A családpolitika is az életellenes erők kereszttüzében áll, pedig a tét az, hogy lesz-e magyar jövő a Kárpát-medencében
Az életpárti és az életellenes erők harcát bemutató cikksorozatomban legutóbb az abortusz kérdéskörét jártam körül. A mai részben a családról, mint a társadalom legkisebb, alapegységéről ejtek szót. Arról az alapegységről, amely nélkül egyetlen társadalom sem képes fennmaradni és reprodukálni önmagát, és amely – éppen ezért – folyamatosan nyílt és burkolt támadásoknak van kitéve az életellenes erők által. A család a fentiek miatt kulcsszereplője minden életpárti törekvésnek, ezért itt kell keresni annak az okát, hogy miért támadják nemtelen eszközökkel azokat a politikai és közéleti erőket, amelyek a családok megerősítéséért, ezáltal a nemzet megmaradásáért küzdenek.
A család minden társadalom legkisebb szervező ereje, alapegysége. Ők alkotják a nemzet gerincét, legfontosabb tartópillérét. Egyszerre adják a jelent és teremtik meg a jövőt. Ezért a családok szerepe megkerülhetetlen, értékük pedig felbecsülhetetlen. A család az első hadoszlop a fennmaradásért vívott harcban. Ebben kell keresnünk annak magyarázatát, hogy az életpártiak, illetve az életellenesek egyre élesedő harcának egyik leglátványosabb területe a népesedéspolitika, valamint az ezzel szervesen összefüggő családpolitika és az ehhez a területhez való viszonyulás, és itt tér el talán a legjobban egymástól a két oldal véleménye, érvrendszere is.
Egyre nyíltabban támadják a hagyományos családmodellt
Az élet átörökítésének megvan a maga szigorú rendje és etikája. A szüleinktől kapott életet minden hozzáadott értékével együtt saját, vagy nem vér szerinti utódainknak kell továbbadni. Ez fontosságában minden mást megelőző etikai törvény és minden generációra egyformán vonatkozik. Ettől tud fennmaradni egy társadalom, ez tud megtartani egy nemzetet. Ebben az alapvető rendben váltják egymást a színre lépő nemzedékek, ez jelenti a gyerekek gondozásának, nevelésének, valamint az időskorúak ellátásának-eltartásának mindenkori biztosítékát, miközben az utódvállalást nem, vagy nem elégséges módon vállaló nemzetek szükségszerűen sorvadásra, hosszabb távon pedig elmúlásra, kihalásra vannak ítélve.
Mivel az utódvállalás színtere elsősorban és mindenekelőtt a család, ezért rendkívüli veszélyt jelent az a tény, hogy az életellenes erők tudatosan támadják a családokat, illetve a hagyományos családmodellt.
Az anya nő, az apa férfi
Amikor a kormány a közelmúltban alaptörvénybe foglalta azt a tézist, miszerint az anya nő, az apa pedig férfi, hatalmas társadalmi vitát robbantott ki a magyarországi életellenes tábor. Gyurcsány Ferenc pártja, a DK például részt sem vett a vonatkozó parlamenti szavazáson, mert kirekesztőnek nevezte az alaptörvénybe szánt új passzust. De emellett a médiában és a különböző közösségi platformokon is úthengerszerű támadásokat kapott a kormányzat. Az életellenes erők nevében nemcsak a megszokott „megmondóemberek”, az ellenzék közismert megélhetési politikusai nyilvánultak meg, de jó néhány médiaceleb és egyéb személyiség is szükségesnek érezte, hogy felszólaljon az alkotmánymódosítás ellen, vagy éppen megjelenítse az egyik melegjogi mozgalom által alkotott szivárványcsalád-logót a profilképén, a tenyerén, a maszkján vagy bárhol máshol.
Ez az egész történet klasszikusan leképezi nem csupán az életpártiak és az életellenesek közötti áthidalhatatlan szakadékot, de azt is, hogy hol tart a világ, milyen szinten fordult ki mostanra a sarkaiból. Akár csak másfél-két évtizeddel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna az, hogy bármikor, bárki is megkérdőjelezze az anyák vagy az apák nemét, mint ahogyan a születendő gyermek nemét is.
Sokáig egy jópofa vicc volt csupán az, hogy az SZDSZ-es szülők gyermekük születésekor azt válaszolják a gyermek nemét firtató kérdésre, hogy majd ha nagy lesz, eldönti. Az abnormalitásnak, és annak a szélsőséges liberalizmusnak a kifigurázása volt ez a vicc, amelyet az SZDSZ – mint a rendszerváltás utáni első, életellenes értékrendű párt – már sok tekintetben erősen képviselt.
