Erkölcsi fertő, menő kocsmák, emberi fekália – ez mind része volt a régi Tabánnak
Aki nem a környéken él, vagy nem annyira ismeri Budapestet, az talán nem is tudja, hogy a Gellért-hegyen járva épp egy elveszett városban bolyong. Az egymást érő hangulatos kocsmákból muzsikaszó és adomázás hallatszik, a Mélypince nevű helyen Krúdy Gyula élvezettel harap bele a velős pirítósba, hogy aztán nagyok kortyoljon a chardonnay-ból. Az egyik lehetetlenül szűk utcácska imbolygó lámpafényénél örömlány kínálja bájait a tilosban járó, kapatos úrfiak számára. A lámpás ember pedig épp lekíséri Albeckerék kocsmájából az alaposan elázott vendégeket. Pillanatfelvétel a régi Tabánról.
A Tabánt Mátyás király idejében Hosszú Városnak nevezték, ugyanis egészen a mai Lágymányosig nyúlt le. Ebben az időben egy fedett folyosó kötötte össze a Budai Várat a mai Rácfürdő helyén álló fürdőházzal, ahová a király maga is gyakorta leruccant. A Tabán ekkoriban önálló városnak számított, nevét a török időkben kapta; "Tabaghane" az ő nyelvükön azt jelenti, "tímártelep". Nagyon sokan űzték ugyanis ezt a mesterséget errefelé. Az itt található hévíz miatt fürdők már a törökök érkezése előtt is léteztek, azonban a híres fürdőkultúra nekik köszönhetően alakult ki. Ekkoriban épült ki a Tabán két nevezetessége; a Rudas és a Rácfürdő. Buda 1686-os ostroma és a törökök távozását követőn rácok, azaz szerbek települtek be városba. Az itt működő Budai Magisztrátus örült a rác családok érkezésének, ugyanis ők köztudottan értettek a szőlőműveléshez. Ezért nevezték a helyet Rácvárosnak is. Mivel a Gellért-hegy alatt elterülő rész az ókortól kezdve kereskedelmi csomópont volt, ráadásul a szőlőtermesztés miatt bortermelő vidék is, viszonylag hamar megnyitottak az első kocsmák, fogadók. A fürdők és a vendéglátás együttesen rendkívül vonzóvá tették a Tabánt.
A tragikus tűzvész
1802-ben híres vendéget fogadott a Hét választófejedelemhez elnevezésű fogadó, amely akkor a Tabán leghíresebb vendéglátóhelyének számított. A kor híres komponistája, a Brunszvik-lányok miatt Martonvásárra érkező Ludwig van Beethoven a fülét jött kezeltetni a fürdőkbe.
Bármilyen erős gyógyhatású volt azonban az itt feltörő hévíz, ez sem segíthetett azon, hogy a zeneszerző viszonylag fiatalon elveszítette hallását. Néhány év múlva azonban olyan tragédia történt, ami miatt jó ideig nemhogy híres, de egyáltalán semmilyen látogatót nem fogadhattak a tabáni éttermek: 1810-ben egy mondhatni buta balesetnek köszönhetően szinte teljesen elpusztult a Gellért-hegy alatt elterülő városka.
Az 1810-es tűzvészben 600 ház égett le, mindösszesen 40 maradt épen. Schuler kádármester műhelyében hordóégetés alatt otthagytak egy mamlasz, talán éppen szerelmes 15–16 éves kádársegédet, akinek a figyelmetlensége miatt, mire észbe kaptak, lángba borult a Gellért-hegynek az alsó része. Akkora tűz volt, hogy Pestről nem tudtak átjönni segíteni a bajbajutottakon, mert nem tudtak volna partra szállni. Így körülbelül a mai Március 15-e téren álló Nagyboldogasszony templomtól nézték végig a pesti polgárok a pusztulást. Sokan rokonukat, komájukat veszítették el. Mivel napközben történt a tragédia, főleg az idősek, nők és csecsemők tartózkodtak otthon. A legtöbben ők lelték halálukat a tűzben
– elevenítette fel a szomorú eseményt Saly Noémi várostörténész a Habsburg Történeti Intézet Budapest 150 előadássorozatán. A Tabánt ezt követően szinte a nulláról kellett újjáépíteni, de az itt élő emberek szorgalmának és a hely adottságainak köszönhetően – hévíz, szőlő, borászat, Duna – az új város virágzásnak indult. Ebben nagy segítséget jelentett a Pestet és Budát kettészelő folyó.
Széchenyi begurult a Tabán miatt és megterveztette a Lánchidat
Télvíz idején, amikor megindult a Dunán a jégzajlás, lehetetlen volt átkelni Budáról Pestre. A hajóhidat, amely a mai Ybl Miklós térről indult, elsodorta a jég, nem lehetett használni. Ilyenkor előfordult, hogy a Pestre tartó utazó két hétig a másik oldalon rekedt. Ekkor még nem volt Alagút, a Tabánon keresztül vezetett az egyetlen út Pestre. A fogadók, kocsmák ilyenkor megteltek, hatalmas fellendülést jelentett ez az itt élőknek.
