Túlélni a szovjetek poklát: Somogyvári Rudolf hadifogoly-színházával csempészett örömöt a magyarok életébe
Azok a magyar katonák, akik a második világháborúban szovjet hadifogságba estek, több évig tartó, embertelen szenvedés után térhettek haza. Életútjukban az is drámai, hogy a hazatértek egészen a rendszerváltoztatásig nem beszélhettek arról, amit átéltek. Ez a trauma azonban nem csupán rájuk, de a mi életünkre is hatással van. Somogyvári Rudolf színész színházat vezetett fogolytársai szórakoztatására, hogy legalább pár pillanatig el tudják feledni, amit átéltek. A legszebb pillanatnak azt tartotta, amikor a szomorú arcok nevetni kezdtek.
A magyar katonáknak a második világháborút követő szovjet hadifogság után alá kellett írniuk egy nyilatkozatot, hogy nem beszélnek a szörnyű évekről. Sokan rettegtek, hogy visszaviszik őket ugyanoda, ha mesélnek az átélt borzalmakról. Csak a legszűkebb családi körben merték felidézni a velük történeteket.
De olyan is volt, aki nem mondott semmit a hadifogságról. A mi családunkban is volt rokon, aki a Don-kanyarnál esett fogságba, majd tért haza. Gyerekkorom kedvenc pótnagypapája csak egyetlenegyszer, egy esküvőn engedte el magát és kezdett katonaindulókat énekelni, mikor már a hangulat a tetőfokára hágott. Különben végtelenül fegyelmezett ember volt. Voltak ételek, amiket nem volt hajlandó megenni, mert azokat ott kint, a „ruszkiknál” kellett elfogyasztani a túléléshez.
Aztán eljött a rendszerváltoztatás és akkor egybefüggően elmesélt mindent a hadifogságról. Sírva és órákon át beszélt, és kamaszlányként döbbenten hallgattam. Sok mindent akkor értettem meg.
Azt is, miért aludt deszkán. Hozzászoktam a sanyargatáshoz ott kint
– mondta. E cikkemben annak jártam utána, hogy a kádári diktatúra idején azok a színészek, akik hadifogságban voltak, beszéltek-e, üzentek-e valamilyen módon e tabusított kérdésről, a borzalmas szenvedésről, amit átéltek. Egy kiváló színész, Somogyvári Rudolf példáját mutatom be olvasóinknak.
A híres és meggyilkolt író miatt is támadták
Somogyvári Rudolf daliás, jó megjelenésű színész volt, és – ahogyan azt az Életrajzi Lexikon szűkszavúan megjegyezte – 1945–49 között volt szovjet hadifogságban. Baskíriába vezérelte őt a sors. A hadifogsága idejében katonaszínházat alapított és vezetett kint. Somogyvári még a legembertelenebb körülmények között is megtalálta azt a módot, hogy bajtársai életét könnyebbé varázsolja.
Hazatérte után folytatta színészi pályáját, kiváló filmszínész és színpadi színész volt. Mivel az 1956-os forradalomban részt vett, a megtorlás őt is sújtotta, a Szolnoki Szigligeti Színházba száműzték Mensáros Lászlóval együtt. (Az ő fantasztikus karakteréről és meghurcolásáról itt írtunk.) Ezen felül a diktatúra által nem kedvelt, de kiváló író, Somogyváry Gyula rokonaként tekintettek rá, pedig ő Skoda Rezsőként látta meg a napvilágot. Előbb a Gestapo hurcolta el, aztán az ÁVH; Elvett szívgyógyszer, éheztetés, vallatás.>
A négyéves hadifogság sem tudta megtörni
Somogyvári Rudolf 1966-ban a Film Színház Muzsikának adott interjút, ekkor nagyon röviden beszélhetett a hadifogságról is. Az újságíró a színész erényei közé sorolta, hogy nem volt autója és a sportuszodába járt úszni, tehát puritán életet élt. Shakespeare-darabban viszont csak 50 évesen játszhatott. Miért ilyen későn? Erre válaszként mondta, hogy a háború kettészakította az életét.
Négy esztendeig voltam hadifogságban. Nem, nem volt ez elveszett idő. Hiszem, hogy az embernek ahhoz, hogy ember legyen, néha le kell szállnia a pokol tornácára. Ha fennmarad: életképes.
