Emléktáblát avattak a Belvárosban az ÁVH-sok által 1956-ban meggyilkolt Földváry-Boér Elemér tiszteletére
Az 1956-os forradalom és szabadságharc 65. évfordulója alkalmából emléktáblát avattak a Belvárosban Földváry-Boér Elemér tiszteletére. Az egykori recski rab és '56-os szabadságharcos a forradalom kitörésének másnapján, október 24-én halt mártírhalált, miután az ÁVH-s pribékek a Bródy Sándor utcában átlőtték a tüdejét. Élete és annak drámai befejezése jóval több, mint személyes sorstragédia: leképezi az egész, embertelen bolsevik rendszer minden aljasságát, amelynek része volt az is, hogy hatalmuk megmentése érdekében kíméletlenül elvették egy 26 éves fiatalember életét.
Földváry-Boér Elemér 1930. június 15-én született Budapesten, az Október 6. utcában, abban a házban, ahová most az emléktáblát is kihelyezték. Apai és anyai ágon egyaránt szabadságszerető és kiemelkedően nemzeti elkötelezettségű családból származott. Felmenői Komárom vármegyéből származtak, de a családnak a délvidéki Zomborban is voltak birtokaik. A XIX. században több Földváry is honvédezredesi rangig jutott: Földváry Károly az 1849-es dicsőséges tavaszi hadjárat tápióbicskei csatájának egyik hőse volt, a helyi általános iskola ma az ő nevét viseli. Földváry Gábor miatt sem kell szégyenkeznie a leszármazottaknak, mert Pest megye alispánja, a Nemzeti Színház alapítója volt.
Földváry-Boér Elemér gyermekkorának jelentős részét Péteriben töltötte, ahol a Földváryak kastélya állott. Az impozáns épület sorsa 1945 után hasonlóan alakult, mint a legtöbb hasonló kastélyé: széthordták a kommunisták. Iskoláit a kor legnagyszerűbb intézményeiben végezte: előbb a Lónyai utcai Református Gimnáziumba járt, majd a Fasori Evangélikus Gimnáziumban érettségizett. Ilyen családból származva és ilyen iskolákba járva minden esélye megvolt, hogy rendkívül értékes tagja legyen a magyar társadalomnak. Élete így is indult, azonban tragikus fordulatokat hozott.
Földváry-Boér Elemérnek korán kellett felnőnie, felnőtté válnia. Bátyját, Eleket, aki nála két évvel volt idősebb, 1945 telén az oroszok az utcáról hurcolták el málenkij robotra. Mindössze két hétig élt még, vérhasban, az éhségtől gyötörve halt meg. Az akkor 14 éves Elemér segített édesanyjának a temetésben.
Vélhetően és teljesen érthetően ekkor vált véglegessé benne a kommunizmus-ellenesség. Ezért aztán hiába, hogy a „fordulat évében”, 1948-ban felvették az egyetemre filozófiát hallgatni, rövidesen ráeszmélt, hogy neki, mint osztályidegennek aligha lehet jövője. Külföldre szökött, de nem bírta ott sokáig, hiányzott neki a hazája. Csakhamar haza is jött, mint kiderült, vesztére. Elkapták az ÁVH-sok, s a szombathelyi államvédelmis verőlegények előbb megkínozták, kényszervallatták, majd miután nem tudtak rábizonyítani semmit – mert nem is volt mit –, internálták. Innen aztán jó időre nem is nyerte vissza a szabadságát, mert a transzportok egyikével 1950 októberének végén az akkor már működő recski haláltáborba vitték.
Egykori rabtársa, Sztáray Zoltán visszaemlékezése szerint nem volt mindennapi jelenség. Már viselkedésével is kitűnt a vele egykorú fiatalok közül. Zsenge kora ellenére bámulatos volt ismeretvilága, a magyar történelemben, irodalomban való tájékozottsága. Kerülte a vele egykorúak gyakran csak az időt agyonütni akaró szórakozásait. Maga volt a megtestesült jóság, az önzetlenség, a humánum, a becsület, az értelem, s végül az önfeláldozás.