De még az SZDSZ fénykorában – az 1994 és 1998 közötti időszakban – is nevetség tárgya lett volna az, aki előrejelezte volna, hogy egyszer majd még megkérdőjeleződik az anya és az apa – mint minden társadalom alapegységének, a családnak a két alapítója – személye, vagy pláne a neme.
Az évekkel ezelőtt elkezdődött genderőrülettel és a másságkultusz tetőfokára hágásával azonban beérni látszik az életellenesek törekvése: a tolerancia és a liberalizmus nevében immáron a legalapvetőbb, évezredeken keresztül megkérdőjelezhetetlen dolgokat is meg lehet kérdőjelezni, de legalábbis relativizálni lehet, ami veszélyezteti a családok jövőjét is.
Ez katasztrofális jövőképet sejtet, mert bár sok helyütt éledezik az életpárti gondolkodás is, sok helyütt jelen van – egyelőre többnyire búvópatakként, a mélyben – a nagy tömegek természetes életösztönének tiltakozása a folyamatokkal szemben, mégis, mindezek ellenére is expresszvonati sebességgel száguldunk az abnormalitás felé. Az évtizedek óta tartó agymosás, a szélsőségesen liberális doktrínák erőteljes elültetése bizony megtette a hatását. A helyzet itt is ugyanaz, mint amit az abortuszkérdés taglalásánál is írtam: még az alapvetően egyébként életpártiak közül is sokakat elbizonytalanít az életellenesek által hangoztatott értékrend. Ráadásul ott dolgozik a félelem, hogy „mi lesz, ha kirekesztőnek titulálnak, mert kimondom a véleményemet?” S inkább nem is mond véleményt a többség.
Ezért manapság senki nem mer – de ne legyünk igazságtalanok, fogalmazzunk inkább úgy, hogy nagyon kevesen mernek – olyan nyíltsággal és egyenességgel megnyilvánulni, mint Fekete Gyula tette 2005-ben „A jövő megrablása” című tanulmányában:
Könnyű felismerni az egyneműek házasságának életellenes lényegét, s az egynemű párok örökbefogadási – azaz ifjúságrontási – jogigényében az életellenest. Hasonlóképp a drogok legalizálását követelő kísérletekben is. Ezek a példák is jelzik, hogy a korunkbeli doktriner mánia – többnyire „liberális” álruhában – a jog nevében támad: a jogrendbe igyekszik beépíteni, emberi alapjoggá avatni az életellenest, hogy bíróság elé citálhassák – teszem azt „diszkrimináció” vagy „gyűlöletkeltés” vádjával – azt, aki a joggal felkent abszurditást az élet védelmében visszautasítja.
Hajszálpontos elemzés, minden szava igaz, leírhatnánk szó szerint most, másfél évtizeddel később is. Sőt, látva a világban és azon belül Európában is sok helyütt zajló, rendkívül elkeserítő és káros folyamatokat, azt kell mondani, hogy most nyernek csak igazán értelmet az elkötelezetten életpárti író gondolatai.
Bevándorlás helyett születésszám-növekedés
Az életpártiak azt vallják, hogy nem a migráció, nem az idegen népelemek bevándorlásának elősegítése, vagy pláne támogatása jelenti a megoldást, hanem a drámai demográfiai folyamatok megállítása és megfordítása. A cél egyedül csak az lehet, hogy minél több új élet jöjjön a világra saját nemzetünk keretein belül, amely egyszerre biztosítja a nemzet fennmaradását, valamint a nemzet életterének további birtoklását, megtartását.
Mindezek okán ezeknél a kérdéseknél a leginkább szembetűnő az, hogy mennyire élet- és emberellenes gondolatok tudnak felszínre törni.
Megfigyelhető jelenség, hogy az élet majd' minden területét lefedő, úgynevezett „civil szervezetek” és „jogvédő hálózatok” az igazságtalanság mellett törnek lándzsát, szándékoltan az abnormalitás mellett érvelnek, vagyis végeredményben az életellenest védik. Mindig, mindenben.
Mi, életpártiak talán ott követjük el a legsúlyosabb hibát, hogy igazunk ellenére maximálisan komolyan vesszük őket, adunk a szavukra, véleményünk megfogalmazásánál sokszor már előre öncenzúrába menekülünk, és „vigyázunk”, nehogy véletlenül olyat mondjunk/írjunk, amire majd azt mondhatják, hogy... Mindez hatványozottan igaz az abortuszkérdésnél, a családok társadalmi megítélésénél, a történelmi egyházak szerepének kiemelésénél, valamint a nemzettudat vállalásánál is. (Cikksorozatom következő részeiben az egyházak jelentőségéről, valamint a nemzettudat fontosságáról külön is szó esik majd!)