„Ez is hozzátartozik az élethez” – írta le tanulságként a Film Színház Muzsika 1966. május 20-án. Hosszabban és részletesebben csak a korban humorosnak számító vagy periférikus lapokban beszélt a hadifogságról.
Vicces történetek egy nem vicces korszakból
Pár évvel később, 1969. július 3-án a kor vicclapjában, a Ludas Matyiban írt a hadifogságról egy humoreszk jellegű írást. Eszerint a színház úgy jött létre, hogy a hadifogságban a parancsnok utasította a létrehozására. Somogyvári sokat töprengett azon, mely darabot adják elő, végül a János vitéz mellett döntött. János vitézt ő játszotta, de Iluskát nehezen talált. Végül egy fiatal bajtársat öltöztettek be nőnek.
Megkezdődött az előadás. A táborparancsnok az első szünetben magához hívatott és dühösen kérdezte: „Hogy merészelt nőt becsempészni a lágerbe? Ezért felelni fog!” „Jelentem, ez a lány férfi!” — válaszoltam, de a parancsnok nem hitte el, mire szóltam Iluskának: „Gyere ide, és jó hangosan jelents valamit!” lluska mély férfihangon jelentette, hogy szünet van és nemsokára kezdődik a második rész. A parancsnokot meggyőzte a hang, az előadás folytatódott.
Úgy nevettek, hogy könnyük kicsordult
Pár hónappal később, november 22-én Somogyvári a Képes Újságban beszélhetett hadifogolyélményeiről, a hadifogolyszínházról. Megkezdődött az előadás, ott ültek a megviselt, fáradt emberek és csend volt a nézőtéren, komor csend. Amikor vége volt, még mindig nem hallatszott egyetlen hang sem.
Eltelt egy perc, talán kettő is ebben a feszült csendben. Ott álltam riadtan és már az járt eszemben, hogy valami retteneteset követtünk el mókázásunkkal. És akkor valaki szaggatottan, öblösen nevetni kezdett. Aztán egy másik, harmadik, végül az egész tábor, hahotáztak, kacagtak az emberek, oly önfeledten, hogy a könnyük kicsordult. Akkor éreztem, talán először, hogy a színjátszás több mint a színész önkifejezése. Hogy adni tud valamit a nézőnek. Hogy az emberért való, mint minden művészet.
Mindkét történetben ott van a kiszolgáltatottság. A félelem, az, hogy egyik pillanatról a másikra a hadifogolyszínházat be kell fejezni, ha a parancsnok úgy akarja. És akkor még ez a reménysugár, a színház sem marad a foglyok számára, hogy átvészeljék az embertelen éveket.
Somogyvári Rudolf 1976-ban, nagyon fiatalon hunyt el. Életpályájának rövidségében közrejátszhatott mind a hadifogság, mind a kommunista diktatúra kegyetlensége. Számára különösen embert próbáló volt az a rezsim. Már Somogyvári Rudolf halála után mutatták be Gyárfás Miklós eredetileg prózai alkotását, majd darabját, a Volt egyszer egy színházat, ami az ő hadifogolyszínházáról szólt. Ők ugyanis együtt voltak a hadifogságban, és ott volt velük Mádi Szabó Gábor is, aki hazatértük után, az 1950-es években vonalas sztálinista színész volt, de ezt a szerepvállalását később megbánta. 1978-ban Gyárfás Miklós darabját tévéjátékként is bemutatták. Ebben Somogyvárit már halála után láthatták a nézők, a százados szerepét alakította. A Film Színház Muzsika kritikája 1981. szeptember 19-én azt emelte ki, hogy a színház búfelejtő és derűadó volt a hadifoglyok számára.
Feloldozás nincs
Visszanézve egészen furcsa, ami Somogyvári Rudolf színész hadifogolytáborbeli emlékeivel „történt” a kádári diktatúrában. Bár sajnos nem meglepő. Mint láthattuk, ritkán beszélhetett a történtekről és akkor is humorosan, elbagatellizálva a történteket. A traumatikus, embertelen eseménysorozat, az évekig tartó kényszermunka, az éhezés, a betegségek, a tömegesen meghaló hadifogolytársak történetei elbeszélhetetlenek, kibeszélhetetlenek maradtak a diktatúrában. A traumákat az egykori hadifoglyoknak cipelniük kellett életük végéig. Az igazi kibeszélések kora majd a rendszerváltoztatáskor jött el, amit Somogyvári Rudolf már nem élhetett meg.
