Életigenlés, az ősi földünk iránt érzett szeretet – Újév a Hargitán, avagy mit tanulhatunk a székelyektől
Elmúlt 2020, elmúlt január elseje, itt az ideje egy kicsit elcsöndesednünk, magunkba mélyednünk. Munkatársunk egy székelyföldi szilveszter történetét eleveníti fel, a völgy csendjét, a mély beszélgetést, a házigazdákat jellemző életigenlést, az ősi föld iránti szeretet, rajongást.
Jó pár éve volt, székely barátaink meginvitáltak bennünket magukhoz szilveszterezni. Az egyik legemlékezetesebb, legszebb, lelkileg legtöbbet adó óévbúcsúztató kerekedett belőle. Bár idehaza is télies idő volt, ott még inkább. A hótakaró nem volt különösebben nagy, ám a reggeli hőmérsékletek közelebb voltak a mínusz 20-hoz, mint a mínusz 10-hez. Amikor ezt szóvá tettem, Lajos, a barátom csak mosolyogva felelte:
Nálunk úgy mondják, hogy hat hónap hideg, s a többi se meleg!
Ebben lehet valami, mert tényleg farkasordító hideg volt. Nem véletlen, hogy házigazdánk mindig magára öltötte a lajbit, ha kiment egy kis fáért a tornácra.
Nyirő és Wass Albert világa
Sem a hideg, sem a karácsony után óhatatlanul elérkező lelki kiüresedés nem tudta elrontani a hangulatot, a jókedvünket. Noha az internet, meg a „jel” – ahogyan a székelyek hívják a mobilos térerőt – már odáig is elért, mégis megvolt még valami abból a hamisítatlan, semmi máshoz nem hasonlítható világból, amit Nyirő József Uz Bencéjéből, vagy Wass Albert egyes novelláiból ismerhetünk.
Bár már magának a meghívásnak is nagyon örültünk, az igazi meglepetés csak kiérkezésünk, valamint az első köményes felhörpintése után derült ki. Vendéglátóink közölték, hogy csak az első és az utolsó éjszakát töltjük a faluban. Pihenjük ki magunkat, aludjunk egy jót, mert reggel, közvetlenül früstök után „hátramegyünk az erdőre”. Az „erdő” ez esetben a Hargita déli részét jelentette, azon belül is egy festői szépségű, viszonylag széles patakvölgyet, ahol egy gyönyörű kis ház állott, amelyet a barátaink saját kezűleg építettek.
Megálló az Asszonybosszantónál
Odafelé megálltunk a csodálatos nevű Asszonybosszantó csárdánál, amelynek már az elnevezése is a székely néplélek remeke. Elcsodálkoztunk egy gyönyörűen feldíszített lovas szánon, amelynek tulajdonosa éppen a csárdában múlatta az időt, majd tovább indultunk az erdei házhoz. Egyszerű, de nagyszerű kis erdei lak, téliesítve, amely bár lassan melegedett át, utána már kitűnően tartotta a hőmérsékletet. Nem lehetett fázni, igaz, a tűzre éjjel is rakni kellett. Ha mégis hűvösebbnek éreztük a levegőt, a finom, házi köményes mindig kéznél volt.
Ez a völgy mutatta meg számomra, hogy milyen is az, amikor hallani a csendet. Kimenve ugyanis a tornácra, néhány pillanat múlva tökéletesen hallatszott a Kiruly-patak zubogása, pedig a patakmeder legalább 100 méterre volt a háztól. Azonban teljes mértékben híján voltunk a civilizáció minden zajától, fényétől, amelyet nem véletlenül nevezünk zajszennyezésnek és fényszennyezésnek... Itt, Kirulyban egy tökéletesen „szennymentes” világ tárult elénk.
Farkasnyom a hóban
Reggel farkasnyomot találtunk a hóban, a csapás nem messze a háztól haladt el. A nagy hideg miatt a hó minden lépésnél lepergett a bakancsunk széléről. A zimankó ellenére érdemes volt jó mélyeket lélegezni, mert a kristálytiszta hegyi levegő a tüdőnk mélyéig hatolt és minden sejtünket átjárta. A tornác végéből előkerült egy szánkó, saját készítés, amit az autó vonóhorgához kötöztünk. Kellemes sebességgel siklott a szán, arcunk kipirult, lelkünk kitisztult. A nagy séta és a különleges szánkózás után kifejezetten jól esett a forró tea, majd a szabad ég alatt tárcsán sütött hús és krumpli.