Gróf Széchenyi István egy ilyen dunai jégzajlás alkalmával rekedt a Tabánban. Így lekéste az apja temetését, amiért hazautazott. Ekkor tervezte el, hogy megépíti a Lánchidat, hogy ilyen többé ne fordulhasson elő
– hívja fel a figyelmet egy híres epizódra a Tabán történetét részletesen kutató Saly Noémi.
A Lánchíd 1849-es átadásával és az Alagút megépülésével gazdaságilag sokat veszített a városrész, hiszen immár van elkerülési lehetőség. Ekkor indul fejlődésnek a Krisztinaváros.
Emberi ürülék, bűz, járványok
A régi Tabánt girbe-gurba, szinte útvesztőszerű utcácskák és távolról nézve egymás hegyén-hátán álló épületek jellemezték. Manapság minél magasabban lakik valaki a hegyen, ez annál nagyobb luxust jelent, Saly Noémi szerint viszont a XIX–XX. századi Tabánban éppen az ellenkezője volt igaz:
Akkoriban minél magasabban lakott valaki a Gellért-hegyen, annál szegényebbnek számított, ugyanis magasra kellett felhordania a vizet.
A Tabán elegáns részének a Szarvas tér és környéke számított, itt lakott és itt mulatta az időt szívesen az elit. Ide csábította a vendégeket a híres Három hetes kocsma és a copf stílusban épült Szarvas-ház, amely napjainkban is étteremként üzemel. Nem a vízhordás jelentette azonban a legnagyobb problémát errefelé a XIX. század második felében, hanem a járványokat és fertőzéseket okozó, nyílt színen lezúduló szennyvíz. A mai 56-os villamos nyomvonalán, tehát a Döbrentei tér–Rudas fürdő sávon húzódott ugyanis az Ördög-árok, ahová lefolyt a hegyről a szennyvíz.
Ezt még tetézte, hogy az Ördög-árok szélén húzódó épületek oldalfalán a középkortól kezdve pottyantós budik voltak, így az emberi ürülék egyenesen az árokba eshetett
– mutat rá egy gyomorforgató részletre a történész. 1873-ban már olyan fojtogató bűz terjengett a környéken, hogy az akkori városvezetés be akarta szántani teljesen a Tabánt. Mégsem ez tette tönkre egy időre a Gellért-hegy alját, hanem az 1884–85-ös filoxéra, amely kipusztította a szőlőt.
Erkölcsi fertő, menő kocsmák, lámpás ember
Furcsa módon ezt követően lendült fel igazán a vendéglátás, ugyanis nem maradt más megélhetési forrás a családok számára. A bort a tabáni kocsmákba az ekkoriban fellendülő alföldi szőlőtermesztés révén szerezték be. A családi söntésekbe az ételt a nagymama és menye késztette el, a szállást pedig a ház egyik szobája kínálta a megfáradt vendégeknek. Az 1920-as, '30-as években már ez az új Tabán várta a vendégeket, na meg a szűk utcákon keresztül megközelíthető kocsmák, lebujok és bordélyok. A Rudastól a Gellért térig a fürdőkben, félreeső zugokban, kis lakásokban folytatták az üzletet a prostituáltak. Saly Noémi szerint így nézett ki ebben az időben a Tabán ezen része:
Kupleráj, kocsma, kupleráj, kocsma, kupleráj.
A jól nevelt, vallásos úrikisasszonyok és tisztes polgárok szemében a hely erkölcsi fertőnek számított. A szolgáltatásokat a léha életűnek tartott művészek is valószínűleg igénybe vették. Azt nem jegyezték fel a krónikások, hogy Krúdy Gyula vagy Szabó Dezső jártak-e örömlányokhoz, az viszont köztudott, hogy gyakran látogatták a Tabánt, pontosabban a Mélypince nevű borozót.
A XIX. században a legmenőbb helynek számított a Pertl István-féle Arany Lúd vendéglő, de híres volt még a Rusz néni étterme, a Sánc utcai kocsmakert, Farkas Béla vendéglője, és az 1930-as években felkapott fogadók, amelyeket az Avar család üzemeltetett. Sűrűn látogatott volt még az Albeckerék kocsmája, akiknek annyira jól ment az üzlet, hogy külön lámpás embert tartottak, hogy éjjel lekísérje a kapatos vendégeket a Dunához.
Mivel a házak egyre rosszabb állapotba kerültek és a csatornázás sem volt kellően megoldott, a városvezetők 1933-ban az épületek lebontása mellett döntöttek. Ekkor rengeteg festő kereste fel a környéket, hogy még megörökíthesse a Tabánt.
Így volt ezzel a cikk szerzőjének dédanyja, Gyalus Piroska is, akinek talán a legtöbb Tabán-ábrázolás köszönhető!
Később parkosították a városrészt. Azóta is sok terv felmerült a Tabánnal kapcsolatban, szó volt arról is, hogy fürdőváros épülne itt.
Nyitó kép: A lebontásra ítélt Tabán egyik utcája. Forrás: Fortepan.hu