És amíg mi sokszor inkább visszavonulót fújunk, néha már annyira, hogy saját – ezredévnyi tapasztalat alapján normálisnak nevezhető – értékrendünk mellett sem állunk ki, addig az abnormalitást, az életellenest képviselő erők mindenkit túllicitálva harsogják az éterbe a saját értékrendjüket. Ennek következtében lassan odáig jutunk, hogy minden élethelyzetben, minden megnyilvánulásban, minden társadalmi vitában a normális értékrendet vallóknak kell magyarázkodniuk.
Pedig ezen muszáj lesz változtatni, ha eredmény akarunk elérni. Változtatni kell a szemléletben, visszafordítani a hozzáállást az örök, emberi törvények megközelítése szerinti helyes irányba. Ez volna az első és legfontosabb lépés. Eljutni oda, hogy az átlagemberek, maga a társadalom felismerje az élet csodáját, annak egyszeri és megismételhetetlen sajátosságát. Ahhoz, hogy egy ilyen össztársadalmi felismerés végbe tudjon menni, hihetetlen munka szükséges. Ez pusztán csak médiafelületeken nem érhető el, jóllehet a média és a tömegtájékoztatás jó értelemben vett szerepe egészen bizonyosan nem kerülhető meg. Ám emellett igenis szükséges az, hogy az állam is deklarálja elkötelezettségét az élet pártján. Nemcsak a korábban már tárgyalt abortuszkérdésben, de a családok kiemelten történő kezelésében is.
Az Orbán-kormány történelmi felismerése
Éppen ezért van óriási, kiemelt jelentősége annak, hogy a jelenlegi kormány felismerte a népességfogyás drámai veszélyét és a maga eszközeivel igyekszik is tenni a borzasztó demográfiai folyamatok megfordításáért. A 2010 óta hivatalban lévő Orbán-kabinet az első olyan kormány, amely nyíltan a zászlajára tűzte a tragikus demográfiai trend megtörését és átfordítását. Átfogó, több területre kiterjedő, sokoldalú kormányzati lépések is születtek és születnek folyamatosan ennek elérése érdekében. A jelenlegi magyar családpolitika, amely nyíltan kimondja, hogy bevándorlás és migráció helyett a vágyott gyermekek megszületésének elősegítésével kell megoldani a demográfiai krízist, világviszonylatban is egyedülálló és példaértékű!
Mint ahogyan az is, hogy az új alkotmány tartalmazza azt a rendkívül fontos mondatot (II. cikk), miszerint a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg!
Csakhogy! Éppen a dolog különlegessége és óriási jelentősége okán kap ez ekkora figyelmet, és emiatt válik a jelenlegi kormány „veszélyessé” azoknak az erőknek a szemében, amelyeknek az európai őslakosság további fogyatkozása és a kevert, ezáltal felhígult társadalom mielőbbi létrehozása a céljuk.
Ezeknek az erőknek valóságos átok egy olyan kormány, amely tevékenységével gátolja életellenes törekvéseiket, mert ez példával szolgálhat más országok, más népek számára is. Ez áll a magyar kormányt érő folyamatos, véget nem érő támadássorozat mögött, amely – figyeljük meg – mindig új és új erőre kap, új és új szereplők bevonásával. Az életellenes világrend – miközben magát a demokrácia felkent képviselőjeként tünteti fel, és sokan el is hiszik ezt a képmutató hazugságot – nem tűri meg a másként gondolkodót, minden erejével, minden gépezetével és minden mechanizmusával az ilyenek ellehetetlenítésére törekszik.
A gépezet, amelynek számos országban megvannak a maga csápjai, és rendkívül összehangoltan lép fel a saját maga által képviselt célok elérése érdekében, azonnal szervezkedik, mozgósít és hatalmas médiakampányt indít, ha valahol „veszélyes” – értsd: életpárti – kezdeményezés üti fel a fejét.
Manapság már, tapasztalataink alapján jól ismerve ezeknek a „civil szervezeteknek” és a mögöttük álló, horribilis pénz felett diszponáló „agytrösztöknek” a működését, finoman szólva is gyermeki naivitás volna azt feltételezni, hogy a sok helyütt azonos forgatókönyv szerint lezajló tüntetések, kampányok egy véletlen folyamat részei. Nagyon is tudatosan szervezett eseménysorozatot láttunk és látunk mindenütt, ami persze nem azt jelenti, hogy a tüntetéseken csak ezeknek a „civileknek” az aktivistái vesznek részt. Ők is ott vannak szép számmal, de természetesen többségében vannak a megvezetett résztvevők, közöttük sok-sok naiv fiatallal, akik maguk is azt hiszik, hogy most valami fontos dologért szállnak síkra, és valami jó célért tüntetnek.
