Pécsett is a múlt árnyai ígérik meg újra azt, ami sosem sikerült a baloldalnak
Pécs a rendszerváltás és az utána következő két évtized nagy vesztese volt. Népessége megkétszereződött a második világháború után, de ennek, a szocialista iparosításnak és a szocialista városépítészetnek alaposan megfizette az árát a város, mint normális élettér. A pécsi polgári elit fokozatosan vesztett jelentőségéből és befolyásából, a rendszerváltás idejére szinte teljesen eltűnt; helyét olyan politikai és gazdasági csoportok vették át a kommunistáktól, amelyben a nómenklatúra kapcsolatrendszere mellett olyan emberek játszottak szerepet, akik nem értették azt a pécsi életformát, amellyel még a hetvenes-nyolcvanas években is szerelembe lehetett esni, ha valaki megtapasztalta egyetemistaként vagy beköltőzőként. Az egyre nagyobbá váló egyetem elitjének többsége pedig – jelentős részben maga is bevándorló és egyébként is baloldali vagy liberális lévén – nem a város egyetemét építette, hanem sokkal inkább saját magát.
Pécs jelenlegi helyzetét a történeti, szociológiai, gazdasági okok mellett legalább annyira befolyásolták az elmúlt három évtized önkormányzati választásai és a nagypolitika is, talán jobban, mint más nagyvárosokét. 1994-ben az MSZP-SZDSZ országgyűlési kétharmad után a most újabb tíz évnyi polgármesterkedés után visszavonuló dr. Páva Zsoltot választották egy SZDSZ-MDF-Fidesz-FKGP koalíció színeiben.
Persze nem sokkal később az SZDSZ elárulta a szövetségeseit és átállt az MSZP-hez. Gazdaságilag rendkívül nehéz időszak volt ez: az MSZP-SZDSZ koalíció a kormányzása első néhány hónapja alatt költségvetési válságba navigálta az országot. A Bokros-csomaggal brutálisan megnehezítették az átlagemberek életét: e sorok írója életében akkor egyszer került hónapokra olyan helyzetbe, dolgozó emberként, hogy effektíve éhezett. A szocialista-liberális politikusok – ahogy ezt később is megszokhattuk tőlük – akkor is a privatizációval voltak elfoglalva, országos és helyi szinten egyaránt. Az önkormányzatok csak kibekkelhették ezt az időszakot, ráadásul a helyben rendkívül erős MSZP meg akarta mutatni a pécsieknek, hogy nélküle nem megy: mindent megtettek, hogy elfoglalják az összes kulcspozíciót, ahol lehet lopni, amit ki lehet zsigerelni. 1998-ban hiába nyert országosan a Fidesz, az önkormányzati választásokon Toller László, Gyurcsány Ferenc későbbi királycsinálója nyerte a polgármester-választást és vált a következő nyolc évre, a balesetéig Pécs korlátlan hatalmú urává.
Mindent elmond a szocialisták és a hozzájuk kapcsolódó hálózatok, értelmiségiek, egyetemi emberek képességeiről, hogy Pécs alig tudott profitálni az első polgári kormány idején a gazdasági fellendülésből, majd hasonlóan vesztesen jött ki a nyolc év újabb MSZP-SZDSZ kormányzásból is, miközben 2009-ig szocialista polgármestere volt. Adóssága folyamatosan nőtt, nem települt be a korábbi kapacitásokat legalább részben pótló ipar, viszont a városi ingatlanvagyon rendesen megcsappant, és a város működtetéséért felelős rendszereket gyakorlatilag elfoglalta a baloldali klientúra. Olyan, a város számára előnytelen szerződésekkel, beruházásokkal, elköteleződésekkel, értelmetlen stratégiai döntésekkel kötötték gúzsba a várost, amelyekből csak több ciklus után lehet kimenekülni.
Mindezekért és Toller Gyurcsánynak tett szolgálataiért az Európa Kulturális Fővárosa 2010 projekttel jutalmazták meg a várost – valójában persze a szocialista klientúrát az ahhoz kapcsolódó beruházásokkal. Pécs kalandokban bővelkedő történetében ez bizonyult a legnagyobb katasztrófák egyikének. Toller László után a szintén szocialista Tasnádi Péter lett Pécs polgármestere 2006-ban, némi meglepetésre és minimális különbséggel győzve le Páva Zsoltot. Tasnádi Péter baloldali volt, de nem volt tipikus szocialista: megpróbálta visszaszerezni a város önrendelkezését, amelyet Toller idején a város elveszített. Toller ugyanis nem polgármesterként uralta a várost, hanem az általa létrehozott, a szocialista párthoz kötődő érdekrendszeren keresztül, amelynek közepén ő állt. Az akkori városi pletyka szerint csak ő tudta a „számlaszámokat” és a „jelszavakat”. Balesete után nem volt erő, ami kikényszeríthette volna a szívességek visszaadását, az ígéretek betartását. Toller László személyének jelentőségére jellemző, hogy az a hír járta: ha bárki mást találnak olyan súlyos, gyakorlatilag végzetes sérülésekkel egy baleset helyszínén, mint őt, fel sem merül, hogy megpróbálják életben tartani.
