők szemét ezúttal senki sem lövi ki.)
A rettegés foka
Stohl nem döbbent meg az újságíró pszichésen kissé terhelt kérdésétől, és a következő válasszal rukkolt elő:
Saját magammal is rosszban vagyok emiatt. Én ugyanúgy kiabálnék, mint Schilling, csak gyáva vagyok hozzá. Ezt nagyon nehéz nekem beismerni, mert elvileg én egy macsó férfi vagyok. Néha betelik a pohár, és akkor elmormolom magamban, hogy gyáva és cinkos, aki néma. Néha meg azt gondolom, hogy nekem nem a kiállás a dolgom, aztán meg azt, hogy nincs olyan, hogy nem ez a dolgom. Zavarban vagyok, és ez dühít. Zavar, hogy saját magammal sem vagyok jóban emiatt. Legszívesebben ordítanék, de nem merek. Tartok a következményektől. Hogy mi lesz velem, de nemcsak velem, hanem a környezetemmel is. (...) Épp ezért vagyok dühös, mert elérték, hogy féljek, nem tudom azt mondani, ami a szívemen van.
Már az első újságírói kérdésben benne volt, hogy nem szokásos interjúról van szó. Inkább valami bujtogatásféléről: a szerző próbálja kiszedni Stohl „Buciból”, miért gyűlöli a rendszert, és szeretné, ha minél erősebbeket mondana, hogy ezáltal páran legalább megvegyék a széllibsi Magyar Narancsot. (Amely lapot, természetesen, nem más tart infúzión, mint a tengerentúli „filantróp” és „humanista”: Soros Gyuri bá.) A következő kérdésekben is benne van ez a nagy, harcos igyekezet, hogy Stohlból végre valami használhatót kicsikarjon:
Eljöhet az idő, amikor akár egy előadást is lemondana, mert kimegy az utcára? (...) Az segítene, ha délután, jó időben kezdődik a tüntetés?
Az első nem egy kérdő, inkább egy óhajtó mondat, amelyet akár így is megfogalmazhatott volna a Magyar Narancs szerzője: „Művész úr, úgy szeretném, ha végre kimenne tüntetni, mert egyre kevesebben vagyunk, egyre cikibb az egész!” Stohl minderre azt felelte:
Bennem van, igen, hogy kimegyek, annyira elegem van néha. (...) A közérzetem afelé visz, hogy előbb-utóbb én is kimegyek az utcára. Egyszerűen nem értem, hogy amikor nap mint nap egyre több dolog derül ki a politikusok és a barátaik ügyeiről, hogyan lehetséges, hogy minden csak két-három napig téma, aztán elfelejtjük, mint egy bulvárhírt.
Stohl arról is beszélt, havi másfélmillió kell neki ahhoz, hogy úgy-ahogy eléldegéljen, és akár el is menne a TV2-höz, ha hívnák, ám az zavarja, hogy azon a csatornán van a Tények, ami „erősen befolyásolt”. Az interjú végén azt is a magyarországi közállapotok rovására írta, hogy állítólag néhány (általa meg nem nevezett) vidéki lap nem volt hajlandó cikket leközölni az Alföldi Róbert rendezte Hegedűs a háztetőn című musicalről. A színész ezen így horgadt föl: „Milyen világ ez már?!”
Kérdéseink Stohl Andrisnak
Azért nekünk is lenne néhány kérdésünk Művész Úrhoz. De, mielőtt esetleg válaszolsz (email-címünk: [email protected]), javasoljuk, nyugodj meg, relaxálj, mert az eddigi tapasztalatok szerint nem szül jó vért, amikor fölpörgeted magad. Tehát a kérdések:
- Ha annyira ordíthatnékod van ettől a rendszertől, kedves András, miért vállaltad el a Pappa pia főszerepét? Azét a filmét, amit ez a szörnyű diktatúra körülbelül egymilliárd forinttal kitömött? Ha úgy tetszik, ezzel bűnrészességet vállaltál a rendszerben. Vagy meg lehet magyarázni? Kellett a pénz, hogy meglegyen a havi másfél millió?
- Miért van az, hogy mindig a pénztártól való távozás után jöttök rá, a pénztáros valójában gonosztevő? Miért nem előtte? Mintha Enyedi Ildikó is pont ugyanígy csinált volna magából bohócot Berlinben, miután a dohány már zsebben volt...
- Miből gondolod, hogy a vidéki lapoknak promózniuk kéne a rendező haverod zenés darabját? Kötelességük? Miért? Azt hittem, a te köreidben a sajtószabadság szent és sérthetetlen, és senki nem szólhat bele abba, mit írhatnak a független szerkesztőségek. Vagy rátok külön szabályok érvényesek, Andris?
- Nem érzed úgy, hogy kicsit visszásan hangzik a te szádból, amit a Tényekre mondtál: „erősen befolyásolt”? Mit szólna ehhez Pali bácsi? Tudod, akinek betépve, részegen nekimentél...
- András, ezt az interjút ugyanolyan komoly ábrázattal adtad, mint amilyet akkor vágtál, amikor legutóbb viszkit meg energiaitalt loptál az éjszakai bárban?
- Milyen volt együtt haknizni Zagyvával és Pörzsével a Gulyás Marci videójában? Készül már az új választási rendszer?
- Tolod még a csíkot, Bandi? Vagy ez a rettegősdi valami új cucctól van? Pusszantás!
Magyar Narancs. Vezető kép: jegy.hu