A társadalomra sok egyéb mellett ezért is veszélyesek ezek a szervezetek, hiszen alapvetően jó szándékú, ám a valós veszélyeket abszolút nem ismerő embereket tudnak becsatornázni és céljaik érdekében felhasználni, éket verve ezzel a társadalom és tágabban a nemzet tagjai közé.
A rendszerváltozás után is elvesztegettünk két évtizedet
Bár a különböző területek közötti rangsorolás nem könnyű, az mégis aligha vitatható, hogy a demográfiai válság leküzdésére tett lépések a legfontosabbak közé tartoznak, sőt, talán ez a legfontosabb. Ilyen rendelkezésekre ugyan szinte egész Európában szükség volna, ám valami megmagyarázhatatlan módon mégsem tesz egyetlen ország sem érdemben semmit. Sokáig mi, magyarok is ezt az utat jártuk. A problémát szőnyeg alá söpörve, arról oktalanul nem tudomást véve, csendesen hagytuk, hogy eljussunk a falig, a 24. óráig. Pedig 1981 óta – amikor is hazánk elérte legmagasabb lélekszámát, 10,7 millió fővel –, vagyis négy évtized leforgása alatt több, mint egymillióval csökkent a népességünk, ami csak azért nem jelenik meg az abszolút számokban, mert a rendszerváltozás óta több százezernyi határon túli magyar települt át az anyaországba. Ennek ellenére a politika hosszú ideig semmilyen tudomást nem vett erről a drámai folyamatról, sőt, a balliberális kormányok regnálása alatt tudatos, családellenes döntések születtek. Nemcsak a rothadó Kádár-rendszer soha el nem évülő bűne tehát a jelenlegi katasztrofális népesedési helyzet, hanem bizony a rendszerváltozás utáni balliberális kormányoké is.
Hazánkban 2010 óta szerencsére fordult a kocka. Az Orbán-kormány tudatos és egyedülálló családpolitikába kezdett. Miután a 2010–2014 közötti első ciklus kitűnő gazdaságpolitikája megteremtette az elképzelt családpolitika gazdasági hátterét, markáns intézkedések történtek a születésszám növelése érdekében. Olyan intézkedések, amelyek révén immáron nincs olyan terület, ahol az állam ne igyekezne elősegíteni a gyermekvállalást, illetve a már gyermeket vállaló családokat ne próbálná segíteni.
Ennél is fontosabb azonban, hogy a kormány mindezt fennhangon hirdeti és fel is vállalja. Ennek elsősorban nem is politikai, hanem lélektani okok miatt van kiemelt jelentősége. Kutatások bizonyítják ugyanis, hogy a reproduktív korban lévő párok gyermekvállalásának legfőbb visszatartó ereje nem a pénztelenség, még csak nem is a családbővüléssel óhatatlanul megnövekedő anyagi terhektől és felelősségtől való félelem, hanem a bizonytalanság.
A vágyott gyermekek megszületése megmentheti nemzetünket
A nemzet biztos fennmaradásához legalább 2,1 gyermekes reprodukciós ráta szükséges. Ettől ugyan még mindig messze vagyunk, ám a népszaporulat évtizedek óta csökkenő tendenciája legalább már megállt, sőt, a folyamat megfordulni látszik. Elindult a születésszám lassú növekedése. Minél többször és több helyen demonstrálja a kormány, hogy maximálisan elkötelezett a születések számának növelésében, és hogy gyermekbarát családpolitikáján a jövőben sem kíván változtatni, annál inkább merik majd vállalni a megszületendő utódokat a családok. Márpedig ez az egyedüli lehetőség arra, hogy a magyarság megmaradjon: a vágyott gyermekek megszületése. Ezért minden rendelkezésre álló eszközt, lehetőséget, módszert be kell vetni, és ebben elsősorban az állam tud élen járni, amelynek ez nem csupán alapvető feladata, de erkölcsi kötelessége is! Más út nem is áll előttünk, de szerencsére minden családpolitikai döntés igazolja, hogy ezzel az Orbán-kormány is tisztában van. Nekünk pedig azzal érdemes tisztában lenni, hogy a jelenlegi családpolitika folytatására csak a regnáló kormány vezetése alatt van garancia.
Ha a magyarságnak van még távlati terve itt, a Kárpát-medencében, akkor a családokra kell irányítani a figyelmet. Azé lesz a Kárpát-medence, aki teleszüli azt. Most van az utolsó pillanat, amikor még tehetünk azért, hogy ezek mi legyünk, magyarok, és ennek eredményeként ősi földünket évszázadok múlva is magyar családok népesítsék be.
