Nagy Ervin: Százmillió – A kommunizmus áldozatainak emléknapja
Egy szám. Egy szám csupán, amely életeket, valódi sorsokat takar, s a szembenézés hiányának álszent hazugságával együtt a történelmi feledés ködébe rejti el a mögötte megbúvó lelkeket. Olyan férfiak, nők és gyermekek sorsát, kiknek annyi bűnük volt csupán, hogy élni akarták az Isten által kiszabott életüket, járni a szabad akaratukból eltervezett útjukat. De kevesek, egy őrült és gonosz ötlettől vezérelve, elvakulva a hatalomvágytól, az ördöggel szövetségre lépve megakadályozták őket ebben.
Egy szám, amely az áldozatok számát jelöli. És egy szám, ami mögött a szenvedést, a rabságot és a halált is látnunk kellene végre már! Mert ez az a szám, amely mögött az embertelenség története áll.
Százmillió lélek. Százmillió áldozat. S még mindig csak a szembenézés kezdetén állunk. Világszerte és Magyarországon is. Kissé pironkodva, félve az emberi gonoszsággal való őszinte találkozástól.
A kommunizmus a kollektivizmusba és az egyenlőségbe vetett racionalitás hazugsága volt, amely végül az emberi elme leggonoszabb ötletének bizonyult, s ami által a kicsinyes emberek embertelensége győzedelmeskedhetett százmillió ártatlan lélek fölött világszerte. Ma, a kommunizmus áldozatainak emléknapján értük, a hatalomvágytól elvakítottak által elpusztított százmillió ártatlan férfiért, nőért és gyermekért gyújtunk gyertyát. Ma őértük szól a harang. Ahogy a magyar áldozatokért is kongatni kell az emlékezés harangjait.
De ma van az a nap is, amikor az áldozatok leszármazottainak erőt kell adnunk. Mert ahogy a bűn sem járt minden esetben büntetéssel, a bűnbánat vagy a feloldozás is elmaradt, úgy a megnyugvás, az igazság szobrának helyrebillentése sem történt meg.
Minálunk ugyanúgy elmaradt a valódi és teljes igazságtétel, ahogy világszerte sem mertek sokan szembenézni az elkövetett gaztettekkel.
Mert hiába pergett le a veres festék, hiába kezdte ki a rozsda már új korában is a “Sztálin-csillagot”, ahogy Wass Albert regényében is olvashatjuk, s hiába vásik el az idő múlásával, a természet és az emberség maró savának hatására, hogy végül az éjszaka leple alatt az igaz emberek leverjék és darabokra törjék; a jelkép alatt elkövetett bűnök máig fájdalmas sebként tátongnak az emberiség és a magyarság történetén.
Múltunk sötét árnyai a jelenre vetnek árnyékot. Ami megtörtént, vissza már nem vonható. A kilőtt töltény nem repül vissza a puskacsőbe, a kés nem húzódik vissza a húsból, de a kötél sem szakad el a rángatózó, majd elernyedő test súlya, a lélek erkölcsi terhe alatt. Mert valódi volt a puska, a kés és a kötél is. Ahogy valódi volt a rács, vagy a lakat is a kommunista börtönök ajtaján. De valódiak voltak a bűnök és valódiak az elkövetők. Olyan valódiak, hogy tetteik még ma is árnyékot vetnek az áldozatok életére. Ugyanúgy velünk él ma is elkendőzött fájdalmaival együtt az áldozat, s ugyanúgy itt tesz-vesz közöttünk a bűnös, lecserélve vörös színű köpenyét egy szivárványos hacukára. Az egyenlőség jelszava helyett a szabadság szavát énekelve, de változatlanul az egykori áldozatának arcába nevetve.
Ezért emlékeznünk és emlékeztetnünk kell az új generációkat a kommunizmus bűneire. Emlékeznünk kell az áldozatokra és rá kell mutatnunk az elkövetőkre. A megnyugvás, a gyógyír és a méltó büntetés reményének eljövetele miatt.
Vajon az áldozatok sebei begyógyulnak? Vajon a leszármazottak tudnak még valaha tiszta szívvel, boldogan élni? Méltó módon és tisztességgel emlékezni? Vagy a kommunisták továbbélése végleg megtörte lelküket? Nem tudom...
Csak azt tudom, hogy nem szabad engedni, sőt: bűn megengedni, hogy a következő generációk számára az ártatlanul elhurcolt férfiak, nők és gyermekek emlékét egy lecsukódó történelemkönyv fedele a feledés homályába taszítsa. Mert nemcsak a történelmünk dicső, hanem a dicstelen része is velünk élő valóság.
Emlékezzünk ma méltó módon a kommunizmus áldozataira!
Fotó: Horváth Péter Gyula/PS
