A budapestiek maguk sem tudják, hogy háborús színtereken élnek
Nem is igazán tudatosítja az ember, hogy mi mindent lát, amikor Budapesten sétál. Az persze feltűnik, hogy annyi lepusztult lakóházat, homlokzatot látunk elsősorban a belső részeken, ami már a közérzetünkre is rosszul hat. Azt viszont valószínűleg nem sokan tudatosítják, hogy mennyi golyószaggatta házat látni ma is a fővárosban, 75 évvel a második világháborús ostrom és 63 évvel az '56-os harcok után. Ezeknek járt utána most egy igényes kiadvány keretein belül Békés Márton, a Terror Háza múzeum kutatási igazgatója, Gyarmati István fotóművész és Takács Tamás grafikus.
Gerő András kifejtette, hogy egy város lelkiségét elsősorban nem az épített környezet, hanem a város társadalma, annak életvitelbeli sokszínűsége adja, Budapest esetében pedig ez leginkább az életerő. A történész kifejtette, hogy minden város esetében az unikalitás az érdekes, nem az, ami minden más városban is megtalálható, s ezért a hegként megőrzött város, illetve a könyv is az emberekről szól. Arról, hogy miért ilyen. Békés Márton szerint az internetes fórumok arról tanúskodnak, hogy foglalkoztatja az embereket a lepusztult, golyónyomokkal tűzdelt homlokzatok témája, és rengeteg információt, képet, egyéb emléket kaptak a kötet készítése közben. Furcsa kulisszának nevezte, hogy ma is a második világháborúban és ‘56-ban szétlőtt házak között járunk, telefonálunk, vásárolunk, élünk.
Ez a város még mindig szét van lőve
Gyarmati István azon volt megdöbbenve, mennyire képes önmagában elfojtani az ember a látványt, mintha ott se lenne. Ő is rácsodálkozással vette észre azokat a golyónyomokat a falakon, amelyek között évekig járt-kelt, hiszen a VII. kerületben nőtt fel, de neki is csak akkor tűntek fel, amikor célzottan fotózni kezdte ezeket.
Úristen, ez a város még mindig szét van lőve!
– jelentette ki félig ironikusan, de félig komolyan. Az évtizedekig Németországban élt fotóművész megemlítette, hogy még a lehető leginkább szem előtt lévő helyen, a Kossuth téren is találni ilyet, miközben például Németországban már nyoma sincs az épületeken a háborús pusztításnak. Takács Tamás az épületek tarkaságáról beszélt, kényszer-művészeti alkotásnak nevezve azokat, mert egy-egy foltban az ott lakónak volt pénze megjavíttatni a homlokzatot, miközben a szomszédjának például nem.
Mi adja Budapest egyediségét?
Igaznak bizonyult az elején elhangzott vélemény, hogy ez a könyv és a több, mint fél évtizede szétlőtt házak valójában a budapesti emberekről szólnak, hiszen a könyv szerzői és Gerő András is inkább azon a véleményen voltak, hogy meg kéne javítani ezeket, de közben érződött a hangnemen a ragaszkodás is ehhez a tipikusan budapesti jelenséghez. Gyarmati István szerint a magyar főváros egyik unikális vonása, hogy az azt kettéválasztó nagy folyó ellenére szerves egységként működik, mindkét partján rendszeresen akad dolga az embernek, így napi szinten kell járni-kelni a kevés híd valamelyikén, ami többnyire nem egyszerű feladat.
Ez máshol nincs így, néha akár hónapokig nem megy át az ember a hídon egy folyóparti városban
– hasonlította össze a többi nagyvárossal Budapestet.
A másik különlegességnek a szétlőtt vagy csak simán lerohadt épületeket, aládúcolt erkélyeket, nyomasztóan szakadt homlokzatokat nevezte, amelyek akár a drága, elegáns környékeken is előfordulnak. Ezek a külföldi turisták számára izgalmas filmdíszletnek, misztikus helyszínnek tűnhetnek, de mi ezek között élünk – állapították meg a könyv szerzői. Ezeket a lakóházakat ugyanis 1945 után államosították, tanácsi lakásokká váltak, így nem volt igazi gazdájuk, a rendszerváltoztatás és a privatizáció után pedig nem volt kellő polgári erő a rendbetételükre, és a város ekkor sem tett semmit.
Budapest ugyanúgy elpusztíthatatlan, mint a magyarság
A kötet szövegét jegyző Békés Márton kifejtette, hogy Budapest életében volt egy húszéves militarizált időszak az első, 1942-es bombázástól az utolsó óvóhely 1962-es megépítéséig. Ebbe az időszakba esett az 51 napig tartó második világháborús ostrom, majd tizenkét évre rá ‘56, amely után bizonyos városrészek rosszabb állapotban voltak, mint az ostrom után. Békés a PestiSrácoknak kifejtette, hogy Budapest kiváló jelképe a magyar jelenlétnek, amely a Duna két partján egyszerre kelet és egyszerre nyugat, ahogy az 1578-ban, 1686-ban, 1848-ban, 1944-45-ben és 1956-ban is súlyosan szétlőtt, de minden alkalommal feltámadt várost nyugodtan tarthatjuk a magyar élni akarás és elpusztíthatatlanság jelképének is.
Megkérdeztük a véleményét arról is, amikor a háborús hegek kijavítása helyett lebontják az egész régi épületet, hogy aztán az addig egységes stílusú homlokzatsortól durván elütő, modern üveg-acél monstrumot húzzanak fel a helyére. Felidéztük neki, amikor tavaly egész seregnyi ember figyelte szomorú arccal a Paulay Ede utcában, ahogy egy régi kétszintes házat romba dönt a munkagép. Békés Márton határozottan kijelentette, hogy a városkép ilyen megbontása semmiképpen sem organikus fejlődés, és úgy vélekedett, hogy szigorúbban kéne szabályozni az ilyesmit, hiszen ez nemcsak az épület, illetve a telek tulajdonosának az ügye, hanem a városkép révén közügy is.
A társas együttélés, a család, a lakóhely, a mindennapi fizikai, szellemi, társas környezete és önmaga kapcsán mindenki konzervatív
– foglalta össze.