Recski idejének nagy részét a büntetőbrigádban, és így a büntetőbarakkban töltötte, hogy kétszeres megpróbáltatásnak legyen kitéve. Az elviselhetetlen bánásmód, az ütés-verés, a hajnaltól késő estig tartó embertelen munka és a szisztematikus éheztetés mellett még attól is szenvednie kellett, hogy a nagyrészt növényi rostokból álló élelmet nem tudta megemészteni. Szinte csontvázzá fogyott, de töretlen hittel, megalkuvás nélkül vállalta sorsát: egyetlen alkalommal sem hallották őt panaszkodni.
Hasonlóan többi rabtársához, ő is lehúzta a három évet, s csak a tábor bezárásakor, 1953 őszén engedték ki. Haza még ekkor sem mehetett, nála továbbra is érvényben maradt az internálás, így Kistarcsára vitték. A lelkiismeret által öngyilkosságba taszított Jónás Béla vérbíró ítélete nyomán büntetett előéletű is maradt, ami Kistarcsáról való szabadulása után is örök bélyegként szégyenkezett a homlokán. Amikor a börtönt elhagyhatta, „rovott” múltja miatt esélye sem volt a képességeihez mért munka elnyerésére. Így aztán volt gumigyári munkás és kazánfűtő is, legvégül pedig egy erdészeti vállalatnál dolgozott fakitermelésen.
Mind családi múltja, mind pedig a személyes sorsa arra predesztinálta, hogy amikor 1956. október 23-án elkezdődtek a forradalmi események, akkor abban ő is részt vegyen – természetesen a barikád jó oldalán. Túlélők visszaemlékezései szerint feltűnt a Margit hídnál, ahol a Bem térről visszatérő tüntetők közé állt. Este jelen volt a Bródy Sándor utcában is, a Magyar Rádió épületénél, ahová a tüntetők követeléseik beolvastatásáért vonultak. Az ÁVH által itt leadott sortűzben őt is többször eltalálták. Bár a kórházba még élve bekerült, a golyók által okozott súlyos máj- és tüdősérülései miatt október 24-én hajnalban elhunyt.
Szerencsére a Recsken átélteket nem vitte el magával. Az egykori rabok közül elsőként, irodalmi színvonalon papírra vetette és sikerült is átjuttatnia a kéziratot a határon, ami egy müncheni kiadó jóvoltából „A kiszolgáltatottak” címmel meg is jelent, jó néhány Földváry-verssel együtt. A kötet ma is fellelhető, sőt, az Országos Széchenyi Könyvtár honlapján immár digitális változatban is hozzáférhető lett.
Földváry-Boér Elemér tragédiákkal tarkított személyes sorsa nemcsak önmagáért érdemes az alaposabb megismerésre, hanem azért is, mert a fiatal, magyar hős élete többszörösen is leképezi a kommunisták rémuralmát, azt, hogy mit tettek ezzel a hazával, ezzel a néppel a kommunizmus idején. Sosem derülhetett ki, hogy ez a kiváló fiatalember, Földváry-Boér Elemér mivel gyarapíthatta volna hazánkat, ha háborgatás nélkül leélheti életét, netán még segítő környezet is vette volna körül. Ehelyett egy szép reményű, széles látókörű, művelt és hazaszerető fiatalembert – aki senki ellen semmit nem vétett, csupán „szerencsétlen” felmenőkkel bírt – ok nélkül megfosztottak előbb szabadságától, aztán a szülőföldön való boldogulás lehetőségétől, majd végül az életétől is.
S máig nem tudjuk, hány és hány Földváry-Boér Eleméréhez hasonló sors szárad a véres kezű gyilkosok lelkén? Ez jusson mindig eszünkbe, amikor a kommunisták embertelenségének kisebbítését, relativizálását halljuk, valamint a Kádár-rendszer nosztalgikus visszasírását tapasztaljuk, netán az aljas bűnösök mentegetésébe botlunk. Úgyszintén erre gondoljunk, amikor mostanság, önmagukat demokratának nevezve ugyanők akarnak visszasettenkedni a hatalomba.
Nem feledhetjük a mártírokat, a hősöket, a Földváry-Boér Eleméreket, akik a legsötétebb időkben is példát mutattak erkölcsből, emberségből, magyarságból, hazaszeretetből! Legyen nekik könnyű az imádott, magyar föld!
Mami naplója című, e cikk szerzője által szerkesztett kötet, amely az Országos Széchenyi Könyvtár honlapjáról szintén ingyenesen letölthető és elolvasható.>
Vezető kép: Géher Ferenc felvétele
