Krencsey Marianne színésznő is az aczéli kultúrpolitika áldozata lett
Krencsey Marianne, a varázslatos színésznő, egy nemzedék bálványa is Aczél György kultúrpolitikus áldozata lett. Abban ugyanis, hogy amikor az okos, barna szemű, szőke színésznő, a beskatulyázhatatlan filmcsillag 1966. augusztus 2-án, második férjével együtt úgy döntött, hogy távoznak hazánkból, nagy szerepe volt annak, hogy Aczél György ellehetetlenítette őt a pályán. Akkoriban már nem kapott színházi szerződést és filmszerepet is alig. Krencsey Marianne színésznő 1966-ban férjével emigrált. A "disszidálás" (ahogy akkor hívták) hátterének járt utána írásában Tóth Eszter Zsófia történész.
A Liliomfi, a Szegény gazdagok, Az aranyember, A Tenkes kapitánya csodálatos színésznője Londonon, majd Reykjavikon keresztül az USA-ba távozott, ahol színész pályafutását nem folytatta tovább, irodai munkát végzett, majd férje, Nemes Gyula asszisztense lett. Vajon hány csodálatos alakítással lettünk így szegényebbek?
Miért emigrált Krencsey Marianne?
Amerikában Karády Katalin jó barátnője lett. Faludy György, a költő barátsága is sokat segített neki. Azonban ez sem kárpótolhatta azért, hogy távollétükben teljes vagyonelkobzásra és két év szabadságvesztésre ítélte őket a magyar hatóság a disszidálás miatt. A kádári diktatúrában, ha egy magyar állampolgár véglegesen elhagyta az országot, ez volt a büntetés.
Krencsey Marianne kényszer hatására távozott: Aczél György keze mindenhova elért utána, nem kapott szerepeket. Jelentenie kellett volna első férjéről, Makk Károlyról – erre ő maga emlékezett vissza 2008. június 21-én a Fejér Megyei Hírlapban. Ezt természetesen nem vállalta, mert egyenes gerincű ember volt.
Aki a kultúra mindenható urának nem tetszett, annak nem volt kegyelem, így neki sem. Utolsó filmszerepe az „A férfi egészen más” című alkotásban volt, amelynek bemutatóján már nem vehetett részt. És a filmet a korabeli kritikusok lehúzták, valószínűleg azért is, mert már disszidensnek számított a színésznő. A Film Színház Muzsika úgy értékelte, mint az „Elmulasztott lehetőségek filmje”.
Eredetileg rendezőnek készült
Krencsey pályájában az is érdekes, hogy eredetileg rendező szeretett volna lenni, de a Makk Károllyal való találkozása térítette le erről az útról.
Világéletemben rendező akartam lenni, de a főiskolán csak a vizsgarendezésig jutottam. Magával ragadott a filmszínészet, és végül soha nem sikerült valóra váltanom az álmomat. De még mielőtt kipróbálatlan képességeimet siratnám, utólag is hálával és köszönettel tartozom a magyar közönségnek
– emlékezett vissza 2006. október 14-én a Népszavában.
Amerikás magyarok – amerikai feleség
1976-ban a Magyar Televízió portréfilmet mutatott be „Amerikás magyarok” címmel. Ekkor a rájuk vonatkozó szóhasználat nemcsak a disszidálás volt – ami pejoratív értelmet nyert az 1956-os forradalom után a magyar pártsajtóban –, hanem a tévékritikus szerint:
Lehet menekülni, emigrálni, külföldre szökni, disszidálni, megtagadni a hazautazást, az argó nyelvén „dobbantani”, külföldre szakadni, s József Attila szavaival „kitántorogni”.
E filmben szerepelt Krencsey Marianne is. Az 1976. július 6-i Magyar Hírlap cikk próbálta nem szimpatikusnak megjeleníteni a színésznőt:
Szerepe ezúttal azé az amerikai feleségé volt, aki a magyar televízió mikrofonja előtt igyekezett minél „amerikaiasabban” beszélni. Nem volt éppen szívderítő ez a találkozás, s láthatóan érezte ezt a nyilatkozó, valaha volt magyar filmsztár is.
Eszerint ő már nem színész, nyelvét is elfelejteni készül és – a dolgozó nő a korban népszerűsített szerepéhez képest – csak feleség. Szerencsére ezek a rosszindulatú írások sem tudták megtépázni a színésznő nimbuszát.
