XX. Század Intézet: Kína elsősorban kínai és csak formálisan kommunista
Ahogy növekszik a feszültség a világ nagyhatalmai között, egyre fontosabb ismernünk őket, és fürkészni, hogy melyiküktől mire számíthatunk. Kiváltképp igaz ez Kínára, amely – akár kettő, akár több pólusú lesz az eljövendő világ –, úgy tűnik, biztosan az egyik pólus lesz. A keleti óriás nyomorgó tömegek hazájaként és a Nyugatnak kiszolgáltatott félgyarmatként kezdte a XX. századot, és innen kapaszkodott fel mára az Egyesült Államok legfőbb kihívójává, ami bárhonnan nézve szédületes felzárkózást jelent. Annak ellenére, hogy a nyugati világrend által meghatározott pályán tudott jelentősen lefaragni az amúgy tetemes hátrányából, mutatja az alkalmazkodóképességét, ugyanakkor az általa bejárt pályaív mégis jellemzően kínai. Ennek volt kulcsfigurája a vezetőként Maót váltó Teng Hsziao-ping. Az ő munkásságán keresztül kerülhettünk közelebb Kína rejtélyéhez a XX. Század Intézet Félmúlt című podcastbeszélgetésének idei első adásában, amelyben Baczoni Dorottya igazgató vendége volt Horváth Levente, a Neumann János Eurázsia Központ igazgatója.
Hogyan volt képes megalázott, gyenge félgyarmatból száz év alatt szuperhatalommá felemelkedni Kína? Ennek megválaszolása egyben az ország megértéséhez is közelebb visz. A világ jelenlegi legerősebb hatalma, a mindössze 247 éves Egyesült Államok története szüntelen felemelkedésből áll, ezért a fő kérdés, hogy történelmi távlatban meddig viszi a lendület, és mi lesz vele azután, ha elfogy. A körülbelül 4000 éves Kína felemelkedésében ugyanakkor az a kulcs, hogy nem először csinálja. Ez a gyors fejlődés elválaszthatatlan a kelet-ázsiai mentalitástól, a kínai kultúra sajátosságaitól – Horváth Levente többször erősen utalt rá, hogy a mai Kína sokkal inkább kínai, mint kommunista vonásokat hordoz, épp ezért nyugati szemmel aligha megérthető, és nyugati terminológiával nem magyarázható. A beszélgetésben videóbejátszás formájában David P. Goldman amerikai közgazdász, elemző, az Asia Times újságírója is felbukkant.
Mao Ce-tung harminc évnyi vonalas kommunizmusa után az ország immár negyvenöt éve a Teng Hsziao-ping nevéhez fűződő „szocialista piacgazdaság” útját járja. Teng szó szerint és átvitt értelemben is végigjárta a kínai kommunista mozgalom hosszú menetelését, a polgárháborús győzelem után befolyásos politikus lett, megtapasztalta a kommunista belharcok árnyoldalát is, Mao halála után viszont az övé lett a legfőbb irányítás. A „kulturális forradalmon” éppen csak átesett országban megkezdte a „reform és nyitás” politikáját, az ország gazdaságát és magát a kommunista pártot is alaposan átrendezve. A külpolitikai fordulat részeként a nem sokkal azelőtt még halálos ellenség Japánnal és az USA-val is megkezdte az együttműködést 1979-től. Kifinomult politikusként képes volt a régi vágású kommunistákat és a liberálisabbakat is megbékíteni a változásokkal.
Bebizonyította, hogy a marxista–leninista ideológiával bármit és annak ellentétét is ki lehet magyarázni, hiszen arra hivatkozva tudta eladni a népnek és a pártnak a kapitalista nyitást és a külföld beengedését a kereskedelembe.
Délkelet-Ázsia országainak rendkívüli fejlődését látva meggyőződése volt, hogy a sok évtizednyi háborúk és a nyomor ellenére Kínában óriási potenciál van. A lojalitás szem előtt tartása mellett Teng a személyi előmenetel fontos szempontjává emelte a képességet és ösztönözte, hogy a párt kinevelje a tanult vezetői rétegét. A politikai vezetés minőségi javulása ugyanúgy régen látott dolognak számított Kínában, ahogy az ennek nyomán megkezdődő anyagi felemelkedés is. Ezzel egyidőben a hadsereg létszámát is drasztikusan csökkentette, ugyanakkor elkezdett javulni a minősége. Teng megítélése ma is nagyon jó a kínaiak körében, hiszen rengetegen tudtak kikecmeregni az ő idejében a kilátástalan nyomorból. Sokan emlékeznek még a Mao-féle nagy ugrásra és vele tízmilliók éhhalálára, amihez képest csodaként élik meg a mostani modernizált nagyvárosokat és a jólétet.
Horváth Levente elmondása szerint Teng el tudta érni, hogy utódai is folytassák a pragmatikus, neoliberális gazdasági programját, és ebben a berendezkedésben a kommunizmus már elsősorban nem ideológia, hanem állandóság és a hatalmat legitimáló hivatkozási alap. A Tienanmen téri tüntetéseket is azért fojtották vérbe, mert a párt a saját hatalma mellett az ország egységét és a megindult gazdasági fejlődés eredményeit is féltette.
Minket itt nyilván az érdekel legjobban, hogy fenn tudja-e tartani az ország ezt a gazdasági ütemet, illetve mire lehet tőle számítani mint nagyhatalomtól.
Horváth szerint nyugati szemüvegen keresztül próbáljuk megérteni Kínát és a kínaiak meggazdagodását, és közben újra és újra hiába jósolgatják a kínai gazdasági lufi kidurranását. Mint mondja, abba a gondolkodásmódba nem lehet átmásolni a nyugati politikai berendezkedést, ugyanakkor Kína is hangsúlyozza minden ország jogát a saját történelméhez, kultúrájához, hagyományaihoz, és nem akarja senkire ráerőltetni a sajátját – ellentétben az amerikai külpolitikával.
