Itt könnyű léket kapni – A Kékszalag a vitorlázás Tour de France-a

A dicső kezdetek...

Az 1930-as években már beszédtéma volt a vitorlázók között, hogy a tengeri Kékszalag-versenyekhez hasonlóan nagyszabású megmozdulást kellene rendezni a Balatonon. Régen a tengerek leggyorsabb vitorlás hajója viselhette árbocán a kék színű szalagot. A verseny úgy dőlt el, hogy az Atlanti-óceánon leggyorsabban átkelő hajó nyerte el a Kék szalag-címet. Ezt a tradíciót vették át a Balatonon egymással küzdő hajósok: régen a győztes hajó árbocán egy évig lenghetett az egy méter hosszú kék szalag. A balatoni vitorlázók közötti beszélgetések, disputák eredményeként 1934-ben megszületett a verseny kiírása:

A hajóknak a Balatonfüred–Balatonkenese–Siófok–Keszthely–Balatonfüred távot kell teljesíteniük. A légvonalban mért 155 kilométert a versenyzők kezdetben korlátozás nélkül hajózhatták végig, később 48 órás limitidőt határozták meg a számukra.

A balhék sem maradtak el...

Bár az eredeti versenykiírás meglehetősen tágan értelmezi, hogy milyen típusú hajók indulhatnak a Kékszalagon – lényegében bármilyen vitorlás benevezhet –, az elmúlt több mint 80 évben mégis sokszor késhegyig menő vitákat okozott bizonyos hajók részvétele, vagy azok elmaradása. 1938-ban például arról vitatkoztak a balatoni hajósok, hogy 22-es versenyjollék rajthoz állhatnak-e, sokan ugyanis féltették a nyerési esélyüket ezektől a rendkívül fürge hajóktól. A '70-es években abból kerekedett polémia, hogy külföldön regisztrált hajók indulhatnak-e. Kisebb botrányt okozott, amikor 1977-ben a Balatonfüreden felújított, Xenofon nevű 40-es cirkáló Németh István kormányzása alatt fölényesen megnyerte a versenyt, ám a dicsőséget jelentő Kékszalagot mégsem adták át a tulajdonosnak, mert külföldi volt.

A legnagyobb balhék, feszültségek az indulók között mégis inkább abból adódtak, hogy bizonyos típusú – fogalmazzunk úgy, hogy az átlag vitorlásokhoz képest gyorsabb – hajók (például Csillaghajók, Solingok, Liberák) részt vehesennek-e a tókerülő versenyen. Nemcsak az így könnyen elveszthető babérkoszorú miatt ágált sok kormányos ezen modern, drága hajók (vitorlásnyelven rohanógépek) indulása ellen, hanem az egyre nagyobb összegű pénzdíjtól való elesés miatt is. 2001-ben előfordult, hogy tiltakozásul fekete gyászszalagot viselő hajók versenyeztek, sőt néhányan a rajt után az ellenkező irányban teljesítették a távot (a Nemere II. és több régi építésű 70-es cirkáló). 2014 óta egyébként nemcsak egytestű, hanem úgynevezett többtestű hajók – például katamaránok, trimaránok – is részt vehetnek a Kékszalagon.

Spártai körülmények

A balatoni Kékszalagon induló hajók legénységének jóval több nehézséggel, kihívással kell szembenéznie, mint a világ tengerein vagy más tavakon. A tengerekhez képest alapvető különbség, hogy a Balatonon viszonylag ritkán van hosszú ideig tartó kifújt szél, vagyis olyan időjárási körülmény, hogy napokon, órákon keresztül ugyanabból az irányból és intenzitással fújna. A tavat északról körülölelő tanúhegyek alapvetően képesek megváltoztatni a szél irányát és erejét. A tapasztalt balatoni vitorlázó tudja, hogy a hegyek takarásában legyengül a szél; súlyos árat fizethet, aki arra navigál. Azonban ez sem feltétlenül fekete-fehér, mert sok esetben érdemes például egy gyengébb észak-északnyugatiban a Badacsony felé venni az irányt, hiszen a tavat ismerők tudják, hogy a Szigligeti-öbölben általában megerősödik – olykor viharossá fokozódik – a szél, miután a szárazföld felől akadálytalanul tud a síkságon leérkezni a tó vizére.

Örök dilemma a kormányosok előtt, hogy az északi vagy a déli partot válasszák a verseny alatt, vagy maradjanak esetleg a Balaton közepén, amolyan biztonsági játékot választva. Van, hogy teljesen más szélviszonyok uralkodnak a tó keleti, illetve nyugati medencéjében, de ez akár egy kilométeren belül is érvényes lehet. A tó különleges adottságai, szélviszonyai miatt viszonylag ritka, hogy külföldi kormányosok hódítják el a serleget; sokkal inkább képesek érvényesülni azok a profi magyar kormányosok, akik kis túlzással a Balaton minden nádasát, négyzetcentiméterét ismerik. Elmondások szerint Wossala György azért is nyert Soling Európa-bajnokságot és számos nemzetközi versenyt a Balatonon, mert szemben külföldi riválisaival, úgy ismerte a tavat, mint a tenyerét. Ugyanez mondható el Litkey Farkasról, a magyar vitorlássport kiemelkedő alakjáról, aki eddig a legtöbbször, tizenháromszor nyerte meg a Kékszalagot.

És akkor még nem is ejtettünk szót azokról a körülményekről, amelyek képesek igazán megviselni a kormányost és legénységét. A versenyhez komoly fizikai és mentális állóképesség kell, hiszen 48 órán keresztül feszülten kell figyelni a széljárást, időjárást, állandóan alkalmazkodni kell a változó viszonyokhoz. A Balaton sajátossága, hogy szinte a semmiből képes lecsapni egy vihar a mezőnyre. Nagyon kell figyelni a felhőzetet. Sokszor már a másodfokú viharjelzés megjelenése előtt észlelni lehet az egymásra tornyosuló sötét felhőket; ilyenkor nem tanácsos a tó közepén tartózkodni, sokkal inkább valamelyik part közelében, ha menekülni kell. Az éjszakai hajózás – ha sor kerül rá az elhúzódó verseny miatt – igazi kuriózum, hiszen a kormányos ilyenkor szinte csak a parti fények alapján tud tájékozódni. Próbára teheti a kialvatlansággal küzdő legénység idegrendszerét az árvaszúnyogok tömege, amelyek éjszaka, jó időben a kivilágított hajókra zúdulnak. (Ezt e sorok írója is többször megtapasztalta a verseny résztvevőjeként.)

Vezető kép: MTI/Varga György