Atlas Hotel, Krencsey Marianne színművésznő. A felvétel az Egyiptomi történet című film forgatásakor készült. Forrás: Fortepan/Inkey Tibor
1978-ban, Bartók Béla halálának 30. évfordulóján a New Yorkban élő magyarok megemlékezést tartottak az akkor még USA-ban levő sírjánál. Krencsey Marianne „halkan és mértéktartással” elszavalta akkor Illyés Gyula Bartók című versét és „mindenki sírt, mint a záporeső” – az eseményről az éppen kint tartózkodó Végh Antal író számolt be a Kritika hasábjain, 1978 júliusában. Ez azért is érdekes, mert a rendszerhű író ugyanebben az írásában oda-odaszúrt a színésznőnek, aki Amerikában már nem játszik, és aki szerinte nem politikai, hanem magánéleti okokból távozott. Persze, mi mást is írhatott volna 1978-ban, a Kritikában? Azt biztosan nem, hogy Krencseyt Aczél György tette tönkre.
Magyarságát megőrizte
A magyar hírnevet Amerikában is védte, a New York-i Fészek Klub alapítója volt. 1993-ban megalapította a Magyarság Jó Hírét Védő Ligát, amelynek elsőrendű célja volt a külföld hiteles tájékoztatása nemzetünkről, és hogy minden magyar ember hírnevét védjék a világban – ahogyan arról a 168 Órában leközölt olvasói levelében beszámolt a színésznő 1993. augusztus 17-én. A rendszerváltoztatás után is érték furcsa élmények, megtapasztalta az emberek köpönyegforgatását.
Még a kádári időben megjelent nálunk egy szegről-végről rokon, aki a rádióban dolgozott és a párt megbízásából kioktatott a hűtlenségemről és a kötelességeimről a hazámmal szemben. Ugyanez a „rokon” később, mint a rendszerváltozás legharcosabb híve, ismét megjelent és riportot kívánt velem csinálni. Ez az élmény megdöbbentett és visszariasztott
– nyilatkozta a Reform 1996. december 10-i számában. 1996-ban, amikor a magyar mozi ünnepére Magyarországra érkezett, így fogalmazott: „a lelki sérülés nem gyógyítható, de idővel hozzászokik az ember”. 1997-ben, amikor Balogh Zsolt Marinka címmel portréfilmet készített róla, ő maga így fogalmazta meg életfilozófiáját:
Én szeretem a meséket. És tulajdonképpen az egész élet egy mese... Vérfagyasztó történetek, szörnyű mesék vannak... Én ötévesen megfogadtam, hogy majd jobb meséket találok ki a magam számára...
„Szívem egy darabja mindig Magyarországon maradt” – nyilatkozta 2006. október 14-én a Népszavának. És ez így is volt. Hazájához hű maradt. Könyvtárában kitüntetett helyen voltak Karinthy Frigyes művei.
Kommunista nekrológírója a rendszerváltás után 26 évvel sem felejtette el gyűlölni
Krencsey Marianne csodálatos színészi alakításait szerencsére megőrizte számunkra a film, mind az örökkévalóságig. Az, hogy egy embertelen diktatúrában csak részben tudta kibontakoztatni a tehetségét és emigrálni kényszerült, a korabeli kultúrpolitika feledhetetlen és megbocsáthatatlan bűne. Döbbenetes, hogy halálakor, 2016. április 1-jén a Népszabadság újságírója fanyalgó nekrológot írhatott e csodálatos színésznőről. Mondandójának lényege az volt, hogy Aczél ördögi szerepét bagatellizálni próbálta a színésznő életútjában, és színészi mivoltában próbálta őt kicsinyíteni:
A pálya csak tizenkét évig tartott, és persze igaza van azoknak, akik szidni kezdik az elmúlt rendszert, Aczélt és a történelmet, bár azt hiszem, Krencsey Mariannét mindenképpen elveszítettük volna. (...) Két egymásnak ellentmondó tulajdonságot egyesített, mint szende kívánatos korában: lenyűgöző volt és szörnyűséges. Bezárult a kör, teljessé vált a pálya, de nemcsak a kor, az irigy idő is végezte a maga munkáját. Veszteségünk pótolhatatlan, mondjuk, mi mást mondhatnánk.
Olyan ez a nekrológ, mint egy kései védőbeszéd Aczél mellett úgy, hogy a színésznő érdemeit próbálja kicsinyíteni halála pillanatában. De szerencsére nem ő ítélkezik, hanem az utókor, amely imádja filmjeit és azt, hogy hű maradt önmagához, egyenes gerincéhez mindvégig.