Toller László balesete után azonban egyszerűen leállt a város. Tasnádi hiába küzdött a rejtett hálózattal, az már nem akart hozzájárulni sem a város, sem az MSZP életben tartásához, csak a még élő és jól bebetonozott csatornákon keresztül lapátolta tovább ki a közpénzt magának.
Amikor pedig kiderült, hogy beteg, az MSZP már szinte semmi befolyással nem rendelkezett, mint intakt erő a folyamatokra. Az úgynevezett EKF-projekt (Európa Kulturális Fővárosa) története mutatja meg leginkább azt, hogy mi várna Pécsre, ha az egykori, Toller László idején segédcsapatként működő, a DK-ba menekülő szocialista negyedik vonal kerül vissza újra Pécs élére.
Amikor kiderült, hogy mire lesz és mennyi pénz az EKF 2010 kapcsán, a szocialistákhoz köthető vállalkozók, erős emberek elkezdtek harcolni a megbízásokért. Annyira egyetlen csoport sem volt erős: hiába támogatta akár az MSZP egyik erős embere, hogy lenyúlja az egészet, miközben mindenki tudta, hogy ez az utolsó nagy rablási lehetőség ebben a leosztásban. Ha született valamilyen lényeges, de akár technikai döntés, azonnal nekiállt a többi érdekelt megfúrni azt, hiszen csak akkor maradtak életben a reményei, ha elhalasztják a döntéseket akkorra, amikor a támogatói jobb pozícióban lesznek majd. Nem érdekelte őket a határidő, a város érdeke, vagy az, hogy milyen hatással lesz ez a szocialista párt helyi megítélésére. Ezért történt az, hogy az EKF beruházásai késve, nagyon elkésve készültek el. Arról nem is beszélve egyébként, hogy a város idegenforgalmára és későbbi fejlődésére mennyire csekély hatást gyakorolt ez az egész: ezt a hatást egyébként mindkét politikai oldal túlbecsülte. Csak egy túlméretezett kulturális intézményrendszer és a kiürített városközpont maradt. A belvárost már korábban kivéreztették, mint kulturális, vásárló és szórakoztató központot egy belvárosi pláza építésével, a kulturális intézmények széttelepítésével pedig még több embert vonzottak ki onnan.
2009 után ezekkel a romokkal kellett kezdenie valamit az újra polgármesternek választott dr. Páva Zsoltnak és a Fidesznek. Az önkormányzati pozíciók átvétele azonban nem jelenti azt, hogy az állampárti alapokra építgetett szocialista hálózatok, amelyek teljesen átszövik a várost, egy csapásra megjavulnak és az addig összeszedett pénzt megköszönve elutaznak egy hosszú vakációra. A nagyvárosi politikában még ezekben a méretekben is összeér minden mindennel: nem nagyon vannak független vállalkozások, szakértők, értelmiségiek, szakemberek, mindenki be van ágyazva valahová – néha máshová, mint amit mutatni szeretne.
Pécs lakosai egy olyan pillanatban szabhatnak irányt a városuknak, amikor az általános gazdasági fellendülés is jól láthatóan elérte Pécset. A Fidesz teljesen új csapattal, az elmúlt tíz év tapasztalataiból okulva vág neki ennek a választásnak: tulajdonképpen arra kér felhatalmazást, hogy elszakadhasson attól a folytonosságtól, ami Pécs elmúlt ötven-hatvan évét jellemezte. Az egyesült ellenzék viszont a rendszerváltás előtti kapcsolatrendszereken alapuló, a várost 2010-re gyakorlatilag csődbe vivő embereknek kér egy új esélyt, olyan polgármesterrel az élén, aki a szocialista időszak gazdasági kinevezettje volt egy tipikusan szocialista módon privatizált vállalkozás vezető pozíciójába.
Az ultraliberális szélsőségessé változott egykori kommunisták Pécsen is megkapták az esélyt: az elmúlt 29 évből 15 évig irányíthatták a várost. Mégsincs mit megköszönnünk nekik.
Fotó: MTI/Sóki Tamás