Tekintettel az időeltolódásra, kétszer búcsúztattuk el az óévet és köszöntöttük az újat. Először helyi idő szerint, aztán az anyaországi szerint. Nem maradt el a Himnusz és a Székely himnusz eléneklése sem.
A barátságon túl talán a csodálatos környezet is tette, hogy mély beszélgetésekre is jutott idő. Ezek azért nagyon jók, mert a híres góbéhumort mindenki ismeri és szereti, de talán mások is megtapasztalták, hogy akkor érdemes csak igazán figyelni, amikor egy székely ember komolyan beszél. Amikor egy kicsit kitárulkozik és mesél olyan dolgokról is, amelyekről egyébként nem. Itt ez is megtörtént.
Soha nem felejtik Gyurcsányék aljasságát
Kiderült, hogy mennyire fájt a barátainknak a kettős állampolgárságról szóló népszavazás. Azt ugyanis Trianon óta megszokták, hogy a román személyi igazolványaikba románosítva írják be az elrománosítható keresztneveket. Azt is megszokták, hogy gyermekeik, unokáik „valamiért” mindig Dobrudzsába kerülnek, ha elérkezik a sorkatonai szolgálat letöltése. Azt is megszokták, hogy hiába teljesen magyarlakta a falu, ahol élnek, mégis mindig román a rendőr, akit odahelyeznek. Azt is megszokták, hogy hol finomabban, hol pedig egyértelműbben, de rendszerint éreztetik velük, hogy székelyek.
Ám az anyaország számukra mindig Tündérországgal ért fel, reménység volt, egyfajta végső menedék, ahol nemzettestvérek élnek. Ezért volt különösen fájó az anyaországiak elutasítása. Nem az állampolgárság miatt, hanem a történtek lelki háttere miatt. Soha el nem feledhető, soha zárójelbe nem tehető aljassága volt ez Gyurcsányéknak.
Szerencsére ez már a múlt. Immáron akármelyik elcsatolt részen élő testvérünk magyar állampolgár lehet, és ezzel éltek is már több, mint egymillióan. Közjogilag is visszatérőben vannak azok, akik mindig is közénk tartoztak, és ez így van jól. De akkor és ott, midőn „az erdőn” szilvesztereztünk, kijött a mi barátainkból, hogy mennyire fájt az elutasítás.
Ugyanakkor nagyszerű volt hallani azt a mondatot, hogy:
Ez a föld itt nem lesz román soha!
Szikár székely álláspont
Ebben a mondatban nem volt egy szikrányi gyűlölet sem. Nem volt egy minimális indulat sem. Szikár álláspont volt csupán, ám olyan mély hitből fakadó belső magabiztossággal mondva, amit megirigyelhetünk és amiből meríthetünk mi, anyaországiak is. Hitet adott és reményt, hogy bár a „maroknyi székely” is „porlik, mint a szikla”, elég nagy számban vándorolnak ki, s közülük sokan véglegesen, ősi földjükhöz mégis a végsőkig ragaszkodnak.
„Ameddig élünk, magyar ajkú népek; Megtörni lelkünk nem lehet soha; Éljünk bárhol, Földünk bármely pontján; Legyen sorsunk jó, vagy mostoha!” – hangzik a Székely himnusz talán kevésbé ismert, második versszaka.
Amint barátaink példája is mutatja, van mit tanulnunk a székelyektől. Életigenlést, az ősi földünk iránt érzett szeretetet, elköteleződést és ragaszkodást, valamint legfőképpen azt, hogy panaszkodás és siránkozás helyett meg kell próbálni két lábbal a földön állni és hinni az Istenben.
Boldog új évet minden jó érzésű magyarnak, éljen bárhol, Földünk bármely pontján, s legyen sorsa jó, vagy mostoha...
